Regionalizmus, autonómia, avagy egy új politikai közösség

Ioan Stanomir írása (Decentralizáció, regionalizáció és föderalizmus – Érvek egy etnikumfeletti vitához. Revista 22. 2006. október 13–19, Krónika október 27–29.) két fontos elemet emel be a hosszú ideig – nem minden eufemizáló zönge nélkül – „érzékenynek” nevezett téma megvitatásába. Egyrészt a nyugodt problémakezelés, amelyre oly nagy szükség van ebben a vitában, valamint a regionalizmus és föderalizmus fogalom pontos használata, másrészt az alkotmányfejlõdés kontextusának meghatározása olyan reformként, amely egybefogja a közigazgatás ésszerûvé tételének, azaz – pontosabban mondva – a közigazgatási kapacitás növelésének és a romániai politikai közösség újragondolásának szükségességét, amely viszont magában foglalja a kisebbségek státusának meghatározását is. Értékelem Ioan Stanomir témakezelését, de az alábbiakban kitérek írásának néhány olyan vonatkozására, amelyek, véleményem szerint, másfajta megközelítést is szükségessé tesznek. Az örökös halasztás Elõször is le kell szögezni, hogy a – Ioan Stanomir szerint a forradalom utáni idõszakban hagyománnyá vált – „párbeszédhiányt” tükrözõ „diskurzusbeli holtpont” nem a vita elakadását, hanem a párbeszéd folyamatos megszakítottságát jelzi, a párbeszédét, amely politikai szempontból nincs eléggé tematizálva, és ezért nem eredményezett, és ma sem eredményez intézményesülõ tudást. Ebbõl ered a párbeszéd résztvevõinek frusztrációja és az örökös halasztás érzete. Mintha minden alkalommal, amint most is, Markó Béla RMDSZ-elnök kijelentése után („területi autonómiára van szükségünk, amely lehetõvé teszi, hogy magunk döntsünk költségvetési kérdésekben, és azt is, hogy a magyar nyelv regionális hivatalos nyelvvé váljon”) a probléma azonosítása és megértése „elölrõl kezdõdne”, noha az utóbbi tizenöt évben végbement egyfajta tudásbeli felhalmozódás. Leltárt lehetne készíteni a diskurzusépítõkrõl és a tematizálási próbálkozásokról (a Harmadik Európa – Temesvár, a Pro Europa Liga – Marosvásárhely, a Provincia-csoport), meg lehetne említeni az újabb tudományos mûhelyeket, ahol a közelmúltban interdiszciplináris kutatási programokat dolgoztak ki földrajztudósok, közgazdászok, szociológusok és politológusok (a kolozsvári és a csíkszeredai regionális kutatócsoportokat említeném – ezekrõl van tudomásom), de a következtetés az, hogy egyáltalán nem történt meg sem a diskurzív konstrukciók, sem a meglévõ közpolitikai alapozások politikai hasznosítása. Ennek oka történelmi, kulturális jellegû, a politikai rendszer szintjén pedig a – Cristian Preda vagy Daniel Barbu munkáiban jellemzett – romániai pártokráciában azonosítható, vagyis abban a módban, ahogy a pártokat létrehozza és orientálja az állam, amelytõl létenergiájukat kapják. Véleményem szerint ezt a bonyolult rendszert nem lehet módosítani a romániai politikai közösség újragondolása nélkül, amelyben helyet találhatunk a régióknak és a területi autonómiának is. Az etnicitás mint hamis célpont Ámde milyen elv alapján történjen a romániai régiók területi kialakítása? Az utóbbi években gyakorlatilag két elképzelés körvonalazódott. Néhányan a kevés regionalista közül (akik meglehetõsen fegyelmezetten ülnek a különbözõ pártokban, vagy szakemberként a közigazgatásban) gyakorlati szempontok alapján úgy gondolják, hogy a fejlesztési régiók alapul szolgálhatnak a közigazgatási (vagy akár politikai) régiók határainak megvonásához, mások (a Provincia-csoport, a Pro Europa Liga, a Sabin Gherman által kezdeményezett mozgalom) a történelmi-kulturális régiók modelljére összpontosítottak – ez utóbbi elképzelés bizonyos mértékben összhangban van a székely területi autonómiával kapcsolatos újkeletûbb tervezetekkel. E két megközelítésre ráépül továbbá a „regionalizáció” versus „regionalizmus” vita (hogyan jöjjenek létre a régiók, „fentrõl lefelé” vagy „alulról felfelé”?). Úgy tûnik, Ioan Stanomir a „fentrõl lefelé” elképzeléssel ért egyet, legalábbis erre utalnak az általa idézett példák. Csakhogy a példák mást is mutatnak. A német modellnek, írja Stanomir, politikai célja van, az „etnikai elemnek nincs nyoma benne”. Errõl azonban szó sincs, ha a kérdés történelmi dimenzióját is figyelembe vesszük. Noha a német föderalizmus jelenlegi formája a második világháború után, inkább külsõ hatásra, politikai megfontolásokból kezdett mûködni, a rendszerben mindenképpen azonosítható az „etnikai elem nyoma”. A bajorok és poroszok közti különbségek például egyértelmûen etnikai jellegûnek is tekinthetõk (a vallási, a szokásbeli, a germán világon belüli nyelvi különbözõségek alapján), csakhogy ezt a különbséget sikerült jól integrálni a német nemzet politikai konstrukciójába. Ami valaha etnikai különbözõség volt a német térségben, az ma a német politikai integrációnak köszönhetõen – amely nem elkezdõdött, hanem befejezõdött az 1945 utáni föderalizációval – pusztán nyelvjárásbeli változatosság. Viszont, amit nálunk „etnikainak” neveznek, az a romániai magyarok esetében reakció a román integráció kudarcaira, amelyhez persze hozzájárulnak bizonyos nacionalizmuselméletek fogalmai is, mint például a különbségtétel a „polgári”, „nyugati” típusú, felvilágosult, a polgárjogokra és a nemes hazafiasságra alapuló nacionalizmus, illetve az „etnikai”, „keleti” típusú, agresszív, intoleráns nacionalizmus között, amely fogalmi különbségeket olyan szerzõk alapoztak meg, mint Hans Kohn vagy John Plamenatz, és amelyek részei a Nyugat univerzalista felfogásának. De miért állandósult kihívás a „magyar ügy” a romániai belsõ politikai integráció kérdésében? Az ismert tényezõkön túl (a lakosság számaránya, a Románia és Magyarország közti történelmi ellenségeskedés) azt is figyelembe kell venni, hogy a 20. század elején, amikor az erdélyi magyarok – számukra „egyik napról a másikra” – Románia állampolgáraivá váltak, éppen tetõfokára hágott a 19. századi értelemben vett magyar nation-building. Magyarnak lenni akkoriban nem csupán „etnikai” (nyelvre és szokásokra alapuló) identitást jelentett, hanem magában foglalta a magyar politikai polgári öntudatot (akárcsak a francia identitás, amely a francia állampolgárságba/nemzetiségbe belefoglalta a dolgok elintézésének francia módra normális és természetes formáját, ahogy Eugène Weber írta), valamint a magyar államiság értékeit, jelképeit mint a politikai öntudat elemeit, amelyek a magyarok számára a politikai modernitást közvetítették. Ez az identitás vált a romániai magyar politikai önmeghatározás meghatározó elemévé, és gyakorlatilag olyan utat jelölt ki, amelyre a modern román állam nem akart és nem is tudott – legalábbis az elsõ világháború utáni kezdeteitõl – rálépni. Mivel a magyaroknak mint a modern Románia állampolgárainak a politikai integrálása ekként nem volt lehetséges, a román államon belüli román–magyar viszony két egymással versengõ, párhuzamos nation-building viszonyává vált. A saját szerkezete tekintetében születésétõl kezdve jakobinus román állam tehát eddig nem vette figyelembe ezt a magyar adottságot. A magyarok integrációja történelmi léptékkel is tartós megoldásként nem lehetséges a román jakobinus nemzetállamban még ma sem, miután a román állam megpróbálta az etnikai diverzitás elvét beépíteni a helyi autonómiába, ahogyan Ioan Stanomir írja. Az integrációnak ezt az útját továbbra is követni lehet, megtámogatva a teljesen semleges állam mítoszának ideológiájával, a magyar politikai korpuszt pedig meg lehet bélyegezni „etnikai viselkedésmódja” miatt, de a történelmi tartósságú megoldást mindenképpen a magyar politikai közösség és a román állam viszonyának újrafogalmazásában kell keresni. Ez pedig csak akkor lehetséges, ha a románok is újrafogalmazzák viszonyukat államukkal. Itt bontakozik ki a romániai regionalizmus rendkívüli tétje: keretet biztosíthat a hazai román–magyar politikai viszony, illetve a románok és saját államuk közti viszony újragondolásához. Az új romániai politikai közösség inkább szerzõdés lehet a különbözõ területi közösségek között, ugyanakkor, ezzel egyidejûleg és ennek kiegészítéseként olyan szerzõdés, amely „politikai helyet teremt” a magyarok számára is a román állam szerkezetében. Az utóbbi években elfogadtak néhány dokumentumot az Európa Tanács Parlamenti Közgyûlésében (például a 2003/1334-es Határozatot, Az autonóm régiók pozitív tapasztalatai, mint inspirációs forrás az európai konfliktusok rendezéséhez címmel), más dokumentumokat (a finn Mikko Elo javaslatát egy Autonómia-charta kidolgozására, valamint a katalán Puig kezdeményezését egy Regionalizmus-charta összeállítására) napirendre tûztek – e kezdeményezések a regionalizmus kérdésével együtt kezelik a területi autonómia problémakörét, ez pedig egy Európában kialakulásban levõ politikai gondolkodásmódot jelez, amely a demokrácia és a politikai közösségek új megalapozásának tekinti a regionalizmust és a területi autonómiát. Regionalizmus: a modell és a folyamat között Ha nem helyi-regionális alanyokra vonatkozik, pontosabban, ha nincs tekintettel a közösségi-területi identitásokra, amelyek a helyi demokrácia politikai gyakorlatát megelõzõen léteznek (ami kulturális, nyelvi módon vagy csak a szokások, illetve az egyén és táj sajátos kapcsolata révén jut kifejezésre), a decentralizáció önmagában, legyen bármennyire elegáns és fejlett, pusztán a jakobinus modell 21. századhoz igazítása marad, amelyben a politikai viszony megreked az állam-állampolgár polaritásban. Ha fel kellene vázolni a regionalizmust Romániában, mind modellként, mind pedig a román állam közigazgatási homogenitását megváltoztató folyamatként, azonnal elõkerülne egy sor érv egy aszimmetrikus regionaizmus mellett. Ez a fajta regionalizmus nem ismeretlen Olaszországban vagy Spanyolországban, esetükben az aszimmetria az állami centrum által kezdeményezett – tehát egy „fentrõl lefelé” érvényesülõ – regionalizáló törekvés, illetve a sajátos identitással rendelkezõ vidékek (Dél-Tirol Olaszországban, Katalónia vagy Baszkföld Spanyolországban) politikai mozgalomként értelmezett regionalizmusa vagy etnoregionalizmusa közötti, hosszú egyeztetõ folyamatban nyilvánul meg. Ioan Stanomir szerint a román állam aszimmetrikus átszervezése modelljének van egy olyan hiányossága, amelyet nem lehet elhanyagolni: „a magyar félnek jutó autonómia azonosítása/konfigurációja elõtérbe kerülne egy országosan érvényes, rugalmas és hiteles helyi közigazgatási keret körvonalazására irányuló erõfeszítéshez képest”. Ez valóban egy nehézség, mégpedig olyan, amely a romániai regionális aszimmetriát egy ellentét kifejezõdésévé alakítja: a semlegessé és multikulturálissá csakis egy homogén decentralizáció révén váló román állam fikciója, illetve a magyarok bosszantó, makacs és mindig megújuló „etnicitásának” ellentétévé. Ez a hamis ellentét azonnal eltûnne, ha megjelenne például egy másik, ezúttal „etnikumfölötti” regionális mozgalom, mint amilyen a bánságiak mozgalma lehetne (már létezik egy ilyen mozgalom bánsági, etnikumfölötti elképzelése). A két, eltérõ jellegû regionális mozgalom nyomást gyakorolna a politikai rendszerre, és gyorsabban elvezethetne ahhoz a politikai következtetéshez, hogy a regionalizmus egy új Románia megteremtésére irányul, amely a közösségek összegzõdéseként vagy szerzõdéseként határozza meg önmagát. Addig a magyaroknak (a székelyeknek) az jut, hogy terveik továbbra is figyelmen kívül maradnak, és ez kiszámíthatatlan következményekkel jár... (A szerzõ politológus, lapunk fõmunkatársa)