Még egyszer a székely jelképekről

E vezetők egyike szemrehányó hangvételű reagálásban (Izsák Balázs: A székely jelképekről hitelesen – Kónya Ádám emlékére – Szempont, április 30.) kísérelt meg szakértőinek tűnő ítéletet megfogalmazni Székely jelképek?, vagy másképpen Milyen is az eredeti székely címer és zászló megjelölésű publikációmmal szemben (Szempont, április 2–9.).

Fontos kérdésről lévén szó, és mert részben ismét félrevivő okfejtéssel és helyenként inkább politikai hatáskeltésre utaló szóhasználattal találkozhatunk, szükségesnek tartom az említett, Izsák Balázstól eredő sorokat, nem utolsósorban felvilágosító céllal megválaszolni. (Emellett érdemesnek látom felhívni a figyelmet arra, hogy a jelképekről írt fentebbi véleményezésemet március elején még a leközlés előtt megküldtem nevezettnek is, azonban részéről eddig a leghalványabb jelzést sem észleltem).

Emblematikus eszközök

Bevezetésül fontos megemlíteni az általa a címben szerepeltetett és további mondataiból is kicsendülő hitelességdeficit problémáját, amiből következően úgy látszik, egyedül az tartható hitelesnek, aki minden megnyilatkozásában aláveti magát a mostani jelképállapotot magukévá tevők elképzeléseinek. Nos, többedmagammal úgy véljük, nem csupán ők gyarapítják a hitelt érdemlők körét.

Mondanivalóm könnyebb érthetőségének, valamint az előítéletek kiküszöbölésének kedvéért előre kell még bocsátanom, hogy apai ágon székely, valamint erdélyi magyar származású, mérsékelt nemzeti-konzervatív nézetekkel felvértezett, a valódi hagyományokat tisztelő, és az értelmes gondolatok szabadsága mellett kiálló, független kutatóként igyekszem tevékenykedni. Miközben soha nem voltam tagja semmiféle politikai szervezetnek, és világnézetemet egyszer sem változtattam a hatalmi kurzusoknak megfelelően.

Vagyis semmiféle érdek nem köt, illetve külső nyomás nem ösztönöz a székely jelképek elvtelen kritizálására, azonban a történelemmagyarázás területenként változó éppen divatos szólamainak terjesztése, és a tények kiiktatásával futószalagon zajló legendatermelés ugyanúgy távol áll tőlem. Ez viszont nyilvánvalóan sokaknak nem nyeri el a tetszését. De úgy vélem, erőtlen kísérletnek hat a szókimondást közösségi érdekekkel szembemenőnek titulálni.

Hosszú évekig módomban állt címertannal és más történelmi segédtudományokkal foglalkozni, némelykor címert is terveztem. Amely tevékenységet éppen az akkori megrendelők erőszakos hozzá nem értése miatt függesztettem fel. Vagyis dilettantizmussal a legnagyobb rosszindulattal sem volnék vádolható. Amihez szerénytelenség nélkül annyit fűzhetek, hogy ha mindennek tükrében mégis dilettánsnak számítanék, őszintén kívánom, sokan legalább ennyire legyenek dilettánsak a jelképek viszonylatában állást foglalók közül.

Izsák Balázs kommentárjának bevezetőjét annyival kiegészíteném, hogy a székely emblematikus eszközök mibenlétének és elfogadottságának elbírálása nem egyedül a SZNT illetékessége. Kónya Ádám személyét tiszteletben tartva, egyidejűleg óva intek minden józan nemzeti beállítottságú honfitársamat bárkinek tévedhetetlenné vagy érinthetetlenné nyilvánításától, ez nem vallana demokratizmusra és tudományos igényű gondolkodásmódra.

A nemzeti jelképek pedig nincsenek folytonos, elválaszthatatlan és egymásra visszavezethető viszonyban Kónya Ádám emlékével, ezért nem lenne szabad egy sok irányból kifogásolható jelenség tárgyalásánál védekezésre szorult félnek ilyesmivel takarózni. Kónya Ádámot polihisztorként tartjuk számon, de egyben-másban sajnálatosan tévedett, és helytelen irányt mutatott. Ide sorolható például a címertanban ismeretlen, „napcsillag” megnevezéssel illetett ábra bevitele a jelképek összetevői közé. Hasonlóképpen helytelen ugyanerre nézve a csillagnak látszó „stilizált nap” indoklás is, minthogy a nap stilizált változata éppen a sugaras napkorong, szemben a természetes nappal, tehát magával a koronggal.

A napcsillagba torkolló etimologizálás nem elfogadható módszer, rosszalló szakmai megítélése sem lehet kétséges. Némelyek még messzebb mentek a nap (napcsillag?) továbbfejlesztésében, és nyilvánosságot látott ábrázolásokban ékelt szárú keresztet rajzoltak mind a címerre, mind a zászlóra, nap gyanánt. A hagyományos székely címerben négy évszázad óta – Báthory Zsigmond pecsétjén maradt fenn a legrégebbi ábrázolás – nap van megjelenítve.

Az Izsák Balázstól említett tizenkét településből egyedül talán Gyergyóalfalu pecsétjén látható nyolcsugaras napábrázolás, de ez semmiképpen nem nevezhető csillagnak. Egyrészt a nap legfőbb képi jellemzője a napkorong, ami ezek mindegyikén megtalálható, így hát nem mondhatók a bevett értelmezésben csillagnak, máshonnan nézve pedig a felsorolt helységek pecsétlenyomatainak majd’ mindegyikén tizenhat sugaras égitest mutatkozik, miszerint alapjaiban dőlnek meg ezen állítólagos bizonyítékok is. Máskülönben a sugarak száma nem szigorúan kötött, a tizenhat sugár alkalmazása a heraldikában csupán általános. (Javaslom mindenkor nagyító használatát a pecsétek tanulmányozásához). Ugyan nagyritkán előfordult a holdnak csillaggal párosított feltüntetése, csakhogy ez nem véglegesült az idők folyamán.

Székely Mózes címere – melynek pajzsában nem két-két (mint a cikkíró számolta), hanem egy-egy félhold lett elhelyezve – fejedelmi adományozású családi címer volt, nemzeti jelképek meghatározásánál ennek különösebb fontosságot nem tulajdoníthatunk.

Viszont döntő súllyal esik a latba, hogy a székely nemzeti címer hajdan nem a községi pecsétek mintájára jött létre, hanem fordítva, a települések vették át a nagyobb egység szimbolikus elemeit, helyenként némi átalakítással. Így hivatkozási alapként tekinteni rájuk egyébként sem méltányolható törekvés. Ősi jelképek változtatgatása aktuális igény szerint megengedhetetlen gyakorlat, és az efféle beavatkozás a tradíciók fellazítását eredményezheti. A gyenge lábon álló indoklásokról nem beszélve. Mivel eddigi létezésemnek mintegy harmadát levéltárakban, könyvtárakban, valamint kutatandó helyszíneken töltöttem, továbbá e téren elképesztő tapasztalataim keletkeztek, érthető módon idegenkedem az olyan történelmi bizonyítékoktól, hogy „ettől, attól, vagy valakitől hallottam”.

Még akkor is, ha Kónya Ádámról van szó, akinek a jelképekről tett ajánlását kiindulópontnak kellett volna tekinteni, amelyet az ilyenkor szükségképpen megindítandó kutatások eredményei a későbbiekben részben vagy egészben megerősítenek, illetőleg elvetnek. Ezzel válhatott volna elkerülhetővé az a mai torz képlet, mely szerint utólag keresnek igazolást elhamarkodott lépésekre. Másképpen mondva: ezúttal a gombhoz fáradoznak varrni a kabátot, miközben az utóbbit ildomos felcserélni az előzővel egy effajta művelet végzése során. Az is nehezen érthető, miként eshetett meg a nevezett szimbólumok elméleti hátterének dokumentáció nélkül maradása, amelynél fogva pusztán emlékezetből kipréselt felidézésre futja az érvelési kísérletek során.

A színek szerepe a heraldikában

Az ősi székely zászló (ezúttal Izsák Balázs szerinti) kétséget kizáró mintapéldányának lelőhelyeként a sokat idézett Puchner-kódex van feltüntetve. Az ily névvel illetett gyűjtemény és egy másik hasonló kötet lapjaira háromszáz, a magyaroktól 1599-ben, majd 1601-ben zsákmányolt zászló lett lefestve, amiből a Turul folyóiratban 1893. év során hetvenháromnak a képét közölte Mika Sándor, nyilván utánszínezéssel, mivel más másolási módszer akkoriban nem állt rendelkezésre. Ilyenformán a két csatatér egész zászlókészletének mintegy hatodáról van közvetett tudomásunk, és ez a teljes értékű elemzés számára az összeshez képest kevésnek látszik.

Ami így is leszűrhető belőlük, nem más, mint az egyöntetűség hiánya, így nincsenek közöttük teljesen azonosak. Sajnos Mika Sándor a két album zászlóit a hozzáfűzött szövegben olykor keveri, ezért azt sem tudhatjuk biztosan, melyik zászló hol volt található, de megeshetett, hogy a képek némelyikét cserélték fel a szerkesztésnél. Az eredeti dokumentum sorsáról pedig nincsenek információink. Drezda háború alatti bombázásakor semmisülhettek meg, emiatt le kell mondanunk a tökéletes eredménnyel kecsegtető vizsgálódásról. Megállapítható azonban, hogy a színek nincsenek egy-egy személlyel, vagy akármely erdélyi nemzettel biztosan egybekapcsolható állandósult jelképi viszonyban.

Bizonytalanná teszi beazonosításukat a török zászlókkal vegyesen történt megörökítés körülménye is. Vajon a kódexben kétségtelenül felismerhető székely városok és székek zászlóin (Marosvásárhely, Csík- és Udvarhelyszék) a kék alapszínt miért nem találjuk még nyomokban sem? Gyaníthatóan annak okán, amint Mika és Thaly Kálmán is megállapították, hogy a színek heraldikailag értékelhetetlenek, nem nemzeti, sem meggyökeresedett területjelző, hanem inkább ötletszerűen keletkezett hadi megkülönböztető jelek voltak, melyeket a történelem során többször változtattak.

Ha nem így lenne, a kék szín a későbbiekben ugyanúgy megjelent volna a székelyekhez köthetően, és aligha csak a csatatereken. Erre viszont – egy kivétellel, a II. Rákóczi Ferenc idején elrendelt udvarhelyszéki kék-vörös hadizászlón kívül – nem találunk többé példát sem a harcmezőkön, sem egyéb helyszíneken. Összerdélyi színkombinációkban gyakrabban találkozhatunk vele, ami szintén a székely kizárólagosság ellen szól. Ugyanakkor kevéssé érthető, hogy Udvarhelyszék Puchner-kódexbeli kék-fehér sávozásúak társaságában lévő zöld lobogója miért nem keltette fel a szakértők figyelmét, amikor ősi székely színeket kerestek a zászlóképek között? Miképpen az sem befolyásolta őket, hogy a valószínűleg Székely Mózes-féle lobogó színei a kék-arany változattal együtt – igaz, különféle illeszkedésben – megtalálhatók más ugyanottani zászlókon is. Több esetben a Báthoryak sárkányfogas címerképével díszítve, amivel székely nemzeti szín voltuk könnyen elfogadhatatlanná válhat.

Az SZNT elnökétől képileg is hivatkozott kék-fehér (ezüst) Székely Mózesével hasonlóságot mutató, úgymond székely gyalogsági zászlóról, sehol nem olvasható, hogy székely alakulaté lett volna. Amitől még lehetett az, de ennek határozott kijelentése egyelőre indokolatlan. Ezen hadijelvényre nézve szintén a székelység hangsúlyozásaként halljuk emlegetni, ezüst sávjában elhelyezett csillagokat, és azoktól közrefogott fogyó holdat. Azonban a fogyó hold, az elé és utána hímzett csillaggal nem szokásos a székely hold- és csillagábrázolásokban, és ha hozzáveszszük a második csillagot követő András-keresztet, és azt, hogy a nyolcágú csillag jobbára a kódexbeli törökgyanús zászlók sajátja, nem könynyű elhallgatni ismétlődő kételyeinket.

A második kötetben bemutatott, színkiképzésében egymással megegyező moldvai és a lengyel zászló tulajdonosairól sem állítható ugyanazon nemzethez tartozásuk csakis a színezés milyenségére koncentrálva. A Székely Mózesnek tulajdonított lovassági kornéta valószínűsíthetően a későbbi fejedelemhez kapcsolható, de feltétel nélkül nem hihetünk ebben sem. Nemzeti jelkép voltának viszont még töredék esélyét sincs módunkban kinyilvánítani, annyira nélkülözi a kellő csatlakozási pontokat. A Puchner-kódexben előforduló, és a védelmezett színeknek alapul szolgáló, korábban kiszemelt két zászlón kívüli más székely lobogókról nem vesznek tudomást. Ez eszembe juttatja a múlt század eleji neves történészt, aki saját rögeszméinek megfelelően egy kérdéses leszármazást az Árpád-ház egyik mellékágánál úgy akart bizonyítani, hogy elhallgatta a teóriáit cáfoló igazi bizonyítékot.

Nemzeti, ősi

Arra sem kapunk választ a kék-arany elmélet kidolgozójától, miként lett a sellemberki hadszíntéren még fehér(ezüst)-ként feltűnő zászlóelemből napjainkra arany, ha már Székely Mózes lobogója lett szemükben a minta. Persze az aranynyal díszítőelemként kevesebb gondja adódhatna a szemlélőnek, mint a kékkel, az alátámasztás hiánya, vagy ingatag volta aggasztó inkább. Ami a vitatott vörös-fekete színeket illeti, a vörösnek kéknél nagyobb arányú előfordulásáról biztos tudomásunk van a régi korokból. A fekete akkoriban – akár az arany – tényleg nem szerepelt a székely zászlók felületén. Ezenkívül a kék tónusok ádáz védelmezőivel ellentétben nem hallgathatjuk el a zöldnek többszöri felbukkanását a székely hadizászlók sorában. Jelezvén, miszerint nem ördögtől való gondolat – főleg a kéket kedvelők logikáját követve – ezen árnyalat székelységhez köthetőségét ugyanúgy előtérbe vonni.

Itt lényeges leszögezni, hogy ha valamilyen okból Székely Mózes zászlóját közmegegyezéssel mégis nemzeti jelképnek neveznék ki, tájékoztatást illik majd adni az e helyütt tárgyalt körülményekkel együtt járó kételyekről, továbbá semmiképpen sem aggathatjuk rá az „ősi” jelzőt, ráadásul kötelezően a kódexben lefestett színárnyalati és sávarányokhoz lesz tanácsos ragaszkodni a lobogó vásznára vitelük során. Ugyanis a jelenlegi verziónál még ennyi sem érvényesült, míg a Puchner-féle eredetiről készült kópia zöldes-feketés kék árnyalatának égszínkékké varázslására annál több figyelmet fordított a múltat egyénekre szabottan megszépíteni törekvő akarat. A napcsillag pedig aligha szerezhet létjogosultságot. Ilyesmivel a nap igényes székely szimbólumokban nem helyettesíthető.

Az „álokoskodás” kitüntető dicséretért köszönettel tartozom. Az álokoskodás határozott elismerése annak, hogy az okoskodástól érzékelhetően távol tartom magam. Eszerint lassacskán megértőbbé enyhült az ítélkezők szigora. Végezetül kifejezem azon meggyőződésemet, hogy amennyiben valaha ebben a tárgykörben valóságos tartalmú megbeszélésre vagy vitára kerül sor, aminek eredményeképpen esetleg csak részleteiben is módosítják a jelenlegi jelképeket, már megérte tollat ragadni. Másrészt, ha az észrevételeket megfontolás nélkül mereven elutasítják, e véleménynyilvánító írásoknak bizonyos mértékben akkor is lesz haszna, mert megismertetvén az érem másik oldalát az erre fogékony érdeklődőkkel, erőfeszítéseink a teljességre törő tájékoztatásra így sem bizonyulnának hiábavalónak. A sűrűn hangoztatott szabadságideának ez szintén egyik elemét alkotja.

Szerző: Nagybaczoni Molnár Ferenc, budapesti történetkutató