Falábúak

Válasszuk ketté a dolgot, kezdjük a szurkolókkal, ha másért nem, mert ők vannak többen. Német futballmúlttal a hátuk mögött, élő legendák közelségében nehéz tudomásul venni a pillanat gyarlóságát. Erről mi, magyarok hosszú expozékat tarthatnánk, hogyan jutottunk el az öngyilkosság futballcsalódások keltette, mindennapi gyakorisággal visszatérő gondolatától a csendes belenyugváson át a teljes érdektelenségig. A mannschaft persze legvirslibb korában sem tartott még ott, de hát a futball legalább annyira vak, mint a szerelem, két sör után bárkinek megvalljuk, hogy magunk sem értjük, miképpen loboghattunk őrültként annak idején a mai XXL-es, ritkuló hajú szépségért.
De a futballistáknak sem könnyű. Ha dühükben eldobnak egy focicsukát, holtbiztos, hogy pocakosodó világbajnokot talál el, akinek legbanálisabb története is egy Bajnokok Ligája-döntőről szól. Õk meg kapnak egy ötöst a románoktól, vagy egy négyest – ó, egek ura, ne hagyj el! – az angoloktól. Csoda-e, ha otthon, a nagyszoba tükrében virslinek látja magát a délceg szőke hochlengyel Klose is.
Most viszont itt a nagy dilemma! Egy szerencsésen sima, egy izzadságosan megérdemelt és egy pazar-fölényes győzelem egyszeriben felülír mindent. A lelátón hatvanezer ember élteti Klinsmannt, a kancellár asszony suta meghatottsággal tapsikol, Franz császár nekivetkőzik, a világ olyan gömbölyű, mint egy pakisztáni kéz által
varrott vb-labda. A dicsőítő jelzők is érkeznek, a virsli már csak a sörsátrakban sztár, a kis Bayern-drukkernek pedig hiába is mesél Hönessről az apja. Ballackhoz képest? Ugyan már, papi.
Az ember meg azon kapja magát, hogy hirtelen szurkolni kezd a németeknek.