A labdarúgás a társadalom tükre

– Valószínűleg sokan nem hallottak még a sportszociológiáról. Mégis hogyan lett sportszociológus?

– Értelmiségi családból származom. Korán érdekelni kezdett a történelem, majd a társadalomtudomány. Viszonylag későn dőlt el, hogy szociológus leszek, a filozófia és a szociológia között mérlegeltem tizenegyedik osztályos koromban. Végül rájöttem arra, hogy azokban a nagyon változó időkben, mint amilyenek a \'90-es évek voltak, nekem szociológusnak kellett lennem, amit soha nem bántam meg.

Péter László
1973. november 11-én született Csíkszeredában. A BBTE Szociológia Tanszékének oktatója. Tanulmányait a BBTE-n, az ELTE-n és a Jyväskyläi Egyetemen végezte. 2001-ben a Yale Egyetem vendégkutatója, jelenleg a Jyväskyläi Egyetem Sporttudományok Karának szerződéses kutatója. Kutatási területei a labdarúgás és a politika szociológiája. A közvélemény szociológiája (Alutus, 2002), a Vázlatok a szegénység szociológiájához (Kolozsvári Egyetemi Kiadó, 2006), a TP 5.0. Elmélet és empíria öt globális társadalmi probléma vizsgálatában (Kriterion, 2009) című könyvek szerzője. Fontosabb sporttémájú írásai: The Genesis of Romanian Football. Social Factors and Processes behind the Game (Belvedere Meridionale, 2014) és Football and Society in Romania. Issues and Problems in Soccer Discourses (2014, könyv, megjelenés előtt).

Kezdetben a szegénységszociológiával foglalkoztam, egy nemzetközi projekten dolgoztam három évig, ez vezetett a társadalmi problémák szociológiája felé. Az egyetemen is ezeket tanítom, közben külföldön tanultam és kutatóként is dolgoztam. A labdarúgás kikapcsolódás, hobbi volt, sok meccset néztem.

Hamar rájöttem, hogy a labdarúgás mint társadalmi jelenség jóval több, mint puszta gyakorlat, játék. Azt kezdtem vizsgálni, hogy a labdarúgás révén milyen társadalmi problémák nyilvánulnak meg. Hiszen a labdarúgás az egyik olyan jelenség Romániában – és nem csak –, amely mélyen áthatja a mindennapjainkat. Közvetlenül vagy közvetve jelen van az emberek életében, mindannyian érintettek vagyunk: ez a legnépszerűbb tévéműsor, nagyon sokat beszélünk róla. Mindenki ért a politikához és az edzősködéshez... A két kérdéskör (társadalmi problémák és foci) ráadásul kapcsolódik egymáshoz. Ezt tudományosan is vizsgálom.

– Hogyan sikerült közös nevezőre hoznia a focit és a szociológiát?

– Fogékony vagyok a társadalmi kérdések iránt, ezért lettem szociológus. Végül a hobbim vált tudományos igényű szakmává két évvel ezelőtt, amikor úgy éreztem, hogy újra ki kell találnom magam szociológusként. Így a sport és különösen a labdarúgás volt az, amelyben újra felfedeztem szakmailag magam. Azóta e téren publikáltam, jelenleg angol nyelvű könyvem jelenik meg külföldön, illetve tanítom is. Így lettem „fociológus\".

– Kevesen mondhatják el magukról, hogy azzal foglalkozhatnak, amit igazán szeretnek művelni...

– Ha szeretjük azt, amit teszünk, ha hivatásunknak érezzük, abból csak jó lehet. Az igazság az, hogy sokan szkeptikusak voltak a kollégáim és barátaim közül, amikor kiderült, hogy elkezdek a labdarúgás szociológiájával foglalkozni. A sportszociológia a kortárs szociológia fősodrában nem központi szakág, annak ellenére, hogy a sport napi szinten benne van mindannyiunk életében. Az eredményei hozzájárulnak ahhoz, hogy a társadalmat jobban, pontosabban ismerjük. A sportszociológia relatíve új tudományág. De gyors fejlődéséhez nagyban hozzájárultak azok a megasportesemények, amelyeket a média közvetít, az olimpia, a foci-világbajnokság, a Forma–1.

Nálunk 3–5 éve kezdett el a szociológia foglalkozni ezzel a kérdéskörrel. Konszolidálódik, helyet követel magának a szakmában a „nagy asztal\" mellett. Ugyanis a sport révén a társadalmi, kulturális minták nagyon jól vizsgálhatók. Igaz az, hogy amilyen a sport, olyan a társadalom és fordítva, a sport a társadalomnak egyfajta tükre. Ez sokkal több, mint egyszerű metafora: a sport jelensége túlmutat önmagán, fontos társadalmi jelenség is egyben. Ez abból is látszik, hogy egyre több rangos publikáció, könyv is születik a sport témakörében.

– Mennyire tud a sportszociológia a társadalom egészére érvényes következtetéseket levonni? Vagy inkább feltárja annak egyik partikuláris szeletét, amelyet a szociológia többi ága nem tudott megragadni?

– Azt gondolom, hogy a sport nem partikuláris, hanem átfogó társadalmi jelenség. Életünk része, összeköti az embereket, identitást ad. Sok esetben társadalmi egyenlőtlenségeket is kiegyenlít. Ha két teljesen eltérő származású ember közös témaként a sportról beszélget, akkor eltűnnek köztük az osztálybeli, rétegbeli, habitusbeli különbségek. A sportszociológia alapvetően ahhoz tud hozzájárulni, hogy a játéknak a társadalmi környezetét, annak külső meghatározottságait képes megragadni. Ilyen például a média hatása a mindennapi viselkedésünkre.

A sztársportolók az új rocksztárok. Ők azok, akik normatív viselkedésük révén meghatároznak ízléseket, ideálokat, divatokat, az öltözködéstől kezdve a férfiasság, nőiesség épp aktuális mintájáig. A társadalom és sport viszonyán keresztül látható, hogyan működik a politikai és korporációs hatalom. Vizsgálható – és az nagyon fontos kérdéskör egyébként –, hogy a különböző társadalmi csoportoknak milyen kollektív identitása van, amelyet a sporteseményeken, a stadionon belül vagy azon kívül szurkolóként kifejeznek, megtapasztalnak, újratermelnek.

Gondoljunk a soron következő magyar–román válogatott labdarúgó-mérkőzésre, amely megint túlmutat a labdajátékon, mert a két ország történelme, kapcsolata, a kisebbség és többség viszonya, a két ország politikai berendezkedése és euroatlanti státusa is szükségszerűen napirendre kerül. Továbbá, a sportszociológiában ott vannak a klasszikus témák is: a nemi egyenlőtlenségek (a férfi és női sportolóknak eltérő esélyeik vannak, hogy sikeresek legyenek), a jövedelmi különbségek (a szegényebb rétegekből származóknak alig van esélye, hogy egyéni sportokban, például teniszben teljesítsenek), az etnikai és faji kisebbségek problémái (a sport rekrutációjában a kisebbségek egyértelműen hátrányos helyzetűek). A diszciplína kiemelt kutatási témája a lelátók világához kapcsolt rasszizmus, sovinizmus, xenofóbia, antiszemitizmus, de mindenekelőtt az erőszak, népszerűbb nevén a huliganizmus jelensége. Tehát a sportszociológia fontos kérdéseket feszeget.

Mindez azért lehetséges, mert a sportesemény a jelenlegi társadalmunk legfontosabb szimbolikus rítusa, amit a tévé is élőben közvetít. Gyakorlatilag a sport révén a különböző társadalmi nagycsoportok (fővárosiak és vidékiek, többségiek és kisebbségiek, városrészek, városok, kék- és fehérgallérosok, őslakosok és bevándorlók) szimbolikusan hétről hétre megküzdenek egymással, mert a csapatok kulturálisan mélyen beágyazottak abba a közegbe, ahol működnek. Egy példával illusztrálva: a Kolozsvári CFR-t és U-t teljesen más profilú népesség támogatja, a két csapat mérkőzése egyben ezen csoportok szimbolikus küzdelme is. Tehát a sport elsősorban rólunk, társadalmunkról szól: a sport tulajdonképpen a társadalom világnézetét és érvényes ethoszát meséli el, mutatja be ciklikusan.

– A labdarúgó-válogatottak mérkőzéseit mindig megkülönböztetett figyelem kíséri, olyan nézőket is vonzanak a találkozók, akiket egyébként csak felületesen érdekel a foci. Egy szociológus szemével nézve mi ennek a jelentősége? Különös aktualitást ad a kérdésnek, hogy Európa egyik legnagyobb presztízscsatája, a Magyarország–Románia mérkőzés következik pénteken.

– A magyar–román regionálisan hasonlít ahhoz, ami a 70-es, 80-as években a német–holland, vagy éppen az argentin–angol volt, illetve mint amilyen még mindig a török–görög mérkőzés. A román és a magyar média a mérkőzés kapcsán nemcsak a sport szűken vett gyakorlatáról beszél, hanem a két ország jelenlegi kapcsolatáról, vélt vagy valós történelmi sérelmekről. Magyarán: a két közösség egymáshoz való viszonyában tematizálják a sportesemény kérdését.

Szociológiai szempontból az az érdekes, hogy kitermel egy olyan narratívát, diskurzust, amely a meccsnek az ürügyén elbeszéli a magunk kollektív identitásának történetét: kik vagyunk, mit gondolunk magunkról, illetve milyen a valós és elképzelt viszonyunk nekünk, erdélyi magyaroknak a román többséghez. De megjelenik – és talán ez az, amit hangsúlyoznék – európai uniós kontextusban a két ország brüsszeli státusa: a kié az európaibb társadalom kérdése.

Ez egy merőben új toposz. Mindezek nemcsak azért érdekesek, mert a szociológus rendszerint a viszonyokat nézi, hanem azért is, mert a sportról való értekezésben ezek a komplex kérdések az egyszerű ember nyelvén vannak felvetve és elbeszélve. A meccs kapcsán a médiában szükségszerűen előjönnek ezek a kérdések, a labdarúgás jelenségének társadalmi jelentését alakítják ki, közérthetően.

Ezek a látens feszültségek az etnikumok közti rivalizálásnak a jelei. Azt viszont nagyon fontosnak tartom hangsúlyozni, hogy ami a meccs mentén tematizálódik, az nem egy etnikai konfliktus – tulajdonképpen egyfajta helykeresés. Van egy nagy globális és regionális társadalmi változás, amelyben mind Románia, mind Magyarország nyakig benne van. Ez a helykeresés most épp a magyar–román meccs keretei között is megjelenik. A szurkolók számára nyilván mindez egy kicsit izgalmasabb, színesebb. Olyan szimbólumai vannak mint „magyarok\", „románok\", „Trianon\", „1918\", a „Kárpátok átlépése\", de azért ott van a „fair play\", a „civilizáció\" is.

A látszólagos konfliktus ellenére ez a sportesemény hozzájárul ahhoz, hogy az országok állampolgárai egy kicsit etnikai kategóriákban is gondolkodjanak. Ez talán anakronisztikus, hiszen a mai európai államok már nem olyanok, mint a klasszikus modern korban voltak, globális világban élünk. Mindannyian nagy szövetségek tagjai vagyunk, az állampolgárság sokkal cseppfolyósabbá vált. Ez sokszor meglátszik a honosított válogatott játékosok intézményében, ami elterjedőben lévő gyakorlat (bár a magyar és román csapatra nem jellemző). Tehát, a válogatottak közti meccseknek egy része ilyen történeti és szimbolikus töltetű. A másik része – mondjuk ki nyíltan – egyfajta szórakozás, a karneváli szurkolásnak a megnyilvánulási helye.

– A magyar–román azért más, mint a többi...

– Ennek a mérkőzésnek is több tétje van. Mindjárt ott találjuk a sport gyakorlatához köthető teljesítmény tétjét. Románia 2008 óta nem volt világversenyen, ez „nagy fájdalma\" a román társadalomnak. Erre most lehetőség van, ezért mindenki látja ennek a súlyát. Magyarország számára a vereség elkerülése az esélyek életben maradását is jelenti. A két ország szak- és sportvezetőinek pedig ez nyilvánvalóan szakmai és presztízskérdés.

De ott vannak az izgalmasabb társadalmi tétek. A szurkolók számára a történelmi rivalizálás a kiemelt: ki nyert többször, ki vesztett gyakrabban az elmúlt időszakban. A média számára az a tét, hogy az érzelmek magasra csapjanak, mert az növeli a nézettséget. A két ország közösségének pedig identitáserősítő szerepe van. A hagyományos rivalizálás korlátozott, szimbolikus keretek között zajló – bár helyenként nem túl korrekt – formája, amely szerencsére a stadion keretei közé szorul.

Azt gondolom, hogy a hasonló érzelmi viszonyulás a két szurkolótábor részéről természetes, mert ezek a kollektív tudat erősítését szolgálják, és egy társadalom akkor működik jól, ha az emberek valamilyen társadalmi tagságot magukénak éreznek. Mivel Európában a labdarúgás a legnépszerűbb sportág, a válogatottal való identifikáció képes olyan társadalmi tagságot biztosítani, amely olykor büszkeségnek, olykor szomorúságnak forrása. De mindenképp egy nagy csoporthoz való hozzátartozás szubjektív érzését nyújtja. Erősíti a társadalmi kohéziót, a társadalom tagjai közti együttműködést, a szolidaritást. Ne feledjük, hogy a nemzeti válogatottal különböző társadalmi osztályokhoz, rétegekhez tartozó emberek tudnak azonosulni, míg egy egyébként rendkívül sikeres teniszezőnővel nem.

– Az erdélyi magyar szurkolóknak sem közömbös a mérkőzés...

– Az erdélyi magyarság esetében a kultúrnemzetben való gondolkodás a túlnyomó többség esetében felülírja az állampolgá ri hovatartozást. Kolozsvárról nézve azért is érdekes a magyar–román meccs, mert a magyar kisebbség focikedvelő részének túlnyomó többsége – akiknek egy része magyar állampolgár is – a magyar színeknek szurkol, mert ez egy tradíciónak a része, mert ez a természetes.

– Mondhatjuk azt, hogy a foci egyfajta társadalmi szelepként működik, mint egy kisvárosban a kocsma, ahol az emberek olyan konfliktusokat tudnak kibeszélni, amelyekre egyébként nem igazán van lehetőségük?

– A kritikai elméletek képviselői pontosan ezt mondják, hogy a labdarúgás egyfelől egy társadalmi kontroll, mert jobb az, ha az emberek a magyar–román meccs eredményén törik a fejüket, és nem azon, hogy mennyire korruptak a politikusok. Másrészt egy olyan szelep, eszköz, amely révén a társadalomban felgyűlő feszültség ellenőrzött formában, intézményesítve felszínre tör. Van egy társadalmi eredetű feszültség, stressz az egyénekben, amelyet valahol le kell vezetni. Erre a sport, a szurkolás kiválóan alkalmas, és ehhez elég, ha leülünk a tévé elé és elővesszük a behűtött söröket, vagy leballagunk a sarki sportkocsmába.

A magyar–román mérkőzésre visszatérve, a stadion és annak környéke, valamint a kanapé és a sportkocsma olyan helyek, ahol átmenetileg „büntetlenül\" lehet olyan dolgokról is beszélni, amelyekről egyébként a nagy nyilvánosság előtt, a politikailag korrekt beszédmód keretei között nem nagyon illik. Alapvetően az emberek elmondanak olyan történeteket, amelyeket másol nem lehet. És engedtessék meg a nem túl elegáns kifejezés: ezzel „könnyít magán a társadalom\", csökkenti azt a feszültséget, amelyet nem a sport okoz (hanem a munkahely, a sok igazságtalanság, méltánytalanság, az infláció). Magyar–román viszonylatban is elhangzanak mindkét fél részéről olyan – akár politikusi – kijelentések, amelyek konvencionális környezetben nem hangozhatnának el.

– Mire számíthatunk a bevett, szokásos rigmusok mellett?

– Kérdés, hogy valamilyen erdélyi identitás megjelenik-e valahol. Kíváncsi vagyok, hogy a mérkőzés felszínre hoz-e egy se nem román, se nem magyar, hanem a kettő közti közös regionális, transzszilvanista identitást. Ha ez így lenne, hatalmas nyereség lenne mindkét etnikum számára.

– Milyen kihatása lehet az emberekre a mérkőzés végeredménye? A korábbi tapasztalatok azt mutatják, a román szurkolók csak győzelem esetén vonulnak az utcára.

– Ha megnézzük, hogy milyen események mozgatnak meg ezres nagyságrendben embereket, akkor kettőt találunk: a koncertet és a focimeccset. Tüntetéseken már nem nagyon szoktak lenni, már a fizetésért sem tüntetnek az emberek. Ha megnézzük az össztársadalmi reakciót a győztes mérkőzések után, de különösen a nemzetközi tornára való kijutást jelentő győzelmekre, ezek spontán érzelmeket szabadítanak fel. Két dolog fog egymásra tevődni, ha a román válogatott Budapesten nyer. Az egyik a történelmi kontextus: megverték a magyarokat, ez pluszöröm lehet. Vagy fordítva.

A másik a válság kontextusa: mindkét ország esetében szükség van arra, hogy az emberek örvendjenek valaminek. A világversenyre való kijutás a társadalom szempontjából hasznos, bizonyított tény, ilyenkor nemcsak a társadalmi bizalom és optimizmus mértéke növekedik, hanem picit a GDP is. Ne feledjük, a hazai egy nagyon frusztrált társadalom, rossz énképpel rendelkezik: a román állampolgárok egyik rémálma a külföldi megítélésük.

A kilencvenes években a labdarúgás sikerei ezt kicsit ellensúlyozták. Az elmúlt évek azért voltak kínkeservesek, mert a futball sem tudta ezt többé egyensúlyban tartani. Ezért is fontos a győzelem. Ha nyernek, randalírozásra nem számítok, de a „Ki az országból a magyarokkal\" és ehhez hasonló bekiabálásokat nem zárom ki, bár szórványosnak képzelem. Attól is függ, hogy a meccset és az eredményt a média hogyan reagálja le, hogy a kommentár mennyire lesz etnicista és látensen magyarellenes, vagy pedig civilizációpárti, békülékeny európai hangnemet ütnek meg. Sok múlik ezen.

– No és mi történik magyar győzelem esetén?

– Az esélyek megmaradását jelentené, meg az elmúlt szűk tíz esztendő után a szimbolikus visszavágást, ami azért benne van a pakliban. Azt gondolom, hogy mindkét országban a politikum rá fog telepedni, és ki fogja használni az eredményt. Figyeltem a kommenteket a különböző portálokon, eddig a többség nagyjából kiegyensúlyozott, bár elég színes a paletta.

– Vajon nekünk, erdélyi magyaroknak fontosabb a magyar győzelem, vagy az anyaországiaknak?

– Ez nagyon jó kérdés: ha a sport gyakorlatát nézzük, ugye akkor a magyar sportszakmának fontosabb, ha viszont a mostani magyar–román viszonyt tekintjük, akkor azt hiszem, az erdélyi magyaroknak fontosabb a magyar győzelem.