Résnyire nyílt ajtó

Kertész nem olyasmiről beszél, amibe könnyű volna belenyugodni. Monográfiájában (Ugyanegy téma variációi. Irónia és megszólítás Kertész Imre prózájában. Koinónia, Kolozsvár, 2005.) Molnár Sára olyan fő témákat azonosít a Kertész-életműben, mint Auschwitz, a szocialista diktatúra, az 1989 utáni szellemi „légüres tér”, a gyűlölet, a különböző hatalmi rendszerekhez való alkalmazkodásból eredő személyiségtorzulások. Egyik sem olyan probléma persze, amelyet „megnyugtató” módon dolgozott volna fel a közösségi emlékezet. Veszélyes is volna effélékbe belenyugodni. És ha a belenyugvás nem is túl gyakori kísérője a hasonló témákról való beszédnek, a korszakolás igyekezete annál inkább: sokan úgy tekintenek ezekre a problémákra, mint a múlt egy-egy darabjára, amelyeknek sok köze nincs a jelenhez; más korszakban élünk, tehát nem érint bennünket a dolog – mondják. Ez az attitűd pedig már majdnem belenyugvás: felejtés. A tézisek szintjén Kertész művei azt mondják: nem, nem léptünk át egy másik korszakba. A huszadik század bizonyos értelemben nem ért még véget. A Nobel-díj átvételekor mondottak talán tágabban is érvényesek: „Auschwitz óta semmi nem történt, ami Auschwitzot visszavonta, ami Auschwitzot megcáfolta volna. A Holocaust az én írásaimban sosem tudott múlt időben megjelenni.” A szocialista/kommunista diktatúrák logikája sem tűnt el teljesen a környezetünkből. A hatalmi rendszerekhez való alkalmazkodás is hasonlóképpen működik a rendszerváltás óta, mint korábban.
Kertész olyan nyelvet és olyan kötetszerkezeteket talált ki, amelyek ezt a jelen időt próbálják megéreztetni olvasójukkal. A Sorstalanságban a főhős kezdeti „naivitása”, tájékozatlansága miatt válik beavatódása egyidejűvé az olvasással – tehát hangsúlyosan jelen idejűvé. A Kudarcban a megírt és igazából „elfogadhatatlan” regény története és a feljegyzések, cetlik labirintusában tévelygő „öreg” problémái tartják a jelenben azt, ami mások számára múltnak tűnik. A Kaddis a jelenidejűséget a folytathatatlansággal helyettesíti be: az egyes szám első személyű elbeszélő nemet mond arra, hogy gyermeke szülessék. A Felszámolás bizonyos értelemben a diktatúrák lényegi jelenidejűségét állítja azzal, hogy központi figurája, B. 1990-ben, a rendszerváltás idején követ el öngyilkosságot.
Ezek az összefoglalások persze félrevezetőek: éppen a nyelvről mondanak túl keveset. Említett monográfiájában Molnár Sára „a mondás és visszavonás egyidejűségéről” beszél – nem abban az értelemben, hogy Kertész egyszerre állítana valamit és annak ellenkezőjét is, hiszen nem tiszta oppozíciókról van szó –, arról, ahogy a Kertész-próza iróniája által mindannyiszor láthatóvá válik kívülről is a beszélő („ ...magyarázom a bölcselőnek, azzal a számomra oly undorító, de leküzdhetetlen beszédkényszerrel...” – idéz be a monográfus egy jellemző részt a Kaddisból). Ez az irónia talán attól válik specifikusan Kertész védjegyévé, hogy a mondás-rész a kortárs magyar irodalomban szokatlanul radikális. Az irónia számos kortárs művet átsző ugyan, de az állítások élessége kevésbé jellemző. Kertész etikai vonatkozásokra irányítja a figyelmet, provokál, szembesít. A kritika joggal mutat rá arra, hogy a moralizálás mégsem jellemző életművére. Valószínűleg éppen azért nem, mert az egyidejű mondás-visszavonás szerkezet az igazság kategóriájából a véleményébe helyezi át a mondottakat. Az állításokat nem kinyilatkoztatás voltuk hitelesíti, hanem az az abszurd következetesség, amellyel kimondói ragaszkodnak hozzájuk, és az, ahogy életmódjukkal támasztják alá őket. A mondatok hangsúlyosan az időben bomlanak ki, ettől ráérősebbé, súlyosabbá válnak.
Kertész Imre 2006-os könyve, a K. doszszié elvileg a szerző leginkább önéletrajzi írása. Műfajmegjelölés ugyan nem szerepel a kolofonban, a fülszövegben viszont ez áll: „önéletrajz két hangra”. A szerzői felvezetőszöveg pedig a könyv elején azt mondja: „egy annak rendje és módja szerinti autobiográfia”. Keletkezéstörténetéhez hozzátartozik, hogy Hafner Zoltán, akit szerkesztőként tüntet fel a könyv, 2003 és 2004 folyamán többszalagnyi beszélgetést folytatott Kertésszel, ezek a beszélgetések jelentik a könyv kiindulópontját. A „mondás és visszavonás” elve azonban itt is érvényesül. A felvezető szöveg így bizonytalanítja el a könyv létrejöttének körülményeit: „A lemásolt és megszerkesztett anyagot tartalmazó dosszié Gstaadban, egy svájci kisváros szállodájában ért utol. Elolvasván az első mondatokat, félreraktam a kézirattömeget, és egy, mondhatni önkéntelen mozdulattal, felnyitottam a számítógépem fedelét... Így jött létre ez a könyv”. E mondat felől nézve igencsak kérdésessé válik, mennyiben azonosíthatjuk a könyvben kérdéseket feltevő „hangot” Hafner Zoltánnal – hogy ne magát Kertészt tekintsük-e inkább a kérdések megfogalmazójának is? A platóni dialógusok műfaja kínálkozik lehetséges analógiaként (a felvezető ezt az értelmezési lehetőséget is megpendíti) – ebben az esetben persze inkább a válaszokat fogalmazó Kertészé volna az ironikus szókratészi szerep ebben a műben, ahogy a könyv Radnóti-színházbeli bemutatóján Szörényi László felvetette.
A kérdező hang erős empátiája, és különös emelkedettsége irreálissá teszi a beszédhelyzetet, és hangsúlyosan „műfajjá” teszi ezt a kétszólamúságot. Talán ez szolgáltatja itt a korábbi kötetekre jellemző mondás-visszavonás logikát (bár ritkán fordul elő, hogy a kérdezői hang ne értsen egyet a válaszadóval). Van, aki kérdezés nélkül nem szívesen beszél önmagáról – prózatechnikai problémaként ez az egy összefüggő, nagy történet és a kérdések egy-egy részproblémára kihegyezett kis történetei közötti választásról szól. Alighanem erre utal a könyv borítója is: egy résnyire nyitott ajtón behull a fény egy fapadlóra, amelyen egy dossziényi fehér lap hever. A fény csak részben világítja meg a dossziét, nagy része továbbra is árnyékban marad.
A K. dosszié ízelítő csupán: bevezetés Kertész életútjának, családi viszonyainak, de különösen világképének elemei közé. Érzékelhetően nehéz a feladat, hiszen Kertész nem kívánja a Nobel-díjig vezető karriertörténet konvencionalitásába fullasztani saját élettörténetét. Stratégiája, hogy más hasonló műfajú kötetekhez képest igencsak gyakran utalja az olvasót/beszélgetőtársat az életmű többi darabjához: regényekhez, esszékhez, novellákhoz. Így a történet kibomlását az életmű kibomlásával helyettesíti be. Ennek az eljárásnak a hátránya, hogy a kötet valószínűleg csak kis részben követhető és látható át azok számára, akik esetleg itt kezdenék a Kertész-életművel való ismerkedést. A történet feszültsége is sokszor lankad emiatt.
Az új Kertész-kötet hangnemében, téziseiben következetes a korábbiakhoz. A tézisek, önértelmezések itt is ugyanolyan élesek, mint az előző könyvekben. Az az olvasói elvárás viszont, hogy a szerző magánéletében megnyilvánuló arca „közelebb visz a szerzőhöz”, itt nem teljesül. Olvasói valószínűleg nem fogják jobban szeretni Kertész Imrét e könyv után. Az viszont biztos, hogy jobban értik majd: egy újabb műfaj, egy újabb rendszeralkotó logika felől láthatnak rá (részlegesen) az életműre.

(Kertész Imre: K. dosszié. Magvető Kiadó, Budapest, 2006) Balázs Imre József