Sokan még ma is csángóknak nevezik a Mária Terézia idejében történt erőszakos sorozás elől Moldvába menekülő székelyeket. És míg ezt a jóval később és kerülő úton Magyarországra került utódaik sértőnek tartják, az erdélyi leszármazottakat egyáltalán nem zavarja.

Miután a Habsburgok 1774-ben megszerezték Bukovinát, az osztrák-porosz háborúban kitűnt Hadik András tábornok összegyűjtötte a térségben szétrajzott székelyek egy részét, és Bukovina öt falujába letelepítette őket. Bő száz évvel később a magyar kormány mintegy négyezer bukovinai székelyt az Al-Duna mentére, Hertelendyfalvára, Sándoregyházára és Székelykevére költöztetett. Másokat az ezredforduló környékén Erdély szórványosodó vidékeire telepített.

„Bukaresti egyetemi éveim alatt, az Előre nyomdászának, a néprajzkutatással foglalkozó dévai származású Zsók Bélának köszönhetően ismertem meg igazából őseim történelmét” – idézte fel „identitásával való találkozását” az EMKE Maros megyei alelnöke, Fazakas Ildikó.

A fővárosba szintén Déváról érkezett akkori diáklány, a 70-es években ébredt rá, mekkora kincs lapul szülővárosában. H. Szabó Gyula közíró szavai jutottak eszébe, aki egyszer azt mondta, hogy az ember akkor látja meg, milyen szép a saját faluja, amikor a szomszéd település dombjairól szemléli.

A ma már Marosvásárhelyen élő Fazakas Ildikó örömmel nyugtázta, hogy Hunyad megyében magyarországi segédlettel „tanulják vissza” a rég elfelejtett bukovinai székely néptáncokat és népszokásokat. „Nem épp azt, amit őseink 1887-ben jártak, de még ez is több, mint semmi” – mondta.

Az, amit az öt bukovinai faluban látott, tapasztalt, elszomorította. Nem csak a székelyek távoztak vagy haltak ki a nyolc évtizeddel ezelőtt még életerős településekről, az elbozótosodott temetők is elhagyatottságról tanúskodnak.

Bár merőben más, mégsem túl biztató a helyzet az Al-Duna mentén fekvő falvakban. Miután a második világégés ideje alatt a magyar kormány a székely lakosság maradékát Bukovinából a Vajdaságba telepítette, a háború vége felé az embereknek megint menekülniük kellett: ezúttal Josip Broz Tito partizánjai elől. Így kerültek mintegy tizenháromezren a Völgységbe, Tolna és Baranya megyébe, a kitelepített szászok házaiba.

Mindezt bizonyítják monarchiabeli kirajzásaik, hazahozataluk a második világháború idején, az újabb megpróbáltatások, menekülések, átmeneti, majd végleges letelepedésük Dél-Magyarországon, sőt még azon túli vándorlásuk is” – írja könyvében Ábrám Zoltán.

A szerző tapasztalatai szerint a bukovinai székelyek Mádéfalvától Érdig vezető történelme a legviharvertebb magyar história. Ábrám úgy véli, miközben a változó országhatárokon kívül rekedt, a magyar identitás peremvidékén a nélkülözésben vallásához rendkívüli mértékben ragaszkodó, időszakonként magyar iskola nélküli, ám sajátos kultúráját gazdagító és közkinccsé tevő bukovinai magyarok a nemzet óriásaivá váltak.