Címkék

Könnyed csuklómozdulatokkal sétáltatja a lézeres árleolvasót a termékek fölött, olyan a hang, akár valami hatalmas bálnagyomrú lény, elheveredett leviatán pulzusát mérné. És mindez egyetlen invenciónak köszönhető. A vonalkód a késő hetvenes évek Amerikájának egyik szupermarketjében született meg. Világosan emlékszem a vele való találkozás élményére – úgy hétéves lehettem. Egy országhatáron átcsent, angol nyelvű orvosi szaklapban fedeztem fel, a sokadik kézben megfordult szamárfüles csodát apám a fotelben ülve órákig tanulmányozta, utána én is belenézhettem, de a kifordított emberi fülkagylókat ábrázoló, halandzsaszöveggel teleírt oldalak nem érdekeltek. Annál jobban a borító egy gyufásskatulyányi részlete. A váltakozó szélességű, katonásan felsorakoztatott fekete sávocskák lenyűgöztek, s bár rendeltetésükről fogalmam sem volt, úgy képzeltem, jelentőségüket azért világosan érzem: nem lehet ez más, mint a világkereskedelem huszárvágása, valódi bölcsek köve. Talán ez az oka, hogy mindmáig érdeklődéssel figyelem a címkéket. Legyen az enyvvel felerősített, zöldpaszuly árát világba kürtölő piaci papondéklidarab, hologram, távoli földrészen nyomtatott postabélyeg, öntapadó árcédula, első osztályos diákok matematikafüzetére szánt névjegy. Vagy a legújabb, tengerentúli adatvédelmi szervezetek körében botrányt szító, rádiójeleket kibocsátó fehérneműcímke. Ha egy közepes költségvetésű katasztrófafilm forgatókönyvéhez keresünk ötletet, elég arra gondolni, mi lenne velünk címkék nélkül. Ezrek kóvályognának zavarodottan a bevásárlóközpontok polcai között, a tömegek tájékozódóképességüket elvesztenék, autók első lökhárítója, férfiöltönyök gallérja nem adna pontos információt a világban elfoglalt helyünkről, a kórházban elcserélnék a csecsemőket. És helyreállíthatatlanul csorbulnának az emberek közötti kapcsolatok, összecsuklana megannyi, jól begyakoroltatott társadalmi rendszer. A postás a szomszédnak kézbesítené a nyugdíjat. Világos tehát, hogy az eluralkodó káosz útjában egyes egyedül az apró címke áll. Bizalmas egyszerűséggel végzi mindennapos dolgát, leolvasókészülékek elektromos hangszálait rezgetve ismerteti a kosarakba lapátolt árucikkek adatait, naprakész beszámolót nyújt az inflációról, emiatt néha kétségbe ejt, hogy aztán a birtoklás máshoz nem fogható mámorával töltsön el. Sáfár az idő és a történelem valójában számító eseményei fölött. Így aztán lekötelezettjei vagyunk, s a címke minden esetben eszünkbe juttatja a tartozást. Szívből buzdítanám az árutermelők és kereskedők kasztját még több címke felragasztására. És jöjjenek az új, geometriájukban megváltozott, érdekesebb, színesebb modellek. A címke ugyanis, akár a hétköznapok szürke munkavégzőinek legtöbbje, csak ideig-óráig néma. Maradics József húsgyári rakodó, Kovács Eulália kézimunka-tanárnő, Acél Aladár pályakezdő politikus ujjbegyeinek mindennapos, firtató érintései nyomán magába szív frusztrációt, dühöt, fáradtságot, reménytelenséget. Ilyenkor aztán tombol, őrjöngése nyomán égbe szaladnak az árak, megroppantja a világ tőzsdéinek gerincét. Méregfiolát nyom izzadó pénzügyi szakik kezébe, eltünteti a kenyeret az asztalról. Otthagyja mindennapi hordozóját, a papírt, és csontsovány őrizetesek alkarjára tetovál számjegyeket. Esetleg apró szemű láncnál fogva nyakba akasztható, a maradványok felismerését szolgáló tábori fémlapocskák formáját ölti. Zsákpapírral elsötétített ablakú házak lakóinak bútoraira, ruházatára ragad, találat esetén így könnyebb az azonosítás. Újszülöttek csuklójáról vénemberek merevedett nagylábujjára kerül át. Átrendezi a világot, szokásokat, embereket. És ha kitombolta magát, egy darabig újra megnyugodva mutatja a borotvahab, a cukor, a cigaretta árát.