Cserhalom – a bátraké a jövő

Kolozsvári utazásaimkor Szeretfalvát (Sărăţel) elhagyva a vonat ablakából próbáltam sikertelenül beazonosítani a települést. Aztán a diktatúra éveiben az utazási lehetőségek beszűkülésével jó darabig emlékezetem valamelyik zugában talált magának helyet. Az 1992-ben létrejövő Juliánus Alapítvány – amelyet a szórványmagyarok védelmére hoztunk létre Csíkszeredában – Szent Lászlóban találta meg azt a jeles személyiséget, aki holtában is segítségére lehet a magyarságnak. Az egymást követő Lármafa-találkozókon lobbantja lángra ma is azokat a lármafákat, amelyek harcra biztatják és bátorítják a megmaradásáért küzdő magyarságot.

Világítótorony a román tengerben

Legelőször is egy autóbusznyi székely 1992-ben a Julianus Alapítvány nevében (Beder Tibor elnök, Gergely István alelnök) László király szentté avatásának 800. évforulója alkalmából emlékkeresztet állított a Kerléssel szemben emelkedő nevezetes Cserhalmi-tetőre. Ezzel bejelentettük, hogy igényt tartunk erre a helyre, ahol a nevezetes cserhami csata lezajlott 1068-ban, amelyben Salamon magyar király Géza és László hercegekkel, a későbbi királyokkal, legyőzte az Erdélybe betörő Ozul kun seregét, László herceg pedig, a későbbi szent király kiszabadította a fogságból a nagyváradi püspök elrabolt leányát.

Aztán teltek az évek, és 4 évre a kereszt elhelyezése után az időközben létrejövő Cserhalmi Művelődési Egyesület, melyet a faluból elszármazott értelmiségiek (Székely Pál elnök és dr. Szántó Árpád alelnök) hoztak létre a Szent László-kultusz ápolása érdekében, a Julianus Alapítványnyal közösen, az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) támogatásával szobrot állított a csata emlékére.

A szobrot több okból is nem a Cserhalmi-tetőre, hanem a Kerlés szomszédságában fekvő, magyarok lakta Cegőtelkére (Ţigău) állítottuk, a domb tetején fekvő református temető legmagasabb pontjára, ahonnan – akár egy stadion lelátójáról – bontakozik ki a Cserhalmi-tető, ahol a csata lezajlott. A szobor alkotója Kolozsi Tibor kolozsvári szobrászművész. A hatóságnak benyújtott kérvényben a temetőben felállítandó síremlékről volt szó. Amikor aztán a több kilométerről is látható szobor méreteiről tudakolódott a hatóság, amely jóval meghaladta egy szokásos sírkő méreteit, arra a kérdésre, hogy hát miért emeltünk ekkora szobrot, a válasz az volt: csak ennyire volt pénzünk, ezért hát kilenc méternél leálltunk.

Tizenötödik éve (1998. augusztus 15.), hogy ott áll a kilencméteres magas szoborkompozíció a domb tetején. Két, apró aragonitkockákkal burkolt kőoszlop, egy pajzs és egy félig törött kard. Ott áll az erdélyi Mezőség északkeleti peremén, Besztercétől 25, Bethlentől 28 kilométerre. Úgy emelkedik ki a „román tengerből\", mint egy világítótorony. Mint a felkiáltójel a mondat végén. Figyelmeztet és cselekvésre késztet.

A másik oldalon, a temetőkert irányában Cegőtelke piros fedelű házai kapaszkodnak a domb oldalán. Fehér tornyú református templomának előterében, a templomkertben 2013. június 23-án a Cserhalom Művelődési Egyesület Vörösmarty Mihálynak állított szobrot, aki Cserhalom című ódájában emlékezik meg a csatáról. Méreteiben igen szerény társa a budapesti Vörösmarty téri szoborcsoportnak, de ugyanazt az üzenetet fogalmazza meg: „Hazádnak rendületlenül légy híve, oh magyar\". Bár itt a haza a cegőtelkiekben anyanyelvként van jelen. Különben ez Erdély egyetlen Vörösmarty-szobra. Alkotója Zavacki Walter Levente székelyudvarhelyi szobrászművész.

E rövid történeti bemutató után, amely az elmúlt két évtized történéseit foglalja össze, önkéntelenül adódik a kérdés: vajon hányan ismerik a csata történetét és hányan jutottak el Cegőtelkére tájékozódni a nemzeti múlt eseményéről, hogy megtekintsék a szoborkompozíciót? Hányan tesznek majd virágot Vörösmarty szobrára, lesz-e olyan is, aki bejárja a hajdani csatateret, és hány csoport kel majd útra azokból a helységekből, amelyek templomaiban a cserhalmi csata freskói tárulnak elénk? Bár nem bír olyan jelentőséggel, mint az austerlitzi vagy a borogyinói csataterek, de ez „a miénk\", a mi történelmünk. Olyan esemény, amely büszkeséggel tölt el bennünket, kései magyarokat, olyan csata, amely győzelemmel végződött, olyan harc, ahol a vezérek nem hátulról, hanem elölről irányították a csatát.

Demográfia lakosságcserével

A Cserhalom dombjához egy másik magyar vonatkozású történet is kapcsolódik. Az 1400-as évek közepétől a Bánffy család birtokolta, majd a nagyváradi püspökség birtokába került. A közeli bálványosi vár lerombolása után a szamosújvári vár tartozéka, az 1610-es évektől a Kemény, a század közepétől a Bethlen család birtoka volt. Bethlen Lajos 1803 és 1810 között kastélyt emeltetett a falu feletti dombra.

A park műromját és egyéb romantikus ízlésű kellékeit Bodor Péter székely ezermester készítette, aki egy ideig építészként és műszerészként dolgozott a grófnál. Az ő alkotása a marosvásárhelyi zenélő kút is, amely most a budapestieket szórakoztatja a Margit-szigeten. Kerlésről a Sajósárvár (Şirioara) felé vezető út baloldalán, az egykori kastély mellett nyílik a Bethlen Lajos által homokkőbe vágatott barlang, ahová a grófot eltemették. A bejárattól pár lépésre, egy nyílásban „remetelakot\" alakítottak ki, amelyben Bodor Péter leleménye, az ajtónyitásra felugró „remete\" ijesztegette a látogatókat. A barlang falait domborművekkel, pl. egy homokórát tartó kaszás alakjával díszítették. A kijárat több méter magasan egy sziklafalra nyílik. A sziklafalban több neves látogató, így Jósika Miklós, az első magyar regényíró, az Abafi szerzője és Döbrentei Gábor költő, az Erdélyi Múzeum folyóirat alapítója is bevéste a nevét. A kastély a kommunizmus évtizedeiben pusztult el.

A kastéllyal együtt a hajdani lakosság is átrendeződött. Nemcsak a generációk, de az etnikumok is váltották egymást. A csatát megelőzően nagyon gyéren lakott hely lehetett ez a vidék. Az első jelentősebb településeket a szászok hozták létre az 1150-es évektől kezdődően. Az egymást követő századok aztán alaposan átrajzolták a vidék etnikai térképét. Előbb a szászok tűntek el, majd a magyarok száma lett kevesebb. Elég, ha az utóbbi száz év (1910–2013) népességi adatait vesszük szemügyre.

Kezdjük talán az 1600-as években még csak szászok lakta Kerléssel: 1910-ben 1066 lakosából 504 volt szász, 462 román, 40 magyar és 60 egyéb nemzetiségű. Most 467 lakosából 422 román, 36 cigány, 6 szász és 3 magyar. Szemléletes képet nyújtanak a „lakosságcseréről\" a Szászlekence községhez tartozó 7 település – Szászlekence (Lechinţa, Lachenz), Szászbongárd (Bungard, Bengert), Kerlés, Szászszentgyörgy (Sângeorzu, Sachsisch Sanktgeorgen), Szászszentjakab (Sâniacob, Jokescderf), Cegőtelke (Ţigău) és Vermes (Vermeş, Warmesch) – összesített népességi adatai. 1910-ben az említett településeknek összesen 6984 lakója volt, ebből 3618 (51,80 százalék) szász nemzetiségű, 1994 (28,55) román, 712 (10,19) magyar és 660 (9,4) egyéb. Napjainkban 6047 lakójából 4577 (75,69) román, 534 (8,83) magyar, 17 szász (0,28) és 919 (15,19) egyéb.

A vidék két városi települése Beszterce (Bistriţa, Bistritz) és Bethlen (Beclean), ismertebb faluja Somkerék (Şintereag), ahol jelentős számú magyarság is él. Az 1600 években a szászok lakta Beszterce és a magyarok lakta Bethlen és Somkerék etnikai arculata is megváltozott. 1910-ben Besztercén a szászok (5835, 44 százalék), Bethlenben (1791, 58,33 százalék) és Somkeréken (555, 50,54 százalék) a magyarok alkották a többségi lakosságot. Napjainkban Besztercén annyi szász maradt, hogy az evangélikus templomot se tudnák betölteni, Bethlen lakosságának 16,62 százalékát, Somkeréken pedig 26,15 százalékát teszik ki a magyarok. Cegőtelke 393 magyar lakójával úgy emelkedik ki az eltűnésre ítéltek sorából, akár egy hajónak az orra a hullámzó tenger vizéből.

Hová tűntek a kunok?

Közben gondolatok és kérdések sokasága fogalmazódik meg bennem. Honnan jöttek, és hová tűntek el Osul és társai? Miért mindig csak a magyarokkal találták szembe magukat Erdélyben, mikor a román történészek állítása szerint a mai Románia területén őshonos dák–római népesség, melynek etnogeneziséból kialakult a román nép, szemtanúja volt a sztyeppei lovasnépek, köztük a hunok, bolgárok, magyarok, besenyők, uzok, kunok és tatárok bejövetelének. Ha ott voltak a mai Moldva területén is, amely irányból e népek jöttek, akkor miért nem szálltak velük harcba, és miért hagyták, hogy területükön csak úgy keresztül-kasul száguldjanak?! Egyetlenegy olyan csatáról sem tudok, amelyben a román őslakosság állt volna szembe velük.

Érdekes választ kaphatunk erre a kérdésre, ha elolvassuk Flavia Teoc Kyrie Lex című, a Cartea Românească Kiadó gondozásában 2009-ben megjelent regényét, amely a cserhalmi ütközetről szól. A kolozsvári írónő – amint tőle megtudjuk – dédszülei Máramarosból, édesapja a Erdélyi-érchegységből került Kerlésre, akiket a falu őslakói (a szászok) halálukig jövevényeknek tekintettek. Az írónő Kolozsváron született. A Babeş–Bolyai Tudományegyetem filozófia–történelem szakán szerzett diplomát, több verseskötetet írt, a kortárs román irodalom díjazottja, a Román Írószövetség tagja. Írása olvasmányos, filozofikus és történelmi hangulatot idéző alkotás, amelyet szívesen olvas akár egy szakmabeli, akár más olvasó is. Dicséretére legyen mondva, tárgyilagosan idézi a magyar történelmi múlt ide  vonatkozó részeit, pontosan használja a magyar személy- és történelmi neveket, kerüli a leminősítő megjegyzéseket.

Egyetlen hibája, ami neveltetéséből következik, hogy a cserhalmi csata egész cselekményét román közegbe helyezi. Vlach eredetű Osul, a kun vezér is, és vlachok lakják a Cserhalom dombját övező vidéket is, holott ebben az időben még valahol az Al-Duna vidékén lehettek, hisz éppen ő tesz utalást arra, hogy két évvel a cserhalmi csata előtt, 1066-ban Thessalia vlachjai fellázadtak Dukas bizánci császár ellen.

Írása oly meggyőző, hogy a magyar történelmet kellő mértékben nem ismerő magyar ember is hitelesnek érezheti, nem beszélve a kontinuitás bűvkörében élő román honfitársainkról. S az is feltehető, hogy ezzel a fogással a Hunyadiakhoz hasonlóan, akiket románnak tud a román történetírás, a cserhalmi csata történetét is a románok számára elfogadható cselekménnyé szelídíti az írónő.

Nem kívánok vitába szállni a könyv írójával, csupán egy kérdésre szeretnék választ kapni. Ez pedig arra a kijelentésére vonatkozik, amelyet egy párbeszéd formájában, kérdésre válaszolva fogalmaz meg könyvében – hogy miután a Salamon király vezette magyar sereg legyőzte a kunokat, hová lettek a kunok. A válasz erre az, hogy „...sehova, itt vannak közöttünk. Ahová letelepedtek, a Sajó-patak völgye teli volt falvakkal. Te magad is láthatod, hogy milyen barnák a Beszterce vidéki román parasztok. Még Naszód és a Borgó vidékén is sok barna képű román ember él.\" Tételezzük fel, hogy így volt. De akkor miért nem maradt fenn sem írásos, sem más jellegű bizonyíték erről? Hogy van az, hogy miközben a Kis- és Nagykunság kunjainak magyarrá vált utódai ma is büszkék kunságukra, itt egyetlenegy román sem tartja magát kun ivadéknak? Mert ha így volna, akkor akár kelet-erdélyi Kunságnak is nevezhetnők ezt a területet.

Hasonló meggondolás alapján válhat a Kis- és Nagy-Szamos összefolyásánál épült Désből, a valamikori magyar városból dákok alapította város. A négynyelvű turisztikai kalauz (Dej, Ghid turistic, Kolozsvár, 2010) szerzője, Kira Karolina és még tíz bedolgozó szerint a városalapító dákokról az itt tartózkodó Caracalla (Marcus Aurelius Antonius) római császár két, innen küldött levelében is említést tesz. Az elsőben a nagyon tehetséges dák keramikusokról, a másodikban a férjét sirató Decebal feleségéről ír, akinek jajgatását éjszakákon át hallotta. Mindezt Dés egyik bölcs embere mondja el a Balázsfalva felé igyekvő Mihai Eminescunak, aki abban a házba lakik, ahol Avram Iancu is megszállt annak idején. Aztán Eminescu elszavalja a Horea című költeményét.

A szerző Dés történeténél többek között megemlíti, hogy 1848-ban megalakul a Cuza Vodă-kaszárnya, 1899-ben felavatták az Andrei Mureşanu Középiskolát, 1912-ben pedig Gheorghe Coşbuc részt vett az ASTRA-ünnepségén. Azzal végződik a kalauz, hogy a román templomban húsvét ünnepén Jézus lábain kis bocskor díszeleg. A kiadvány, amelyet különben Kolozs megye akkori tanácselnöke is melegen ajánl az olvasónak, konkrét bizonyítéka a történelmi múlt átírásának.

Kisajátított magyar múlt

Ez a módszer különben egyre megszokottabbá válik a Magyarországgal szomszédos országokban. Példa rá a „szlovák címer\" kimetszése Magyarország címeréből. A Hármashalomról van szó, amely három hegycsúcsot jelenít meg, rajta a kettős kereszttel, melyet a szlovákok bizáncinak, a magyarok hun, avar eredetűnek tartanak. „Elorozták\" a szlovákok az öreg huszár hamvait is. A magyar történelemkönyvekben is szereplő, 81 évig katonaként szolgáló Skultéty László (születési nevén Gábris László) magyar huszár zászlótartó újaradi temetőben lévő sírját a román hatóságok 2013. május 21-én megnyitották, holtteste maradványait exhumálták, és azt még aznap a szlovák légierő katonai gépe elszállította szülőfalujába, a ma Szlovákiában lévő Trencsén közeli Hegyesmajtényba, hogy ott katonai pompával eltemessék.

Mindez történik a magyar kormány tiltakozása ellenére, amely a magyar fél rovására elkövetett történelemhamisításnak minősítette az eljárást. Idéntől aztán a szlovákok évente ismétlődő rendezvénysorozattal elevenítik fel Pozsonyban (Presburg, Bratislava), Magyarország egykori fővárosában a koronázási ünnepségeket. A koronázásokra Pozsony legismertebb és legnagyobb templomában, a Szent Márton- vagy ismertebb nevén a Koronázó templomban kerül sor, ahol 1563 és 1830 között 11 magyar királyt és királynét/királynőt koronáztak meg. Ezt hozza a világ tudomására a templom 85 méter magas tornyán elhelyezett, 150 kilogramm tömegű, aranyozott magyar Szent Korona másolata is. Ez ideig a magyar történelmi múlt részeként, ettől kezdve mint szlovák  történelmi eseményt kell „elfogadnunk\".

Az idei csíksomlyói búcsú követendő üzenete az volt, hogy ne féljetek. Ezt fogalmazta meg a 14. Lármafa-találkozó cegőtelki üzeneteként a dési egyházkerület református esperese is. De miért is kellene félnünk? Az Árpád vezette 40 ezer fős magyar sereg sem félt 907-ben a magyarok megsemmisítésére kivezényelt 100 ezer fős német–római hadseregtől, és megsemmisítette azt. László herceg sem félt a kunoktól, és kiszabadította az elrabolt lányt. Évszázadokon át sosem féltünk harcba szállni jogtipróinkkal. És most sem félünk.Egy dolog viszont aggaszt. Mi történik akkor, ha történelmi múltunk dicső eseményeit más népek sajátítják ki? Mennyi marad nekünk? Annyi csak, amennyi a mai maradék Magyarország határain belül van? Mire és kikre leszünk büszkék akkor?!

Amint már említettem, a cegőtelki emlékműnek helyt adó dombtetőről messzire el lehet látni. De amióta a szobrot takaró fákat kivágták, már az aljból is lehet látni. Sőt egyre távolabbról is. Először csak a faluból látszott az emlékmű, aztán az 5 kilométerre lévő Lekencéről és a 15 kilométerre fekvő Somkerékről is látni vélték. Ma már a hajdani határvidékek Szent László-freskóval díszített székelyföldi és felvidéki templomaiból is ide látni, Ozsdolától a Késmárk közeli Kakaslomnicig. Sőt az olyan településekről is, ahol nincsenek ehhez hasonló színes freskók a templomok falain. Egyre több magyarhoz jut el az üzenet, hogy csak a bátraknak van esélye a megmaradásra. Itt az ideje, hogy ismét bebizonyítsuk: kellő bátorsággal rendelkezünk ahhoz, hogy megtartsuk és magunkénak tudjuk történelmi múltunk minden eseményét. Ebben segít a cserhalmi csata és Szent László királyunk példája.

Beder Tibor