Igényes zene – kultúrák határvidékén

– A dzsessz varázsa a spontaneitásban, az improvizációban rejlik. Van-e határa az improvizációnak a dzsesszben?
– Kétségkívül a spontaneitás a dzsessz leglényegesebb eleme, ugyanakkor ez adja meg ennek a zenei irányzatnak az egyediségét is. A dzsesszen belül viszont a spontaneitás mértéke zenészek és stílusirányzatok függvényében változik. Egy dzsesszalkotás ismert témával kezdődik, amit már előzetesen megkomponált valaki. Aztán ezt a témát improvizálás révén bővítik, fejlesztik, majd visszatérnek az eredeti dallamhoz. Az improvizálásnál jön be az előadás spontán jellege. Ennek mértéke általában hatvan–hetven százalék, de egyes zenészeknél ennél több is lehet, elérheti a kilencven százalékot. Vannak olyan dzsesszirányzatok és -zenészek, akiknél a spontaneitás eléri a száz százalékot is. Ezek olyan előadások, amikor a zenei alkotás teljes egészében a közönség előtt születik, teljesen egyedi darabok, és soha nem ismételhetőek meg. Ám függetlenül az improvizáció mértékétől, a leglényegesebb elem az az üzenet, amit a művész tolmácsolni kíván a közönségnek.
– Százalékokat említett. Az ön esetében mennyit tesz ki az improvizáció?
– Átlagban kilencvenszázalékos improvizáció jellemző az én előadásmódomra. Ez természetesen attól is függ, hogy kivel zenélek együtt. Némelyekkel előre elkészített anyagom van, amit gondosan egyeztetünk és begyakorolunk, másokkal teljesen spontánul alakul az előadás. Arra is volt példa, hogy száz százalékban improvizáció volt az előadásunk, mert így állapodtunk meg a zenész kollégával.
– A dzsessz életforma is...
– Így van. Amint azt bizonyára már mindannyian tudják, a dzsessz mintegy száz évvel ezelőtt született, az első próbálkozások az 1880-as, 1890-es évekre tehetők. Az eltelt száz év alatt a dzsessz olyan fejlődésen ment át, amelynek során többféle stílusirányzat jött létre: New Orleans-dzsessz, szving, bip-up, cool, free-dzsessz, dzsesszrock, ma pedig az etnodzsessz korát éljük. Kezdetben táncmuzsika volt, és a szórakozást szolgálta, aztán egy idő után egyre inkább kezdett bekerülni a koncerttermekbe. Amerika déli részén való megjelenése után húsz évvel átkelt az óceánon, és Európát is meghódította. Közben különféle formákat öltött, „intellektualizálódott” olyannyira, hogy a mai világban nem beszélhetünk egyszerűen egy zenei irányzatról, hanem társadalmi jelenségként kell kezelnünk, amelyet több oldalról is megközelíthetünk. A dzsesszzenészek számára kétségkívül életformát jelent, és ez bizonyos gondolkodásmódot, viselkedési formát feltételez. Ugyanez jellemző a dzsesszkedvelő közönségre is. Miért? Mert a dzsessz külön világ: különleges zene különleges miliője. Olyan kis közösségek kedvelik a dzsesszt, akik nem a zene mennyiségét tartják fontosnak, hanem a minőségét. A minőségi igény pedig egyformán jellemző az amerikai, európai vagy a világ bármely táján élő „dzsesszfogyasztóra”. Romániában sincs ez másként, itt is ugyanazzal az igényes, minőségi zenére éhes közönséggel találkozhatunk, mint a világ többi részén.
– Konstanca, ahol ön lakik, olyan város, amely több kultúra kereszteződésénél található. Mennyire használja ki ön zenéjében ezt a földrajzi adottságot?
– Mindannyian, akik a Balkánon élünk, kétségkívül kivételes helyzetben vagyunk, hiszen ebben a térségben a különböző népi kultúrák keveredése figyelhető meg, ez pedig az etno-dzsessz művelőinek külön előnyt jelent. Románia fekvése ennél is előnyösebb, hiszen Dobrudzsán keresztül a keleti, Erdélyen keresztül pedig a nyugati kultúrák felé nyitott. Nálunk szintetizálódott a keleti és a közép-európai szellemiség, ez pedig megmutatkozik a zenében is. Mindez érintette a dzsesszt is. Ám ez a privilégium nem a mi érdemünk, a sors rendelte el, hogy ezen a helyen éljünk, nekünk pedig kötelességünk kiaknázni a lehetőségeket. Magam is ezt teszem... Esetemben a helyzet ennél is bonyolultabb, hiszen kettős hovátartozással rendelkezem. Egyrészt örmény nemzetiségű vagyok, másrészt román állampolgár. Mindkét kultúrát ismerem, és magaménak vallom, mindkét nép hagyományaiban és mindkét közegben otthonosan érzem magam. A román hagyományok révén a balkáni térséghez tartozom, örmény hagyományaimmal pedig a kaukázusihoz. Két olyan vidék ez, amely bölcsője volt az európai civilizációnak. Az évezredes kultúrák, hagyományok lenyomata érződik a dzsesszen is, amelyet művelek. Emellett természetesen egyéb zenei műfajokat is bevonok, például kortárs kamarazenét, más népek népzenéjét. Mindig is híve voltam a művészetek ötvözésének, így a zeném sokszor tartalmaz színházi, verses elemeket is. Mindez egybeolvad, és a dzsesszben jut kifejezésre. Gyakran nekem szegezik a kérdést: mégis milyen zenei műfajt művelek? Erre a kérdésre azt szoktam válaszolni, hogy egyszerűen dzsesszt zenélek.
– A Romániai Örmények Szövetségének alelnökeként hogyan egyezteti a zene művészetét a politikával?
– Egyszerűen: nem politizálok. Az örmény szövetségnél való munkámat akár hazafias munkának is lehet nevezni. Az általam birtokolt tudással és képességekkel a magam módján megpróbálom támogatni, segíteni elsősorban a konstancai örmény közösséget, aztán a Romániában élő örménységet. Köztudott, hogy ma Romániában nagyon kis lélekszámú az örmény közösség, ám ehhez a kis létszámhoz viszonyítva nagyon sok hírességet adott a román kultúrának. Az örmények gyakorlatilag a kultúra és a tudomány minden területén jelen vannak Romániában. A világ bármely országában élő örményekre jellemző ez... Népünket a történelem vihara szétszórta... Bárhol is telepedtek meg az örmények az évszázadok során, az adott országnak jeles személyiségeivé váltak a kultúra, a tudomány vagy a sport területén. Amit még megpróbálok tenni a zenén kívül, az egy műsor a konstancai rádióban. Heti egy alkalommal, minden pénteken egyórás adás keretében igyekszem bemutatni az örmény történelmet, kultúrát, vallást. Személyiségeket mutatok be az anyaországból és az összes többi országból, ahol örmények élnek. Tizenhat éve teszem ezt. Néha megkérdik tőlem, honnan tudok annyi témát elővenni? Erre rendszerint azt válaszolom, hogy ilyen nagy a mi történelmünk, ennyire gazdag a mi kultúránk, kár, hogy nincs idő és adáskeret heti két-három órás adásra, mert azt is meg tudnám tölteni tartalommal. Mindez rengeteg örömet, elégtételt nyújt nekem, ugyanakkor néha nyomaszt is az évezredes civilizációnk. Sokszor érzem, hogy a népem évezredes tradícióival arra kötelez, hogy magam is hozzátegyem a végtelen örmény civilizáció óceánjához a magam kis vízcseppjét. Ehhez pedig rengeteg munka kell...
– Gyergyószentmiklósra – úgy is mondhatjuk – hazatért, hiszen a város építkezése, kultúrája örmény jegyeket is visel...
– Sétáltam az örmény soron és mélységesen meghatott, hogy átléphettem annak a templomnak a küszöbét, amelyet az 1700-as években építettek az őseim. Az örmények több hullámban telepedtek át Moldva felől Erdélybe, és tudomásom szerint négy település létrejöttében játszottak jelentős szerpet: Csíkszépvíz, Gyergyószentmiklós, Erzsébetváros és Szamosújvár. Az is nagyon meghatott, hogy találkozhattam, beszélhettem itteni örményekkel. Számomra mindez nagyon sokat jelent.

Harry Tavitian
1952-ben született konstancai örmény család gyermekeként. Hatéves korától tanul zongorázni, majd elvégzi a bukaresti zenekonzervatóriumot. Tizenhét éves korában ismerkedik meg a bluesszal, amikor Brassóban meghallgat egy Memphis Slim-koncertet. 1974-ben részt vesz az első szebeni dzsesszkoncerten, és négykezest játszik Richard Oschanitzkyval. 1976-tól teljes mértékben a dzsessznek szenteli életét. 1978-ban megalakítja Konstancán a Creativ együttest, amellyel az 1980-as szebeni dzsesszfesztiválon első helyezést ér el. 1978–1987 között a konstancai dzsesszklub vezetője, 1992-ben létrehozza a Harry Tavitian Kulturális Alapítványt. 1990-től műsorvezetője a Jazz Contex című konstancai rádióműsornak. Európa valamennyi országában koncertezett, számos nemzetközi fesztiválon vett részt. Több mint harmincéves pályafutása alatt számos neves dzsesszmuzsikussal zenélt együtt.