A magyar néphagyományban megannyi babona kapcsolódik az új esztendőhöz

Az újév kezdetét nem mindig január 1-jén tartották, az ókori Rómában március 1-jével kezdték az évet. Január 1-je a Julius Caesar-féle naptárreform után, i. e. 46-tól vált évkezdő nappá, melyet Janus tiszteletére nagy ünnepségekkel, lakomákkal és ajándékozással ünnepeltek meg. Közép-Európában az egész középkoron át az év kezdetét karácsonytól, december 25-étől számították. A január 1-jei évkezdet a Gergely-féle naptárreform (1582) óta vált általánossá, véglegessé 1691-ben, amikor XI. Ince pápa tette meg e napot a polgári év kezdetévé.

Kilincshez kötött kecske

A magyar néphagyományban megannyi babona, hiedelem kapcsolódik az óesztendőhöz és az új év kezdetéhez. Újév napjához az egykori karácsony évkezdő hagyományaiból is számos hiedelem és szokás fűződött. Mint karácsony napjának reggelén, első látogatóként a fiúgyermeket várták. Az újévi ebéd ételeihez gyakran fűződtek bőségvarázsló hiedelmek. Több szerelmi jósló, időjósló eljárás is szokásos volt e napon. Az újévi szerencsekívánás szokását napjainkig a gyermekek újévi köszöntői őrzik. Bukovinában 10–12 éves gyermekek jártak köszönteni, s amikor azt mondták, hogy „adjon Isten ez évben termést”, a zsebükből 20–30 szem búzát markoltak, s azt a földre szórták.

A kapolyi (Somogy megye) gyermekek újév reggelén így köszöntek be a házakhoz: „Adjon Isten három bé-t, három f-et, három pé-t, bort búzát, békességet, faint főző feleséget, pipát, puskát, patronázst, meg egy butykos pálinkát”. A leányok galuskába, gombócba vagy más nyers tésztaféle közepébe apró papírokat raktak, amelyeken egy-egy férfinév szerepelt. Pontban éjfélkor bedobták a forró vízbe, az elsőnek felbukkanó férfinév leendő párjuk nevét árulta el. A hajadonok férjhezmeneteléről adtak hírt a malacok: a lányok kiszaladtak a disznóólhoz, megrúgták az ól falát, s ha a disznók röfögtek, biztos volt, hogy az új évben a lányok férjhez mennek.

A vénlánycsúfolás is része volt az óévi hagyományoknak: a legények szalmabábut állítottak azoknál a házaknál, ahol idősebb lány lakott, vagy felmásztak a háztetőre, és ott helyezték el a szalmát. Amennyiben a gazda szemfüles volt és észrevette a legényeket, elvitte a létrát, és csak másnap reggel hozta vissza, a legények pedig büntetésül egész éjjel a tetőn virrasztottak. Az idősebb lányok mellett a gazdákat is megtréfálták a legények. A kilincshez kecskét kötöttek, így a háziak nem tudták kinyitni az ajtót. Ennél elterjedtebb szokás volt, hogy a kertkapukat és az ajtókat kicserélték egymással – esetleg elrejtették, a gazdának olykor több napjába telt, amíg megtalálta a sajátját.

Az újév népies elnevezése kiskarácsony, s a nagykarácsonyhoz hasonlóan néhány településen ilyenkor is megajándékozták a gyermekeket. A meglepetést nem az angyal, a Jézuska, hanem egyes tájegységek szokásrendjében az újévi csikó hozta, az ajándék pedig dió, alma, pogácsa volt.

Jövendőmondó „tollaspogácsa”

Év végén tilos volt kölcsönkérni és kölcsönadni bármit, beleértve a pénzt vagy a használati tárgyakat is. Aki korábban kölcsönkapott valamit, újév napjára visszaadta a tulajdonosnak. Tilos volt szárnyast fogyasztani, különben elrepül a szerencse. Helyette malacot ettek, mert az előretolja a gazdagságot. Tilos volt az asszonyoknak újév napján kimozdulni a házból, mert ha az első vendég nő volt, akkor balszerencse érte a háziakat. Az újév köszöntésének két fontosabb formája alakult ki, az egyik a zajkeltés: éjfél után a fiúk kolomppal, ostorral, kereplővel járták az utcákat, lármával köszöntötték az évet.

A másik szokás szerint a fiúk házról házra jártak, köszöntőverseket és - énekeket mondtak, jutalmul pedig tejet, diót vagy almát kaptak. A gazdák éjfélkor vizet húztak a kútból, amelyet aranyvíznek neveztek, úgy tartották, hogy aki ivott belőle, arra gazdagság várt. Az idősebb asszonyok ólmot öntöttek, amelynek a formája elárulta a jövőt. Például a bölcső alakú ólom gyermekszületést jelzett. Úgy tartották, hogy éjfélkor az állatok tudnak beszélni, és elárulják, hogyan bánik velük a gazdájuk. A Dunántúl egyes részein úgynevezett tollaspogácsát sütöttek: a pogácsák közül előre kijelölték, melyik családtaghoz tartoznak, és egy-egy tollat szúrtak beléjük, majd a tollak sütés alatti sorsából következtettek az emberek sorsára.

Akinek a tolla megégett, az már nem érte meg a következő tollaspogácsa-sütést. Ismert szokás volt vidéken a nyájfordítás is, a cél az volt, hogy az állatok felébredjenek és a másik oldalukra feküdjenek, így gondolták szaporaságukat biztosítani.