Március, a taxis és a fókák

A farsangi mulatságok végetértek, a téli bőségre, a töltöttkáposzta-és kalácsillatú konyhára emlékeznisincs már időnk, ahogyan hosszabbodik a nap, úgysűrűsödnek gondjaink, rohanunk, mintha bizony elszaladnánakelőlünk a tennivalók, és mi csak kergetjük,kergetjük, kétségbeesetten, nehogy a leforrázottvadász arcával kelljen tükörbe néznünk.Pedig vannak figyelemre méltó dátumokmárciusban: nyolcadikán a nőket ünnepeljük,egy hétre rá magyarok leszünk majd testben éslélekben, sőt a hónap folyamán egyszer végetér az éjszaka és a nappal harca: elkezd nőni anap, törpül a sötét.
Kegyetlennek bizonyult februárutolsó napja. Csöppnyi nosztalgiának sem engedettteret: napsütés, élénkség, meleg –mintha a győzedelmes hadsereg bevonulása egyszer smindenkorra elfeledtette volna a város téli csendjét,mintha pazar és látványos parádévalfigyelmeztette volna az embereket, hogy vége már aszunnyadásnak, itt most valami új következik. Azemberek is hangosabbak voltak a szokásosnál. Sőtnemcsak zajosabbak voltak, hanem jóval többen is. Aközpontban lehetetlen volt közlekedni. Nemcsak az úton,de a járdán sem. Az emberár végtelennektűnt, és lassan hömpölygött, a járdaszélén az utcai árusok improvizáltstandjainak kínálatát bámulva. Mert hamárcius, akkor márciuska: a kis dísztárgyakatmohón kapkodják el a járókelők – azárusok örömére, a sietők hatalmasbosszúságára. Taxiba ültem, énugyanis az utóbbi kategóriába tartoztam. Asofőrben megértő társra találtam: haragosarccal dudált, felháborodottan szitkozódott. Úgygondoltam, ugyanaz bántja, mint engem. A kibírhatatlan,idegtépő zsúfoltság, tudniillik. Tévednemkellett: néhány perc múlva a sofőr hosszúkörmondatokban mesélte el bánatát. Hogy túlsok a taxis, kevés a kliens. Pillanatokon belülmegtaláltam azonban a közös vonást. A fókákjutottak eszembe, amelyekből túl kevés van, ésaz emberek, akik viszont túl sokan vannak.