Interjú Kaczián János levéltárossal, a Tolna Megyei Honismereti Egyesület elnökével
2006. július 07., 00:002006. július 07., 00:00
– Hogyan lesz valaki levéltárosból a magyarországi honismereti mozgalom egyik vezetője? – Ha valaki levéltári kutatással, helytörténetírással, tárgyi emlékek gyűjtésével foglalkozik, hamar megkapja a szép titulust, hogy helytörténész. Sok ilyen címet kiérdemlő, nagy tudású barátom van, de magamat nem tekintem helytörténésznek. Végzettségemnél fogva népművelő vagyok, és levéltáros, aki idestova 45 éve tevékenykedik a helyi – a szekszárdi és a Tolna megyei – kulturális közéletben. Bár Budapesten kezdtem iskoláimat, korán Szekszárdra kerülve, számomra ez a város lett a meghatározó, a kedves mérce, a kiindulási pont. Talán eleimtől – volt köztük történész és lelkész – örököltem azt a fajta érdeklődést és ismeretterjesztési vágyat, amely a honismereti mozgalom felé terelt. Megtudni, hogy a lakóhelyem egy valaha volt római kori településre épült, hogy itt született Garay János, a Háry János költője, hogy városom szülötte Babits Mihály, Mészöly Miklós, Csengey Dénes, Baka István is. Itt vendégeskedett több alkalommal – és Szekszárdi Mise című szerzeményével ajándékozta meg vendéglátó városát – Liszt Ferenc (a példák még sorolhatók); megannyi történet, amelynek részletei is érdekeltek. Ezt a kíváncsiságomat elégíthettem ki levéltárosként, és terjeszthettem új ismereteimet népművelőként. Valahogy így kezdődött. Azóta letisztult az érdeklődési köröm – elmélyedtem az egyesületek történetében, néhány település históriájának leírásában, a megye jeles személyiségeinek életrajzi kutatásában és hasonlókban, megpróbálva összefoglalni és közreadni. Önálló köteteim ezekkel foglalkoznak. Közben az ember állandóan tanul. Érdeklődésem a történelemtudomány segédtudományai – címertan, pecséttan, származástan – felé fordított, amelyek sok szépséggel ajándékoznak meg. Ma a Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület ad nekem feladatokat: dolgom az egyesület elnökeként összefogni a helytörténettel foglalkozókat, és együtt gondolkodva végezni ezt a szép munkát. Ma talán a városunkban most megrendezésre került Országos Honismereti Akadémia erre a legjobb példa. Tudomány és Honismeret címmel tartottunk 5 napos találkozót 200 vendégnek, számos előadással és terepmunkával. – Erdélyben a magyar és román történeti kutatás elkülönülő keretek között folyik. Tolna megyében hogyan sikerült integrálni a különböző etnikai és kulturális csoportok történettudományi kutatását? – A mi vidékünk története úgy alakult, hogy számos nemzetiség itt kereste boldogulását. Voltak meggyökerezők, de kényszerből távozók is. Ha csak a török időkre vagy a második világháború utáni évekre gondolok, máris felidézhető sok szép vagy éppen tragikus esemény. A XVIII. század eleji Tolna elnéptelenedett községeit be kellett népesíteni, Némethonból jöttek sokan a művelhető földért, a kapott kedvezményekért. A német ajkúak ma is meghatározó szerepet töltenek be itt. A megye 9 városa és 99 községe közül minden másodikban honos a német szó, saját ünnepeik, élő hagyományaik vannak, amelyeket gondosan ápolnak. A szerb kisebbség egyik központja Medina. Grábóc községben lévő 240 éves műemlékértékű templomuk és kolostoruk ma is gyűjtőhelye vallásuk gyakorlóinak. Legközelebb július 16-án tartják szokásos búcsújukat, melyre messze földről is ide zarándokolnak a hívek. Nagy számban élnek megyénkben cigány lakosok is, nyelvük, kulturális hagyományaik felelevenítése az utóbbi években sokat erősödött. Nyelvüket féltőn védik, kezdett kihalni a beás és lovari nyelv használata. Élnek a megyében horvátok és görögök, kis létszámú, de összetartó közösségek. Külön említem a bukovinai székelyeket, akik sok hányattatás után otthonra találtak számos megyénkbeli településen. Jól működő szervezeteik, egyesületeik vannak, ezek adnak keretet hagyományos ünnepeik rendezéséhez. Gazdagodó kiadványtermés – mesegyűjtemény, dalkincs – mutatja, hogy milyen mélységű gyűjtőmunka áll mögöttük. Hasonló módon élnek a felvidéki magyarok szokásai. Egy éve készült el az a kötet, amely családonként dolgozta fel történetüket, mindegyikük származási helyét is felkutatva. Egyesületünk – pályázataink és programjaink révén – nyitott mindegyik etnikum irányába. Nevünket és céljainkat a magyar mellett német, cigány, szlovák és szerb nyelven is megfogalmaztuk az egyesület alapszabályzatában. – Hozott-e újítást az ön által elkezdett honismereti kutatásokban az, hogy a Bunyaszekszárd környékéről elszármazottak nyomai után kutatott a Bánság romániai részén? Nagy élményem volt a Bunyaszekszárd történetével való találkozás. 1866-ban indult Tolna megyéből az az 54 család, amely ilyen néven alapított magának falut a Bega fölötti hegytetőn, Facsádtól 13 km-re. Amikor vándorlásuk útját bejárva, keresni kezdtem leszármazottaikat, kiderült, hogy a falu már nem létezik. A falujukat elhagyók segítségével kerekedett ki történetük; kapcsolatunk, barátságunk azóta egyre szorosabb. Történetük kutatásakor Temesváron sok segítséget kaptam a levéltárban, köszönet érte. Talán az anyagok, dokumentumok rendezetlensége, esetleg hollétük bizonytalan volta az, ami miatt nehezen indult a kutatás – például anyakönyvek, a falu életével kapcsolatos közigazgatási iratok stb. esetében. Nálunk nagy hagyománya van a kisebbségi lét történeti kutatásának, ezek a munkák alapozták meg a fennmaradt hagyományok, a bármely kisebbséghez tartozás tudatát és vállalását. Mindez gazdagítja, színesíti megyénk kultúráját, büszkék vagyunk rá, és – civil szervezetként mi is – amilyen módon csak lehet, támogatjuk. Talán az a pontosabb kifejezés, hogy kölcsönös érdekből is együttműködünk. – Az ön tapasztalata szerint milyen természetű a kapcsolat a kimondottan helyi jellegű honismereti kutatások és az átfogó történettudományi kutatások között? Vannak-e olyan példamutató életművek, melyekben ez a kettő összekapcsolódik? – Egyesületünknek 1993 óta vagyok az elnöke, és egyben tagja az Országos Honismereti Szövetség elnökségének. Azt tapasztalom, hogy egyszerre igaz két dolog a hivatásos történelemkutatás és a helytörténeti kutatás kapcsolatában. Egyfelől létezik a helytörténetírást mint forrást figyelmen kívül hagyó, átfogó és általánosító történetírás, másfelől erősödő igény mutatkozik a konkrét, helyi esetleírás, a fellelt dokumentum, a rögzített visszaemlékezés iránt, a történetírás lehetséges forrásaként használva azt. Ebben szerepe van a nagyon színes és az utóbbi évtizedekben, az 1960-as évek óta gyorsan gazdagodó helytörténeti szakirodalomnak; kutatási segédleteknek, szöveggyűjteményeknek, pályázatokra érkezett tanulmányoknak, honismereti folyóiratoknak, iskolai olvasókönyveknek, az egész helyi kiadványtermésnek. Akadémiánk idei évre választott témaköre – a már említett Tudomány és Honismeret – szándékaink szerint ezt a kapcsolatot kívánja erősíteni. Számos olyan volt akadémikus szülötte van a megyének, Balassa János orvosprofesszortól Hollós László mikológusig és Wosinsky Mór régészig, akik tudásukat a közjó érdekében is terjeszteni tudták, a kor népszerű ismeretterjesztési módján. Példájuk tanulságos és követhető. – Vannak-e kapcsolatai a magyarországi honismereti mozgalomnak határon túli magyar műhelyekkel? Mit eredményeztek ezek a kapcsolatok? – A történetkutatás a művelője számára nem csupán papírokkal, dokumentumokkal való kapcsolatot, mondhatnám: párbeszédet jelent, hanem a kollégákkal történő párbeszédet is, itthon és a határon túl. Az abban a körben szerzett tapasztalat, amelyben én megfordulok, valószínűleg nem általánosítható. Így megmaradok a saját élményeimnél. Sokat köszönhetek ezeknek a kapcsolatoknak, barátságoknak. Határainkon túl nagy érdeklődéssel, együttműködési készséggel találkozom. Ez erőt ad minden lehetséges közös munkához. Vannak olyan kutatók, kollégák, akik helyi nehézségekkel küszködnek – a forrásokhoz való hozzáférhetőség, infrastruktúra, publikációs lehetőség és annak anyagi feltételei okán –, de ez sem egyedi jelenség. Mi is megküzdünk hasonlókkal. Azt azonban bátran állíthatom, hogy a szemlélet közös: a való, az igazság feltárásának a szándéka. A hozzám eljutó tanulmányok színvonala pedig példás, tiszteletet parancsoló. Magyarországon van hajlam felületes, igénytelen munkára, ráadásul a közreadás szándékával. Lehet, hogy a kevesebb volna több. Természetesen nem valamilyen hivatalos szűrőre gondolok, hanem segítségre és az igényes szakmai kritikára. Ez hiányzik. Sok tehát a teendő, de egy kicsit sikerül mindig előrébb jutni. A minden megyében működő honismereti egyesület és az évenkénti akadémiánk is – az idei volt a 34. – ennek érdekében dolgozik.
Kaczián János Nyugalmazott levéltáros, népművelő, helytörténész. 1938-ban született. A Tolna Megyei Egyed Antal Honismereti Egyesület elnöke, az Országos Honismereti Szövetség elnökségi tagja, a magyarországi honismereti mozgalom egyik legaktívabb szervezője. Helytörténeti és honismereti kutatásait számos publikációban és önálló kötetben adta közre. Jelenleg Szekszárdon él.
Hirdetés
szóljon hozzá!
Hírlevél
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
szóljon hozzá!