– Új regényed jelent meg A fák magukhoz húzzák az esőt címmel a csíkszeredai Gutenberg Kiadó gondozásában. Amint a könyv ismertetőjében olvasható, a főszereplő, Anti egyfajta antihős, ha úgy tetszik, anti-Ábel, aki kiköltözik nagyapja eldugott vidéki birtokára hagyományos székely életet élni, de rövidesen rá kell jönnie, hogy az a székely élet, amelyik az ő illúzióiban él, már a múlté. Előző regényed, a Huszonnégy úgynevezett „blokkregény” volt, egy nem feltétlenül emberi léptékű panelház világában játszódott. Tulajdonképpen miért foglalkoztat a kis és nagy, illetve a régi meg az új élettér, az élhetőség/nem élhetőség témája?

– Azt hiszem, szerzőként viszonylag „földhöz ragadt” vagyok, akit jobban érdekelnek az egyén problémáinál a közösségi problémák. Számomra ez a regény igazi terepe. Ilyen volt a Huszonnégy című regényemben a tömbházlakások mikroközösségeinek világa, és ilyen a mostani könyvem is, amelyben a székelység mai állapotáról írok: városi lét versus vidéki lét, hagyomány versus modernizáció. Hogy ez a kettősség milyen feszültséget okoz az egyénben – lám, csak eljutottunk az egyénig –, vagy akár a tágabb közösségben – mert úgy érzékelem, hogy okoz… Hogy milyen ellentmondásokat termelünk, ha góbéskodunk mögöttes tartalom nélkül, illetve – mert ez a dimenzió is felbukkan –, hogy miért torzító, ha a nem székelyek egyfajta zárványként, skanzenként tekintenek a Székelyföldre – és a székelyek önmagukra skanzenlakóként.

– A fák magukhoz húzzák az esőt – lírai, ugyanakkor a természet kikerülhetetlen, de reménykeltő törvényszerűségeire utaló címet választottál új regényednek. Ha a történet spoilerezése nélkül kellene megfogalmaznod, miért ez a cím?

– A címbéli kifejezés az egyik szereplő szájából hangzik el, és ott abban a kontextusban konkrétan értendő, nem poétikus. De nyilván van metaforikus olvasata is, például hogy miként vonzzák magukhoz az érzelmileg stabil emberek a tévelygőket. De a falopás témája is megjelenik, hangsúlyos problémaként, ami megint ad egy új értelmezési lehetőséget a címnek.

– A székelység valamikori életformájának eltűnése, visszahozhatatlanságának gondolata hangsúlyosan jelenik meg a regényben. Miként látod, tapasztalod ezt a fajta – talán a mindennapokban is fellelhető – illúziószerű nosztalgiát, amivel regényhősöd visszavágyik városról vidékre?

– Szeretem a székelyeket, magam is az volnék, ugyanakkor rühellem a melldöngető székelykedést. Ennek pedig sajnos van egy divatja, álromantikája. Ezt kívánom leleplezni, ehhez viszonyulok kritikusan. Félreértés ne essék: nem azt a tendenciát utasítom el, hogy városról kiköltözünk vidékre, mert ez talán még egy jó forgatókönyv is lehet, amely a vidék visszaerősödéséhez vezethet. Kritikám inkább azoknak szól, akik megelégszenek a külsőségekkel, a hangos szólamokkal – ez sem áll távol a székelyektől –, de a tettekig jobbára el sem jutnak, vagy ha mégis, csődöt mondanak. A székelység is változik a világgal együtt, jó lesz ezt tudomásul venni, nem elég a hagyományos életforma eltűnésén keseregni, meg lehet próbálni feltámasztani (erre is vannak pozitív példák), vagy alkalmazkodni a változásokhoz. Na nem feltétlenül úgy, hogy Angolba’ megyünk mosogatni vagy Németbe’ áfonyázni… De nyilván sem én, sem könyvem hősei nem tudják a tutit, a regény felvillant történéseket, sorsokat, melyekre lehet rezonálni, vagy lehet értetlenkedni: mindkét olvasói attitűdnek meg lehet a maga „haszna”. Magánszemélyként egyébként optimista vagyok a székelység tekintetében, ezért is „merészelem” kritikával illetni szerzőként, és úgy általában is, bízom benne, hogy a társadalmi problémák megoldhatók. Könyvem tehát nem negatív, nem ítélkező, inkább csak ténymegállapító. Hú, de mi az, hogy tény, mi az, hogy igazság? Maradjunk annyiban, hogy realista.

– Ahogy az ismertetőben szerepel, Anti figurája egyfajta anti-Ábel. Hogyan, miként utalsz, vonatkoztatsz a regényben Tamási hősére, és 21. századi prózaíróként miért tartod bármifajta vonatkoztatási pontnak az Ábelt?

– Tamási Ábelje hőssé válik a Hargitán, az én Antim, elhagyva a város biztonságos terepét, kiköltözve nagyapja eldugott vidéki birtokára, igazából csődöt mond. Mégsem teljesen negatív figura, mert – és ebben sokat segít neki szomszédja, az öreg Bíró János, a regény másik kulcsfigurája – arra legalább rájön, hogy melldöngetés nélkül is lehet jó székely. Tamási nyelvi „bűbája” egyébként inspirálóan hatott rám, a feleselő párbeszédelés, melyet az Ábelben járatott csúcsra, nyomokban fellelhető az én könyvemben is. Mert ugyan sokat változott a székely – valószínűleg 50-100 évenként revideálni kellene a nemzetkarakterológiát, de ugratni, „csemerkedni”, kevés szóval sokat mondani most is szeret. Tamási másik védjegye, a mágikusság nem bukkan fel a regényemben, inkább egy kis lélektani vonulat: Anti önmagát keresve, mondhatni, a szülei elől menekülve költözik vidékre – és lám, már megint az egyén problémáihoz lyukadunk ki.