Égbõl pottyant utazók az esztenán
„Hát nekünk ilyen vendégünk még nem volt” – reagált a csodálkozástól megdermedt pásztorfeleség, amikor az erdõszéli esztenára érkezõ vendégek elsõ kérdése az volt, hogy „hol vagyunk, mert errõl fogalmunk sincs, hiszen mi az égbõl pottyantunk”. Ez volt a hétvégén, néhány lelkes helyi és marosvásárhelyi vállalkozó által szervezett elsõ vármezõi nemzetközi hõlégballon-találkozó legkalandosabb élménye, amelyen a sportág hazai képviselõi két légballonnal vettek részt, a magyarországiak pedig néggyel. A magyarországi pilóta, Kovács János és három társa még a szombat délutáni napsütésben, több száz kíváncsi szemlélõ elõtt emelkedett a magasba a Bekecs lábánál fekvõ faluból.
Az addig csak filmekbõl ismert látványra összesereglett környékbeli és távolabbról érkezõ nézõk azonban hiába várták vissza a 3000 köbméteres, gázzal mûködõ színes ballont, amely a Szováta felé vezetõ mûúthoz közeledett, majd eltûnt a közönség látókörébõl. A nép egy ideig találgatta, hogy hol lehet, aztán kiderült, hogy – a másik kettõvel ellentétben, amelyek a közeli Nyárádremete határában értek földet, – ez a ballon eltûnt. A Kovács ballonjában utazók fényképeibõl kiderül, hogy az elején csupán néhány felhõ tarkította az eget. Aztán a légáramlatok átröpítették a ballont a több mint 1000 méter magas Bekecsen, ami még nem jelentett volna gondot, ha az erdõ fölé nem ereszkedik sûrû köd. „Alig láttuk egymást a kosárban, fogalmunk sem volt, hol vagyunk. Egyszer a pilóta mutatja, hogy a sûrû köd alatt egy települést lát, aztán pillanatokon belül kiderült, hogy mindössze két méterrel szállunk egy elgazosodott legelõ fölött. Késõbb a kosarunk a fákat súrolta, majd mindkét gázpalack igénybevételével sikerült fölemelkednünk. Végül szerencsésen földet értünk, csak a lényeget nem tudtuk: azt, hogy hol vagyunk” – kezdi élménybeszámolóját Birtok Attila, az alkalmilag összeverõdött csapat egyetlen vármezõi tagja, aki hajnalba nyúló kalandját egy Verne-regény részletéhez hasonlítja. A helyi fiatalember úgy ismeri a környék erdõit, akár a tenyerét, de nem számított a túl kalandosra sikerült repülésre. Mint mondja: egy csöppet sem bánja, s ha valaki hívná, õ ismét kosárba ülne. A pilóta Kovács János mögött is 500 óra repülés áll, és mindössze egyetlen kényszerleszállás egy litvániai erdõ kellõs közepén.
„Ebben a sportban az a jó, hogy szinte semmiféle veszély nem fenyegeti a kosárban lévõket. Ha netán kifogy a gázpalack, vagy a ballont kilyukasztja egy madár, nem történik semmi, akkor is szépen földet lehet érni” – nyugtat meg Kovács társa, Füle Zoltán, a négy ballonnal érkezõ magyar csapat kapitánya, akinek kijelentését a baleseti statisztika is megerõsíti. Magyarországon még egyetlen halálos baleset sem volt, a pilóta vagy az utasok a legrosszabb esetben is néhány zúzódással megúszták. „Vagyonokat fizetünk a kötelezõ biztosításra, de ránk soha egy árva fillért nem kellett fizetniük a biztosítóknak. Az, hogy néha olyan légkörök alakulnak ki, amelyek ellentmondanak a fizika törvényeinek, nagy ritkán elõfordul” – ismeri be, utalva arra az esetre, amelyre egy nappal korábban került sor. Akkor a leereszkedõ ballon egy vármezõi gazda disznóólján landolt.
A szombat esti kalandban sem sérült meg senki. A kosárból kiszálló utasok mobiltelefonjaikkal világítva órákig keresték a valamelyik bekecsalji faluhoz vezetõ utat, a felkutatásukra indult vármezõiek pedig ugyanannyi ideig keresték õket. A hegyen hagyott ballont és kosarát még virradat elõtt lehozta a Bekecsrõl a nyárádselyei Boldizsár bácsi a Vidám nevû lova vontatta szekérrel. Tegnap délben az anyaországi és a hazai hõlégballonosok is már csak mosolyogva meséltek a történtekrõl, majd megígérték: jövõre ismét visszatérnek a Romániában még egyedülálló fesztiválra, de akkorra a helyiek gondoskodjanak a sokkal szebb idõrõl.
--------------