Múlt csütörtökön, a Vajdasági Magyar Szövetség (VMSZ) szabadkai kampányrendezvényén mondott beszédében hangoztatta: ma már tévedés lenne az európai nemzeti kisebbségek ügyét pusztán emberi jogi kérdésként kezelni. Hozzátette, hogy a nemzeti kisebbségek kérdését „biztonságpolitikai kérdésnek kell tekinteni, és úgy kell kezelni, mint a stabilitásnak, a békének, a jólétnek egyik nagyon fontos feltételét” – idézte a politikust az MTI.

Az RMDSZ küldöttségének november végi washingtoni látogatása során az MTI-nek adott interjúban el is magyarázta: az amerikai adminisztráció sokkal inkább megérti a biztonságpolitikai szempontokat, mint hogyha pusztán elvont emberi jogokról lenne szó. A megközelítés nyomokban korábban is jelen volt Kelemen Hunor nyilatkozataiban, elsősorban az amerikai külügy romániai országjelentéseinek az értékelésében, rendszerint olyankor, amikor a szövetség ellenzékben politizált.

Az RMDSZ elnöke ráérezhetett arra, hogy Washingtonban a stabilitás és a biztonság a kulcsszavak. Hiába emlegetné ott a trianoni traumát, az Európa Tanács ajánlásait, de még a kisebbségi jogokat is, ezek ott csak üres dumának tűnnének. Úgy kell elmondani a dolgokat, hogy ott is értsenek belőle. A NATO-tag Románia földrajzi elhelyezkedése folytán az Egyesült Államok egyik legfontosabb partnere, és nem hiányzik Washingtonnak, hogy az ország biztonsága ilyen apróságok miatt remegjen meg. Az óceánon túlról nézve mindennél fontosabb, hogy Bukarestben stabilitás, biztonság és béke legyen, hiszen az Egyesült Államok csak így tudja maradéktalanul érvényesíteni a térségben a nagyhatalmi érdekeit. Utóbbiak pedig mindennél fontosabbak számára. Ha e nagyhatalmi érdekek kívánják meg, biztosan nem gond leszólni Bukarestbe, és olyan megoldást sürgetni az erdélyi magyarság számára, amit a kisebbségi közösség is kielégítőnek tart.

Ha valaki azt mondja azonban, hogy a kisebbségi kérdés tulajdonképpen biztonságpolitikai kérdés, azt is mondja, hogy nincs stabilitás, nincs biztonság, nincs béke, ha ez az ügy nincsen rendezve. Aki pedig biztonsági kérdésként tálalja az erdélyi magyarság ügyét, az tulajdonképpen kisebbségellenes állami terrort, vagy etnikumközi véres összecsapásokat, szabotázsakciókat, merényleteket vizionál. Ezek tartoznak ugyanis a biztonsági kérdéskörhöz. Ezzel pedig akarva akaratlan azt a nézetet erősíti, hogy Romániában a magyar közösség nemzetbiztonsági kockázatot jelent. Ez pedig már a román nacionalisták retorikája, az egységes nemzetállamot a magyaroktól féltő titkosszolgálatok gondolatmenete.

Ők képviselik ugyanis azt, hogy az autonómiaigény az ország egységét veszélyezteti, hogy a magyarok, még ha kormányon vannak, akkor se viselhessenek olyan tisztséget, amelyik a Legfelsőbb Védelmi Tanácsban való tagsággal jár. Ők tartják indokoltnak nemzetbiztonsági okokból megfigyelni a magyar vezetőket, és afféle megelőző szerelésként a nyakukra küldeni a Korrupcióellenes Ügyészséget, hogy az eltakarítsa aztán őket a politika színteréről. Ők kreálták a kézdivásárhelyi fiatalok ügyét, hogy immár bírósági ítéletre hivatkozva mondhassák: a magyarok részéről terrorveszély fenyegeti az országot. Nem is olyan régen volt, amikor még a magyarság képviselői éppen ez a megközelítés ellen emeltek szót.

Igaz, inkább az Erdélyi Magyar Néppárt (EMNP) politikusai fogalmazták meg, hogy Romániára ma is a Securitate árnyéka vetül, ha az országban élő magyarságot és törekvéseit az állam biztonságát veszélyeztető kockázati tényezőként kezeli. De Kelemen Hunor is sérelmezte 2015-ben, hogy a román állam biztonsági stratégiájában a magyarságot veszélyforrásként tartják számon az autonómiatörekvései miatt. Antal Árpád sepsiszentgyörgyi polgármester pedig egyenesen így fogalmazott 2014-ben: „Romániában aki magyarnak születik nemzetbiztonsági kockázatot jelent, hiszen minden magyar úgy ébred fel, hogy ő valamilyen negatív hatással van az országra. Így tekint a román állam minden magyarra, akikre csak akkor van szükség, ha olimpiai érmet szereznek a román zászló alatt.”

Korábban az erdélyi magyarság képviselői éppen azzal próbáltak szimpátiát ébreszteni nyugaton, hogy a stabilitás letéteményeseként mutatták be a közösséget. Elmondták, hogy a román állam annak ellenére kezeli biztonságpolitikai kockázatként az erdélyi magyarságot, hogy a közösség száz éve csak demokratikus eszközökkel küzdött a jogaiért. Akkor sem nyúlt az erőszak eszközéhez, amikor az elüldözése, erőszakos asszimilálása nyilvánvalóan az állampolitika része volt. Az érvelés része volt az is, hogy méltatlan dolog lenne hátrányt elkönyvelnie annak a közösségnek, amelyik csak demokratikus, békés eszközökkel küzd a jogaiért, ahhoz a közösséghez képest, amelyik erőszakhoz folyamodik.

Úgy tűnik, a közösség vezetői zsákutcába kanyarodtak. A két érvelési mód ugyanis kizárja egymást. Ráadásul a biztonságpolitikai érveléssel azt az ördögöt festik a falra, amelyik mindeddig nem mutatkozott.

Gazda Árpád

A szerző újságíró, a Krónika volt vezető szerkesztője