Cornificius levele Catullusnak

Ám ne hidd, drága testvérem, hogy a lélek hiábavaló jószág, s csak úgy kószál ide-oda, mint a barmok az Aquleia melletti hetivásáron, mert nemhiába legeltettem pillantásom az itteni fóliánsokon és könyvtekercseken – olyan nagyszerű könyvet vehettem kezembe a minap, mely felidézte bennem ifjúkorunk érzéki és költészettel átitatott nemes időszakát, melyben Ámor volt vezérünk mindenek felett.
A csodás könyvecske szerzője egy bizonyos Pacificus Maximus, kinek Jupiter Stator terelte mederbe háborgó lelkét, de Jupiternek is csak akkor sikerült e fegyvertény, midőn korán elhunyt, és azóta valahol a jövőben lakozó Csehy Zoltán barátunk lelke helyet foglalt Maximus teljesen üres szívében (egész pontosan a gyomrában, hogy a borral újra minél közelebbi kapcsolatba kerülhessen).
Emlékszel-e még a múzsák kedvencére, aki északi barbár létére oly ügyesen kezelte a görög formákat, ki latin nyelvünk mindenegy rezdülését érezve és átérezve, már legelső alkalommal is teljes fegyverzetben jelent meg a múzsák és a szerelem csataterén, melyen a mi költői társaságunk volt a legbátrabb és leghevesebb?
Csehy veretes és lendületes könyve, miként a cím – Hecatelegium – is jelzi, száz elégiát tartalmaz, ahogy kedvenced (mert jól tudom, hogy közel állt szívedhez) le is írja, ám ne reménykedjen senki, fennkölt eposzíró, százalékhomérosz, hogy itt komoly és véres események zajlanak le majd.
Hányszor nevettünk darabos tréfáin, jól célzott szatirikus nyilain, melyek minden esetben célba találtak! Könyvében sincs ez másképp, de nem is lehet, hiszen játékos kedve ellenére a tíz részre osztott könyv egy-egy részét, megfontolt szerzőhöz illően a múzsáknak, a legelsőt pedig magának Apollónak ajánlja. Csodálkozhatunk-e, ha a tökéletes ritmus határozott gyalogosaihoz a szerelem és a szatíra könnyűlovassága is csatlakozik, szerzőnk pedig oly bátran halad előre, mint egy makedón phalanx, nem csoda, hogy azonnal beférkőzik az olvasó szívébe.
Hiszen e könyv újra csak arra hívja fel a figyelmünket, amiről Platón is ír Dionüsziosznak. Nevezetesen: „minden a mindenek királya körül van, és ővégette van, és ő minden szépnek az oka”.
Te, jó Catullusom, pontosan tudod, hogy e király maga Ámor. S ahogy Róma a népek, úgy uralkodik Ámor a szívek felett. Csehy pedig Ámor, e mindent szervező erő örökké változó arcait mutatja fel nekünk. Puncik, faszok, lőcsök, tágult segglyukak fái és kráterei között bolyongva, ó barátom! – ismét az igazi erő szól a földön, bátor disztichonokban!
Érdekes ám, hogy épp a szerelmi múzsáról szóló részben csordul ki a szatirikus méreg szerzőnk poharából, itt kapja meg a magáét a gaz kritikus és az ocsmány besúgó, akit óvatosságból álnéven szerepeltet, de tudjuk jól, kik rejlenek az álnevek mögött.
Kedves barátom és testvérem, Catullus! Emlékszel arra a kedves vidéki házra, ahol egy pompázatos mozaikra bukkantunk a kertben? A mozaik Silenust ábrázolta, és nagy a gyanúm, hogy Csehy is járhatott ama háznál, hiszen Silenust pont olyannak írja le, miként a jól sikerült mozaikon is látható: „Kókasszad le csökött pöcsödet, Silenus, öreg csont!/ Szürke szamárpocakod még fuvarozza a bort?/ Fegyverzi fel együgyű bájuk?/ Hájas vénasszony lett valamennyi ribanc!”
Csehy nem hiába járta végig Róma kocsmáit, Alexandria poros útjait és a még annál is porosabb könyvtárak sorát, tudja, amit tud, tőled is sokat tanult, elvégre az nem lehet véletlen, hogy a Priapusszal való beszélgetését éppen a fuvola múzsájának ajánlott ciklusban helyezi el.
Drága barátom, ha Africa tartományban a belső hőt növelte, itt a rideg északon valósággal megfagyaszt a gondolat, hogy csodás unokahúgod, Martia férjhez ment, és már nem osztogatja többé minden arra érdemes költőnek az érzéki kegyek sorát. (Vulvájáról Csehy ekként ír: „Martia, oly pöttömséget kínálsz a rudamnak,/ Martia, annyira szűk, annyira csöpp a pinád./ Hogyha a hajszálad ráhull, miután lefürödtél,/ mintha karót nyeltél volna be, rángat a kéj.”) Márpedig én nem tudok élni se, meghalni se, írni se, enni se nélküle, és vulvájának mesébe illő szűk ösvénye nélkül. Ezért az alábbi bekezdést, melyet Csehy könyve kapcsán Ámorról írtam: olvasd fel neki.
Ó Martia? Miért ír száz verset Ámornak a költő? Nos, kicsikém, nem kell Sybillának vagy perzsa mágusnak lenned, hogy ráébredj, a száz így is leírható: 0-1-0! S két nulla közt oly bizonyos, hogy az 1 az egyetlen mozgató erő, miként az, hogy derekad csodás hajlékonyságát sosem felejtem el. S ha kérdezed, mit rejt a Hecatelegium – elárulom: a szárnyas Hecatét, mert az Alvilágba tér minden szerelmes (mint Orpheus egykor), ha a gaz Fortuna túl gyorsan forgatja gyászos, vidám kerekét.
Catullus! Servius, ez a részeg légionista már dörömböl az ajtón, és épp miatta túl hirtelen lezáruló levelem követeli. Remélem, soraim, Csehy könyvével együtt, épségben érkeznek Rómába, ahol annyiszor ünnepeltük Amort!
„Légy hát jó erőben, és maradj meg olyan jelleműnek, amilyen most vagy.”
Jó szerencsét!
Cornificius

(Csehy Zoltán: Hecatelegium. Kalligram, Pozsony, 2006.) Karácsonyi Zsolt