A hangszórókból áradó jellegzetes, andalító távol-keleti akkordok, valamint a neobarokk épületbelső stílusától igencsak elütő, rózsaszín selyemkimonóba öltözött, sminkje miatt porcelánbabához hasonlító japán lány fogadta mindazokat, akik vasárnap este ellátogattak a nagyváradi színházba. A hangulat is jelezte, hogy a teátrum falai között két világ adott randevút egymásnak: a Pece-parti Párizs egyik legjellegzetesebb épületében Murata Aiko japán divattervező kollekcióját tekinthették meg az érdeklődők.
A neves távol-keleti divattervezőnő az immár egyre kiterjedtebbé váló nagyváradi–japán kapcsolatrendszernek köszönhetően látogatott el a Partium fővárosába a budapesti Academia Humana Alapítvány, valamint a Partiumi Magyar Szépmíves Céh meghívására. Az esemény egyébként a Nagyváradon született, világhírűvé vált szobrász, Wagner Nándor nevéhez kapcsolódik: az 1956-os szerepvállalása miatt Budapestről előbb Svédországba, majd ott megismert japán felesége után Japánba költözött művész özvegye, Wagner Csijo járt közben a divatbemutató nagyváradi megszervezése érdekében.
A fason so (a kifejezés a divatbemutató japán megfelelője, és tulajdonképpen az angol fashion show „japánított” változata) valóban rendkívüli élményt nyújtott a színháztermet megtöltő közönségnek, hiszen közel nyolcvan darabból álló kollekciót csodálhattak meg. Murata Aiko elmondta, a bemutatott ruhadarabok idei őszi-téli kollekciójából nyújtanak ízelítőt, egyben megjegyezte, hogy a nagyváradi modellek szerencsés testalkata miatt szinte egyikükön sem kellett módosítani.
A divatbemutató egyszerű vonalvezetésű, de igényesen kidolgozott kosztümök felvonultatásával kezdődött, melyek elsősorban üzletasszonyi körökben arathatnak sikert. Ugyanez mondható egyébként el a többi ruhadarabról is: mindegyik a klasszikus, már-már konzervatív stílust képviseli, leginkább a nyolcvanas évek divatját idézik széles, szögletes vállakkal, magasan záródó blúzokkal és térdig érő szoknyákkal. A ruhák többnyire gyapjúszövetből készültek, de akadt közöttük olyan is, amely egy jellegzetes, kreppszerű japán szövetből, a csirimenből készült, díszítésük többnyire egyszerű, japán motívumokat vonultat fel.
A divatbemutató egyik érdekességének az a ruha számított, amelyet a tervező mozgáskorlátozottak számára tervezett. Ez nem kevésbé elegáns, mint a többi öltözék, ám jóval praktikusabb a kivitelezése: mivel pántok fogják össze, jóval egyszerűbben föl- és levehető, így a kerekesszékben ülők számára sem jelent különösebb erőfeszítést a viselete.
A bemutató két része között a japán kultúrába is betekintést nyerhettek a nézők, a távol-keleti küldöttség egyik idősebb hölgytagja ugyanis hatalmas sikert aratva ellejtett egy legyezőtáncot. A táncművészet után azonban ismét a divat vette át a főszerepet: néhány átmeneti és téli kabát után alkalmi ruhák következtek, amelyek közül jelentős sikert aratott a kalocsai motívumokkal díszített blúz és mellény. Mint kiderült, Murata Aiko gyakran használ magyar motívumokat is, amelyek egész Japánban kedveltek.
Az alkalmi ruhák között néhány kimonót is megtekinthettek a jelenlévők, ezek hatását csak fokozta, hogy japán modellek mutatták be őket, de nem maradtak ki az estélyi ruhák sem, amelyek szintén egyszerű szabásúak, ám aprólékos műgonddal kivitelezett hímzések díszítik őket. Az elkészítésükhöz kiválasztott anyagok között egyértelműen a selyem dominál. A mintegy másfél órás bemutató végén egy lélegzetelállító menyasszonyi ruha tette fel a koronát az eseményre: a vakító fehér, testhez simuló ruhát hosszú, ugyancsak fehér uszály egészítette ki, amelynek hátulját méregzöld fenyőmotívum díszítette. A közönség hosszas, tomboló tapssal jutalmazta az öltözéket és az azt bemutató modellt, majd ugyanilyen ovációt kapott az alkotó is, aki a rendezvény végére maga is átöltözött, így elegáns kosztüm helyett színes, fiatalos szabású, bő nyári ruhakölteményben pompázva fogadta a résztvevők gratulációit.