Tófalvi Zoltán
Az 1956-hoz kapcsolódó erdélyi, romániai szervezkedések, szervezkedési kísérletek, perek történetét – ha késéssel is – fokozatosan tárja fel a hazai román és magyar historiográfia. Azt, hogy az erdélyi, felvidéki, kárpátaljai, délvidéki magyarság Budapesten vagy Magyarország nagyvárosaiban és vidéken milyen mértékû véráldozatot hozott, a mindennapi közbeszédben, de a tanulmányokban is eddig csak a találgatások szintjén összegezték: az anyaországban élõ, különbözõ okokból ott rekedt „határon túliak” (a kifejezés erózióját éppen egy ilyen szintézis jelzi leginkább) közül hányan fizettek az életükkel azért, mert számukra valóban szent volt a forradalom és szabadságharc?
Eörsi László, aki a Corvin közi harcokról írt kötetével és sok-sok tanulmányával bizonyította, hogy elkötelezett és szakavatott kutatója az 1956-os és késõbbi történéseknek, ezúttal egy albumban – 1956 mártírjai. 225 kivégzett felkelõ címmel, Szentpétery Tibor Budapesten, a forradalom napjaiban készült döbbenetes fotóinak a „társaságában”, a Rubicon Könyvek sorozatban – betûrendben és fényképekkel, valamint a periratok legfontosabb jelzeteinek ismertetésével tárja az olvasó elé az 1956. november 4-ét követõ retorzió kivégzett mártírjainak eddigi legteljesebb névsorát.
Eddig is tudtuk, hogy a szovjet tankokkal hatalomra segített Kádár-rezsim elsõ kivégzettjei erdélyi származásúak voltak: Dudás József, illetve a Széna tér legendás parancsnoka, Szabó János; azt is tudtuk, hogy Corvin közi harcok meghatározó egyéniségei, az örménymagyar származású Pongrácz fivérek ugyancsak Erdélybõl, Szamosújvárról telepedtek át Magyarországra. Az utóbbi években egyre több hiteles dokumentum került nyilvánosságra arról, hogy neves értelmiségiek, írók, mûvészek, orvosok, kétkezi munkások, gazdálkodók igen nagy számban tartózkodtak Budapesten, illetve Magyarország különbözõ régióiban. Kós Károly, aki éppen Budapesten tartózkodott, élete „legnagyobb és legmegrázóbb élményének” nevezte a forradalmat. Ötvenhatos naplójegyzeteit a Korunk 2005. decemberi száma közölte. A magyar fõvárosban a forradalmi események fül- és szemtanúja, Lászlóffy Aladár költõi ciklust szentelt a forradalmi harcoknak. Ébresztõ a forradalom elsõ reggelén címû költeménye egyetlen forradalmi antológiából sem hiányozhat:
„Köd van és statárium. A kivégzõosztag
tán el se látna az elítéltig.
Egy nemzet tüdõgyulladása fõ a ködben.
S egy tüdõlövés, ha köhögni mersz, már a gõztõl.”
A Féja Géza fõszerkesztésével megjelenõ Új Magyarország 1956. november 2-i száma közölte Tamási Áronnak, a legnagyobb erdélyi magyar írók egyikének Tiszta beszéd címû írását. Tamási az újjáalakuló Parasztszövetségben látta a gazdatársadalom egységének zálogát: „Mindezt úgy szeretném tenni, hogy munkám a magyar munkásság és az értelmiség érdekeit elõbbre vigye; megalkuvás nélkül és a szívemben azzal a hódoló buzgalommal, melyet forradalmunk ifjú hõsei iránt érzek.”
A Bolyai Tudományegyetem perének egyik kutatójaként az írói helytállással kapcsolatosan, hiteles levéltári dokumentumok alapján csak annyit fûzök hozzá: Lászlóffy Aladárt távollétében választották be a forradalom idején éppen alakuló ideiglenes diákszövetség vezetõségébe. Visszatértekor a magyar–román határon tartották fogva. Nevét törölték a perekkel, kizárásokkal „fûszerezett” diákszövetség valamennyi dokumentumából.
Az irodalomtörténész Jancsó Elemér szintén átélte mindazt, ami Budapesten történt. Csak hónapok múlva, vidékrõl jutott vissza Erdélybe, Kolozsvárra. Varga László marosvásárhelyi református lelkipásztor 1956. október 23-ától november 3-áig szemtanúként minden fontosabb tüntetésen jelen volt, részt vett a pártok újjáalakulásának gyûlésein is. 1956. november 3-án a Romániába induló autóbuszok egyikén egy kis bõröndben átcsempészte a határon az általa összegyûjtött forradalmi lapokat, kiáltványokat, röpcédulákat. Mindezért az életfogytiglani börtönbüntetés mellett még tízévi fegyházbüntetéssel sújtották. A gyergyószentmiklósi Salamon László fényképe kétszer is megjelent a hírhedt, a forradalom lincseléseit bemutató és felnagyító fehér füzetekben. Az elsõ sorokban volt az egyik ávós letartóztatásánál, illetve az egyik tüntetésen. A Szekuritáté a fényképek alapján azonosította, a Kolozsvári Katonai Törvényszék pedig tízévi börtönbüntetéssel „jutalmazta” a magyar forradalom és szabadságharc iránt ily módon kifejezett rokonszenvét. A gyimesbükki Nagy Lakatos János – jelenleg Marosvásárhelyen él – ugyancsak turistaként tartózkodott Magyarországon. Közvetlenül bekapcsolódott a sátoraljaújhelyi harcokba.
Eörsi László napokban megjelent kötete szerint a 225 kivégzett közül bizonyíthatóan, az anyakönyvi adatok tanúsága szerint nyolcan voltak erdélyiek. Ez a kivégzettek közel négy százaléka. Ha mindehhez hozzászámítjuk a bírósági ítélet alapján kivégzett tizenkét erdélyi magyart, a börtönben, a megsemmisítõtáborokban agyonvertek, halálra kínzottak vagy éppen szökés közben agyonlõttek mindmáig pontatlan statisztikáját, akkor egyértelmûen kijelenthetjük: az erdélyi magyarság számarányánál nagyobb véráldozatot hozott a magyar forradalom és szabadságharc eszméivel való azonosulásért.
Ezúttal azoknak a tetteit méltatjuk – az eltelt tizenhat év során Erdélyben elõször tisztelgünk az emlékük elõtt –, akik Budapesten és Magyarország különbözõ településein a forradalmi harcok élvonalában küzdöttek. A 301-es parcellában fel kellene tüntetni a születési helyet is, hogy a látogató pontosan érzékelje: csak egységes 1956-ról beszélhetünk.
Balla Pál, fakitermelõ. Aradon született 1919. január 5-én. 1957. október 25-én végezték ki. Balla volt a csoport elsõrendû vádlottja, 1956. december 10-én tartóztatták le. A Pest Megyei Bíróság elsõ fokon 1957. március 8-án hétévi börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsõbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa 1957. október 22-én az elsõ fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta.
Balla Pál a forradalom idején tagja volt a gyóni nemzetõrségnek. 1956. december 10-én a kádári hatóságok hozzáfogtak a helyi nemzeti bizottságok felszámolásához, és visszahelyezték tisztségükbe a forradalom idején elüldözött pártfunkcionáriusokat. Többek között Biksza Miklóst is, aki ekkor az MSZMP járási bizottságának ideiglenes titkára volt. A tömeg azonban behatolt a tanácsterembe, hogy Biksza Miklóst elfogja. A párttitkár kimenekült, és az üldözõire – köztük Balla Pálra is – két lövést adott le. Ennek ellenére elfogták, bár Biksza megsebesítette Harmincz Istvánt. Ekkor Balla Pál a tömeg élén rátámadt Biksza Miklósra, majd Harmincz Istvánt az egyik tanyán orvosi ellátáshoz segítette. Késõbb visszatért a Bikszát ütlegelõk közé, ott maradt addig, amíg Kövecses Ferenc agyonlõtte a pártfunkcionáriust.
Balogh László, csatornatisztító. Aradon született 1925. június 9-én. Budapesten végezték ki 1958. április 22-én. Balogh Lászlót 1957. február 6-án tartóztatták le. A Fõvárosi Bíróság Tutsek Gusztáv vezette tanácsa elsõ fokon halálra ítélte. A Legfelsõbb Bíróság Borbély János vezette tanácsa 1958. április 5-én az elsõ fokon hozott ítéletet, vagyis a halálbüntetést helybenhagyta. Balogh László ellen a Péch Géza és társai perben indítottak bûnvádi eljárást. 1956. október 28-a körül csatlakozott a Baross téri csoporthoz, nemsokára alparancsnok lett. A Köztársaság téri pártközpont elleni támadásban Balogh László vezette a Kenyérmezõ utca felõl támadó csoportot, többek állítása szerint õ is rálõtt a már lefegyverzett védõkre. Mindvégig keménykezû parancsnoknak bizonyult. 1956. november 4-én a feltétlen fegyveres ellenállás híve volt, de légnyomást kapott. Ezt követõen a Péterffy Sándor utcai kórházban segítette a fegyveres forradalmárok egészségügyi ellátását és élelmezését.
Sok-sok társával együtt disszidált, és Bécsben bekapcsolódott egy antikádárista szervezkedésbe. 1956. december végén már Budapesten kereste a fegyveres csoportokat, akiknek vezetésére a volt Baross téri fõparancsnokot, Nickelsburg Lászlót akarta felkérni. Ez a próbálkozása nem sikerült, ugyanakkor a sebesült forradalmárokat sem sikerült kimenekítenie Magyarországról. 1957. január közepén újra sikerült kijutnia Bécsbe, de tíz nap múlva ismét visszatért Budapestre. Az volt a terve, hogy a sebesülteket Ausztriába menekítse. Két hétig tartózkodott az országban, amikor az államvédelmi szervek letartóztatták, és bíróság elé állították.
Berecz György, gépkocsivezetõ. 1924. május 11-én született Kolozsváron. 1958. január 28-án végezték ki Budapesten. Berecz Györgyöt 1957. április 25-én tartóztatták le, a Budapesti Katonai Bíróság elsõ fokon 1957. december 4-én életfogytiglani börtönbüntetésre ítélte. A Legfelsõbb Bíróság Katonai Kollégiuma – a Szemler János alezredes vezette tanács – az elsõ fokon kimondott ítéletet halálbüntetésre változtatta. Ebben a perben Berecz volt az elsõrendû vádlott. Az ellene felhozott vádpontok szerint gépkocsivezetõként már 1956. október 23-án tüntetõket szállított. Késõbb a vállalatánál a munkástanács tagja lett, és megszervezte a fegyveres õrséget. 1956. október 30-án a II. kerületi Nemzeti Bizottság katonai csoportjánál, késõbb a Fõ utcai Katonai Ügyészség épületében lévõ, Butkovszky Emánuel vezette csoport tagjaként harcolt. 1956. november 3-án a Köztársaság téri pártház alatt lévõ, a korabeli filmfelvételeken is többször megörökített titokzatos pince felkutatásánál segédkezett. Nagy mennyiségû lánggránátot szállított a Fõ utcába, hogy megállíthassák a szovjet csapatok elõretörését. Butkovszky ekkor Berecz Györgyöt kinevezte a III. kerületi fegyveres erõk parancsnokává. 1956. november 4-én elmenekült a Fõ utcából. A forradalom leverése után a Csillaghegyen egy ellenálló csoport parancsnokává akarták megválasztani, õ azonban ezt a megbízatást nem vállalta. 1957 áprilisától illegalitásba vonulva bujkált, majd úgy döntött: elhagyja Magyarországot. Szökés közben, az országúton tartóztatták le, majd halálra ítélték és kivégezték.
(Folytatása a jövõ heti Szempontban)
Látogatottsági adatok