Utódok igazolta „mesterlevél”

„Hunyt mesterünk! tehozzád száll az ének: / ládd, léha gáncsok lantom elborítják, / s mint gyermek, hogyha idegenben szidják, / édesapjához panaszkodni tér meg: // úgy hozzád én. E nemzedék szemének / gyenge e láng, bár új olajak szítják: / cintányérral mulatnak már a szittyák, / s rejtett kincset sejteni rá nem érnek. // S kiáltanak: Nincs benne tűz, sem érzés! / Nem takart seb kell, inkább festett vérzés! / És jönnek az új lantosok sereggel, // sebes szavakkal és hangos sebekkel: / egy sem tudja, mit mond, de szóra bátor, / magát mutatni hősi gladiátor.”

Második, az 1909 és 1911 közötti verseit egybegyűjtő Herceg, hátha megjön a tél is! kötetében jelenik meg Babits Mihály Arany Jánoshoz címzett, fentebb idézett verse, amelynek alcíme – Egy megzavart verselő a XX. században – első látásra kissé furcsának tűnhet. Valóban bölcs, igazságtevő szülőjének szóló egyfajta gyermeki panasz, segítségkérés, de ha ugyanebben az időszakban, jelesül 1910-ben írott Petőfi- és Arany-esszéjét is elolvassuk Babitsnak, rögtön megvilágosodik az, ami esetleg felületes olvasás után kissé ködösnek látszhatott. Az esszéből ugyanis kiderül, hogy egy meg nem nevezett kollégájának az értékítéletével szemben mondja ki a saját véleményét. Az esszében Babits állásfoglalása nemcsak egyértelmű, de az is vitathatatlan, hogy a két alkotó közül kinek a karakterét érzi önmagával azonosnak.

„Az egészséges lelkű ember őszinte, éppen azért, mert nincsenek lelkének fájó pontjai, melyekhez nem szeret hozzányúlni – írja Babits. – Petőfi őszinte és kíméletlen, az ősember őszinteségével és kíméletlenségével. Ezzel szemben az agyonsebzett lelkű dekadens költészet fátyolos: szimbolikus vagy (művészien) impasszibilis, szemérmes és l’art pour l’art-os. S ilyen voltaképp az Arany Jánosé is. Íme ismét az örökké szembenálló két szellemirány, s azt hiszem, nem lenne nehéz kiválasztani, melyik közülük a modernebb, a sebhedt modern lélek költészete. Arany határtalanul modernebb Petőfinél. Petőfi határtalanul egészségesebb. (...) Figyeljünk arra, hogy a múltnak ez a továbbélése és felhalmozódása szoros kapcsolatban van Aranynak rendkívül sajátos egyéniségével, egyéni látásával. Valóban az ily lélekben, amely a múlt minden sebeit viseli, a jelen képei sem tűnhetnek fel oly egyszerű és természetes színekben, mint például Petőfinél; a vele együttható múlt sajátságos színt vet rájuk, egyéni színt. S amint a képzelet, úgy a kifejezés is teljesen egyéni lesz az ily komplikált lelkekben. Arany kifejezésmódja egyáltalán nem egyszerű, mint Petőfié, sőt ellenkezőleg. S alig van sora, mely nem viselné magán az egyéni látás és stílus kettős bélyegét.”

Lelkierő a nagy elődtől

Babits nem kötötte évfordulókhoz Arannyal kapcsolatos véleményének kimondását, talán mert öntudatlanul arra érzett rá, hogy rokonlelkűségük jogán ő az elsőszülött utód, aki mesternek nevezi, nevezheti nagy elődjét. Tóth Árpád 1917 márciusában, a 100. születésnapon, miközben az első világégés legszörnyűbb csatái zajlanak, teszi meg ugyanezt: már az Arany János ünnepére írott vers első szakaszában kimondja, hogy semmilyen fennkölt esemény nem képes elfeledtetni a háborút: „Ó, költőnk! Jajjá feketül a szó, / Mit ünnepedre piros dalba fontunk, / A szárnyas ige tört s akadozó: / Sóhaj a szünjelünk, s könnycsepp a pontunk! / Ó, most, emléked templomába térve, / Bár áhítat szelíd keze vezet, / S bár ajtó csukva és ablak betéve, / Vért szűr keresztül fönn a mennyezet...”

A következő hat szakaszban is hiába igyekezne kizárólag a költő emlékét megidézni, a külső borzalmak folyton úrrá lesznek a szavakon. Csak az utolsó két szakaszban adja meg végül magát a költő: leteszi a líra fegyverét és a mestertől kér lelkierőt a túléléshez és a jövőbe vethető reményhez. „Ó, mesterünk, ma nincs erőnk kimérni / Szent nagyságod minden elemeit, / De szívünket, mint élő delej éri / Verseid lelke s megelevenít: / Varázsos áram, vérünkké kereng, / És új dalt kezd a költők csüggedt céhe, / Dalt, mely mély vágyak ütemére zeng, / Jajdulva benne szebb jövendők éhe! // Ó, zúgd dalod lelkünkbe, drága áram! / Míg rá őrült világunk felfigyel, / S mellét szelíd sóhaj emelve lágyan, / A fegyvert megborzadva ejti el; / Harsogjanak szent, bátor zengzetek, / Míg minden szemből hő könnyek ömölnek, / S a vérvesztéstől bágyadt nemzetek / Zokogva egymás kebelére dőlnek...”

Az első világháborút követő erdélyi impériumváltás az oka annak az életérzésnek, ami miatt Reményik Sándor Arany János halálának 50. évfordulójára írt Zavart hangok az ének mesteréhez versét mentegetőző bocsánatkéréssel kezdi: „Ódát nem tudok én most, elégiát sem, ditirambot sem / Zengeni Hozzád. / Egyszerű, tiszta, lebegő kis dalt se tudok, / Mely szállna szívemből, szállna, mint békés tűzhelyi füst száll / Kéken az őszi azúrba. / Lelkem levegője tisztátalan s zavart, / Úsznak benne mikrobák milliói, / Nem látom boltozatját, jaj, arany-egednek, Arany. (...) Körül a földet ingatják ordító vak viharok, / Míg sírod ormán zajtalan suhanással siklik az idő, / Test halálod óta félszázad fordul, ím, komoran, / Az ötvenedik év suhan át – / E kísértetesen gyönyörű pillanatban / Fogadd el ezt a fáradt hangzavart, / Belédfogózó disszonanciát.”

A továbbiakban hosszasan elidőz a múzeumi Arany-szobor két mellékalakjának, Toldinak és Piroskának egymáshoz és alkotójukhoz fűződő furcsa viszonyán, majd váratlanul a Babitséhoz nagyon hasonló, Arany líraiságát hangsúlyozó jellemképet fest: „Mi voltál voltaképpen? »Fájvirág«. / Falakkal vetted magadat körül. / Bástyát emeltél, futóárkot ástál, / Toronyra tűztél harci lobogót, / A monda s a történet köveit / Illesztetted egymásba mesterin, / Vár épült, az epika büszke vára, / Felvonóhídján lovagok robogtak, / Zajlottak a magyar előidők, / S ki a várat barátként ostromolta / S bevette végül gyújtó szeretettel, – / Túl bástyán, tornyon, felvonóhídon, / Túl az epika roppant kövein, / Belül, a vár legbelső udvarán/ A vár lelkét, tündérét lelte meg: / A lengő lírát, egy szál »fájvirágot!«” És mintha végre megszabadulna, megkönnyebbülne ennek a talán rég készülő vallomásnak a kimondásától, a verset a kezdő hangtól merőben eltérően fejezi be: „Ki nem dobtad el végső lenge lepled, / Lelked mezítlen prédára nem adtad, / Ki sebeidre vontad a vasinget / S könnyeidre sisakrostélyodat: / Ritka költő-erény, mélységes mély férfi-szemérem, / Irigyellek, áldlak, magasztallak.”

Szentesített örök érték

József Attila életének utolsó évében, 1937-ben írja, feltehetőleg a 120. születésnap tiszteletére az 1963-ban megjelent, időrendet követő kötetben a Thomas Mann üdvözlése és a Nem emel föl versek közé szerkesztett Arany című költeményét. Vállalom az elfogultság ódiumát, de véleményem szerint ez a vers nagyon elmélyült, és széles körű kötődésekkel megtett értelmezést érdemelne: sok kuriózum bukkanna ezáltal felszínre. Itt és most viszont egyelőre csak figyelem- és érdeklődésfelkeltésül idézem: „Lombozott a por még, ám elült a zaj, / elfúlt a homokban a sziklamoraj. / Köt a karcsú füst is, e szelíd virág / s gond érleli termőn a puszta fiát. // Édes burgonyát föd darabos talaj – / Téged is födött így a gond meg a baj / s gondoltad, mit gondolt csendjében a táj – / a hős el van vetve, teremni muszáj. // S míg szél nyalta, tépte a rét bokrait, / lassan lépve hoztad komoly ökreid. / Verseidre raktál szép cseréptetőt, / s homokot kötöttél, a futó időt. // Hadd csellengünk hozzád, vagyonos Atyánk! / Házhelyünk a puszta, kóbor a kutyánk. / Hadar a szárazság, pusztít az egér / s gőggel fortyog kásánk, de hát az mit ér?” Az utolsó szakasz, az, hogy az Arany János utáni harmadik nemzedék egyik legkiemelkedőbb egyénisége már nem is mesternek, hanem vagyonos Atyának nevezi, szentesíti Arany János örök értékét.

A teljesség legkisebb igénye nélkül idéztem az utódok emlékező-magasztaló költeményeiből, befejezésképpen ugyanígy teszek a kortárs alkotók Aranyról szóló szövegeivel is, azaz önkényesen választottam Kányádi Sándor Arany János kalapja című versét. Vidám, felhőtlen, mégis nagyon mélyen csengő költemény. Alapélménye a nagyszalontai Arany-múzeumban tett látogatás, ahol „Úgy járkáltam, mint valami, / engedtessék e szó: rokon.” A robotoló segédjegyző napi munkájának írásos emlékeit látva huncutul „kitekint”: „Ott az írás a többi közt, / megfakult már – negyvenhétből datálódik. / Olyan gonddal s szép magyarul / írta azt is, mint a Toldit. // Erről az jutott eszembe, / be megtisztulna a líra: / egyik-másik kollégám ha versek helyett / marhacédulákat írna.” A vers csúcspontja és egyben befejezése az igazi nagy kísértés, a nagy előd kalapja: „S ott a fogas, s a fogason a kalapja! / Molyrágta és por porosul karimáján. / Ekkor biztatni kezdett az ördög: / Mi lenne, ha fölpróbálnám? // Föl kellene próbálni... föl! / »Tárgyakhoz nyúlni!«, de hátha... / Én istenem, de jó lenne, / ha ez a kalap találna. // Fölpróbáltam. Nyakamig ért. / Nagy volt, szörnyen nagy és örök. / Néztem, néztem, s még tán el is mosolyodtam: / No de sebaj, belenövök.” A vers hangvételénél maradva, mindehhez csak annyit fűzhetek hozzá: száz esztendő múlva majd olvasunk róla!