Magyar olimpia – 1956

Ugyanazon év október 23-án a magyar fővárosban több tízezer ember vett részt az elégedetlenek maratonján, amelynek végkimenetelét a szovjet versenybírók által tizenkét nap múlva diktált véres diszkvalifikáció döntötte el. Az eredménytől függetlenül a budapesti viadal az 1968-as prágai „mezei futással” és az 1980-as gdanski szakszervezeti szpartakiáddal szövetségben, 1989 után pedig végzetesen kikezdte a Szovjetunió „rendezvényszervező” erejét.
A világ amúgy is hideg, száraz, cinikus, sportszerűtlen feszültségek alatt nyögött 1956-ban. A második világháború utáni két nagyhatalom a harmadik világ felé is pusztító terjeszkedésbe kezdett, koldusszegény országokat bevonva az élő céltáblákra szakosított „baráti” céllövőversenybe. Mivel azonban mindenki – a sportsajtó képviselőit is beleértve – már az ausztráliai utazásra készült, a budapesti eseményekről csak a Szabad Európa és az Amerika Hangja rádió adhoc riporterei számoltak be a világnak.

Kalapácsvetés
Tizenkét évvel a Vörös Hadsereg behatolása után a magyarok – akárcsak a többi, szovjet befolyásolás alatt álló ország polgárai – nyakig voltak a kommunizmus jótéteményeivel. A sztahanovista módszereknek a gazdasági életben, illetve ami még súlyosabb, a politikában való meghonosítása, a rendőri elnyomógépezet „beüzemelése” a moszkvaihoz hasonló helyzetet idézett elő: a társadalom egyik része éhezett, a másik börtönben ült. Két kaszt volt csupán kivétel: Zimek és fekete Pobedák oligarchiája, illetve a trockista technológia által idejekorán eltüntetettek, a későbbi szenvedések alól „felmentettek” szegmense.
Ama bizonyos év október 23-án délutánján öt óra körül Budapest elégedetlenebb lakói életszerűbbre cserélték a „A világ proletárjai...” lózungokat. Az „ajánlat”, mint minden magára adó forradalom esetén, így hangzott: sztálinista jelképeket, megnyomorító mezőgazdasági kvótákat, kötelező orosznyelv-tanulást, elnyomó felszabadító hadsereget, sztahanovista gazdaságot cserélnénk állampolgári és egyéb szabadságjogokra, csomagban Nagy Imre reformpárti új miniszterelnökkel. A tüntetés élenjárói a Petőfi-kör szellemiségéből táplálkozó fiatalok voltak, pluszmobilizálásként pedig a két héttel korábbi lengyelországi megmozdulások példája élt.
A harangok viszont még háromszor sem szóltak, a Kreml máris észbe kapott, hogy a magyarországi helyzet veszélyesen megbillent, s az „egészséges” egyensúly helyreállítása érdekében október 26-án szovjet csapatok avatkoztak a versenybe. A néhány nappal korábban kinevezett kormányfő, Nagy Imre azt állította, hogy ura a helyzetnek, a talapzaton pedig már csak Sztálin atyuska csizmái emlékeztettek a korábbi helyzetre, a bolsevista szimbólumokat már mindenhonnan eltüntették. Felmérve a veszélyt, Hruscsov november első napjaiban sürgősen összetrombitálta lengyel, cseh, román és bolgár csatlósait, valamint a csapatba nemrég visszavett jugoszlávokat, hogy értesítse őket a magyarok elleni, elkerülhetetlennek látszó idegenbeli mérkőzésről. Ugyanakkor figyelmeztette „távolabbi” barátait, igyekezzenek mérsékelni saját szurkolóikat, nehogy vehemens ellendrukkolással nehezítsék a dolgát.
Gheorghe Gheorghiu-Dej román pártfőtitkár, akinek széke már korántsem tűnt anynyira rendíthetetlennek a desztalinizációs szelek közepette, csendes gonoszsággal ajánlotta fel szolgálatait. Mi több, attól tartva, hogy a mérkőzés akár erdélyi pályára is átterjedhet, állig felfegyverezte a magyar határon szolgálatot teljesítő csapatokat, október 30-án pedig előőrsbe küldte Budapestre a Aurel Mãlnãºan–Walter Roman párost – természetesen az idősebbik Romanról van szó – feltérképezni a magyarok játékstílusát.

Szerenkénti döntő
November 4-én reggel Zsukov tábornok parancsára Konyev marsall jelt adott a Pusztai forgószél elnevezésű „hadgyakorlat” megkezdésére. Az amerikaiak harmincöt év múlva a szerzői jogok semmibevételével jönnek a Sivatagi viharral. Micsoda fantáziátlanság!
A Pusztai forgószél három nap alatt több ezer „ellenforradalmárt” sodort el, több tízezer embert tartóztattak le, nem számítva azt a kétszázezret, akik Nyugatnak indultak. Nagy Imre és néhány hozzá közel álló ember feleségestől, gyerekestől és anyósostól a baráti repeszektől megrettenve a Hősök tere felé menekült. A száműzetés útja a Sztálin utca sarkán lévő jugoszláv nagykövetséghez vezetett, ott kértek politikai menedékjogot.
Két héten át kínlódott a Hruscsov által Magyarország élére ültetett Kádár János, hogy kihozza onnan őket. Hárompárti összeesküvés – tárgyalóküldöttként újra csak Walter Romannal – és parttalan ígérgetések nyomán november 22-én Nagyék elkövették a kapitális hibát: elhagyták a nagykövetség épületét. Ugyanazon a napon Gheorghe Gheorghiu-Dej Budapesten találkozott Kádárral, hogy megbeszéljék a Nagy-csoport hosszú távú romániai kirándulásának részleteit.
Közép-európai idő szerint 18.30-kor katonai autóbuszon hagyták el a követséget, de útjuk csak az első kereszteződésig tartott, ahonnan egy szovjet katonai kommandó egy kaszárnyába terelte őket, hogy másnap délután két Li–2-es típusú repülőgép fedélzetén, KGB-s kísérők nyújtotta biztonságban induljanak Románia felé.

Augusztus 23 stadion
A budapesti arénában elhangzó lövések természetesen hallatszottak Magyarország határain túl is, a magyar forradalom ügyével szolidarizáló mozgalom igen nehéz helyzet elé állítva a romániai hatóságokat. Baráti ország, baráti gondok: beszolgáltatási kvóták, „bőségesen” jelen lévő Vörös Hadsereg, kötelező orosznyelv-tanulás. Temesváron, Kolozsváron, Bukarestben, de a székelységben is 1959-ig tartott a letartóztatási hullám. Több mint egy tucat halálos ítélet, végrehajtott ítéletek, nehéz börtönévek, jogfosztottság, egyetemi kizárások, egyebek. A temesvári egyetemi ifjúság fele például hosszú időn át a kisbecskereki kaszárnyában készült a vizsgákra. A deltai Periprava büntetőtábor állományának közel felét 1964-ig a magyar ügy támogatói biztosították. Aki pedig megmenekült ezektől a fegyelmezésektől, minimum tanulmányai folytatásának akadályoztatásába ütközött.
A bukaresti Bãneasa reptéren Alexandru Moghioroº egy szekuskülönítmény társaságában jelentette a fogadóbizottságot. Premier a román–szovjet kapcsolatok történetében: az orosz katonák ezúttal nem a megszokott „dávájjal” vették át a Nagy-csoportot. ªtefan Mladin szekustábornok naplójának tanúsága szerint a kísérő KGB-sek parancsnoka valahogy így ruházta át a felelősséget: „Vigyétek őket, s csináljatok velük, amit akartok.” Az őrezred parancsnoka, az egykori pincér, Mladin, aki Antonescu 1944. augusztus 23-i letartóztatásakor Emil Bodnãraº csapatának tagja volt, így ír visszaemlékezéseiben: „Vass elvtársnőtől (Vass Gizella – a szerző megjegyzése) utasítást kaptam, hogy készítsek elő az Tartós béke sétányon három villát az elkülönítendőknek (Nagy Imre az egyes, Losonczy Géza a kettes, Donáth Ferenc a nyolcas villát kapta – a sz. m.), a többi árulót pedig a palotába vigyem (Miklós herceg palotája – a sz. m.).”
A romániai „jutalomkirándulás” közel öt hónapja alatt megszületett a Donáth család Ferikéje, Losonczy pedig depresszióba zuhant. Nagy Imre viszont egykori leninista elvtársai, Togliati, Gomulka és másokhoz írt levelekkel mulatta az időt, amelyeket aztán a szekus cenzorok gondosan eljuttattak a budapesti pert előkészítő bizottsághoz.

Titok a tó partján
A művelet szupertitkos jellegét bizonyítja, hogy a román és magyar illetékesek még ötven évvel a történtek után sem ismerhették a szigorúan őrzött kényszerlakhelyek pontos helyzetét. A hiedelemmel ellentétben Nagy Imre és társai nem jártak Snagovban, Ghermãneºti-en vagy a tó déli részén fekvő más településen. A Nagytól elhatárolódó két személyt – Vass Zoltánt és Szántó Zoltánt – leszámítva a csoport végig a tó északi részén, Izvorani és Siliºtea Snagovului nevű település közötti villákban lakott. Ennek ellenére hét éve minden október 23-án diplomáciai pompával koronázzák meg a snagovi óvoda udvarát... Olyan ez, mintha a bukaresti Egyetem téri ’89-es „balekok” emlékének a Ghencea úti temetőbeli koszorúzással adóznának, ahol a diktátor alussza örök álmát. A reménybeli, általam régóta szorgalmazott emlékmű helye a volt Pacea Trainicã nevű vendéglő előtt lenne – a SRI üdülőjének szomszédságában. Hacsak a korabeli tulajdonosok, az amerikai Astra kőolajtársaság nem igényli vissza a kommunista rezsim által elkobzott területet és ingatlant.

Díjkiosztás
Hogy ki érdemelné meg a forradalmi olimpia érmeit? Nagy Imre talán a bronzot, mivel több ellenőrzés is kimutatta vérképe kóros elváltozását, ami a „bolsevista szerek” túlzott fiatalkori használatára utal. Az ezüst annak a csapatnak jár, amelynek tagjai 1956 után túlzsúfolttá tették a magyar börtönöket és a szibériai „edzőtáborokat”. Az arany pedig kétségkívül azokat illeti, akik a forradalom utcáin a moszkvai verőembereknek estek áldozatul.
(A szerző történész)


Kronológia
1956. október 23. Nagy Imre a Magyar Dolgozók Pártja (MDP) Akadémia utcai központjában értesül a fegyveres felkelés kirobbanásáról és a szovjet csapatok behívásáról
1956. október 24. Az MDP jelölőbizottsága Nagyot kormányfőnek jelöli, nem sokkal dél után Nagy rádióbeszédet mond.
1956. október 25. Az MDP Politikai Bizottsága leváltja Gerő Ernőt, és Kádár Jánost nevezi ki az MDP első titkárának. Nagy rádióbeszédében kijelenti, hogy a rend helyreállítása után tárgyalásokat kezdeményeznek a szovjet csapatok kivonásáról.
1956. október 31. Nagy Imre beszédet mond a Kossuth téren, és bejelenti: Magyarország tárgyalásokat kezd a Varsói Szerződésből eredő kötelmei felmondásáról.
1956. november 4. A szovjet támadás hírére Nagy rádióbeszédet tart, majd legközelebbi elvbarátaival a jugoszláv követségre menekül, ahol politikai menedékjogot kér.
1956. november 22. A magyar kormány bántatlansági ígéretében bízva, Nagy Imre és társai lemondanak a menedékjogról, és elhagyják a jugoszláv követséget, a szovjet csapatok azonnal őrizetbe veszik őket. Nagyot a mátyásföldi szovjet parancsnokságon felkeresi Walter Roman román pártfunkcionárius, hogy rávegye: jelentse ki, önként Romániába távozik, de Nagy elutasítja a javaslatot.
1956. november 23. Nagy Imrét és társait Romániába deportálják, ahol a Snagovi-tó partján tartják fogva őket.
1957. április 14. Nagyot letartóztatják, és társaival együtt Budapestre szállítják.
1958. június 9–15. Nagy Imre és társai pere. Június 15-én a Legfelsőbb Bíróság Népbírósági Tanácsa Nagy Imrét halálra és teljes vagyonelkobzásra ítéli.
1958. június 16. Hajnalban Nagy Imrét, Maléter Pált és Gimes Miklóst a budapesti Gyűjtőfogház udvarán kivégzik, holttestüket a börtön udvarán temetik el.
1961. február 24. Nagy, Maléter és Gimes földi maradványait titokban kihantolják, és az Új Köztemető 301-es parcellájában újra eltemetik, a nyilvántartásba hamis neveket jegyeznek be (Nagy Imre esetében: Borbiró Piroska)
1989. június 16. Nagy Imrét és mártírtársait ünnepélyesen újratemetik Budapesten, több százezer fő részvételével.
1989. július 6. A Legfelsőbb Bíróság Elnökségi Tanácsa a legfőbb ügyész törvényességi óvása nyomán Nagy Imre és társai ítéletét hatályon kívül helyezi, és bűncselekmény hiányában felmenti őket. Varga Andrea