Színházi ínyencségek, a liliputi világ varázsa

Nem „közönséges” közönség

„A nemzetközi Ibsen fesztiválnak nem volt „közönséges\" közönsége: amennyiben rálátásunk nyílt, főleg színházi szakemberek, kritikusok, színészek vettek részt. A szemlét azért szervezik, hogy Ibsen darabjaiból készült előadásokat lásson a szakma szerte a világból\" – mondta el Csutak Réka. A társulat első alkalommal kapott meghívást a fesztiválra, a vendégjáték megvalósulását a Román Kulturális Intézet támogatása tette lehetővé. Mitsuya Mori, a szemle művészeti igazgatója szerint a rendezvény célja a kortárs világszínház legjobbnak ítélt Ibsen-előadásain keresztül látleletet nyújtani korunk társadalmáról.

Összesen három Hedda Gabler-előadást hívtak meg, ezen kívül három társulat játszotta Ibsen A nép ellensége című darabját: belgiumi, norvég, japán társulatok és a kolozsvári magyar színház. „Úgy érzékeltük, mintha a fesztiválon szerte a világból érkezett színházi ínyencfogásokat kóstolgatott volna a szakma. A résztvevő japán szakemberek közt volt olyan, aki a németországi, az olaszországi, vagy épp a romániai színjátszás szakértője, a szemlét a szakma szervezte önmaga kényeztetésére, örömére\" – fejtette ki a színésznő. A közönség lelkesen fogadta a kolozsvári produkciót, mindkét előadást telt ház előtt játszották – ez nem volt így például a belgiumi társulat előadásán. Harsányan ünnepelték a kolozsváriakat, és nevetett a közönség, hiszen Șerban rendezése arra van kihegyezve, hogy a tragikomikus helyzeteket tolja előtérbe, ezeknek a pillérére épül, a tragédiát a komédia felől közelíti meg – ezt pedig tökéletesen megérezték a nézők.

Ráéreztek a japánok a Hedda Gabler tragikomikumára

„A japán közönség rendkívül fegyelmezett, feszülten figyel, minden idegszálával jelen van az előadáson. Şerban, aki már rendezett Japánban, felkészített arra, előfordulhat, hogy senki nem fog nevetni. Bár Ibsen darabja tulajdonképpen sírnivaló, a helyzetek rengeteg tragikomikumot rejtenek és ezt aknázza ki az ő rendezése. A közönség viszont ráérzett erre, érzékenyen reagált\" – mondta el Csutak Réka. Az európai ember számára meghökkentő, hogy Japánban mennyire pontosan működnek a dolgok: másodpercre pontosan kezdődik az előadás, vagy ha például nyolc órakor bezárják a színházat, akkor senki nem marad ott beszélgetni, partizni. Kezdéskor stopperórával mérik az időt és hajszálpontosan indítanak, sem egy perccel korábban, sem későbben – mesélte a színésznő.

Egy huszonhat emeletes épület tokiói alagsorában játszottak, ott szervezték a fesztivált. A szervezés is elképesztően pontos volt, a fordítás zökkenőmentesen működött: az a hölgy, akinek a japán szöveget kellett kivetítenie, jól értette a román nyelvet, ő segített, hogy a megfelelő mondatokat vetítsék ki a megfelelő pillanatban. Bár csak hat napot tartózkodtak Tokióban, ami nagyon kevés ahhoz, hogy az ember belekóstoljon a távol-keleti ország atmoszférájába, mégiscsak kaptak egy képet Japánról. Csutak Réka elragadtatással beszélt arról, mennyire hihetetlennek tűnik az európai ember számára a japánokra jellemző figyelem, összpontosítás.

„Nagyon odafigyeltek az előadásunkra és ránk. Például az a hölgy, aki kalauzolt, fogadott a reptéren, azt mondta, egész éjszaka azon töprengett, hogy miként jelenítette meg az előadás Hedda félelmeit, aztán kitörő örömmel nyugtázta, hogy meg tudtuk beszélni angolul a részleteket. Tehát nemcsak az történt, hogy megnézi és kész, letudta, hanem mélyen foglalkoztatta az előadás, össze akarta rakni az élmény utolsó puzzle-darabkáját is\" – mondta Csutak Réka. Bár a Hedda Gablert stúdiótérben játssza itthon a társulat, Japánban nagyszínpadra igazították: a tokiói helyszínen mintegy kinyílt a tér, ez pedig gazdagította az előadást. Mivel megváltozott helyszínen játszottak, jobban kellett egymásra figyelniük. A rendező pedig annak ellenére, hogy nem szokott dicsérni, most elégedetten nyugtázta: az előadás ezúttal túllépett önmagán.

5,4-esnél nagyobb földrengésnél áll le az előadás

Mivel Japánban meglehetősen gyakoriak a földrengések, a társulat részt vett földrengés-kiképzésen is: összehívták a színészeket, műszakiakat, tájékoztatták őket, adott esetben mit kell tenni, merre vezetnek a kijáratok. „A szállodaszobánkba is bejuttattak egy figyelemfelhívó hirdetést, amelyen az állt, angolul is, hogy földrengés várható. A színházban elmagyarázták, hogy ha például 5,4-es erősségű vagy nagyobb a földmozgás, akkor megáll az előadás, ha enyhébb, akkor nem. Ha mozognak a lámpák, elmozdulnak a tárgyak és ez veszélyezteti a folyamatot, akkor is le kell állítani. Végül mi nem érzékeltünk földmozgást, persze attól még lehettek kisebbek\" – mesélte Csutak Réka.

Almás sütemény a cipősdobozban

Egy másik különleges élményéről is beszámolt: második előadásuk után megkereste őket az ölözőben egy 80 év körüli japán hölgy, aki tökéletesen tudott magyarul. „Mondhatni, szinte szebben beszélt magyarul, mint egy átlagos kolozsvári. Cipősdobozban almástésztát hozott nekünk, ő maga sütötte. Azt mondta, „fül után\" tanult meg magyarul Japánban magyaroktól, és ami még meglepőbb volt: kiderült, hogy járt Erdélyben, sőt, Kolozsváron a magyar színházban is. Fényképet mutatott, amin az volt látható, hogy a Purcărete rendezte Gianni Schicchi című előadást tekintette meg kimonóban pár évvel ezelőtt, de volt nála olyan kép is, amely Csángóföldön készült, ő pedig csángó népviseletbe volt öltözve\" – mesélte Csutak Réka.

Az idős hölgy rendkívül lelkesen beszélt arról, mennyire örül, hogy magyarul beszélhet a kolozsvári színészekkel. „Kiderült, a kolozsvári színháznak van egy magyarul tudó japán rajongója, aki a kincses városban és Tokióban is látott előadást tőlünk. Bár a néni nagyon vágyik ide, nem hiszi, hogy eljöhet még Erdélybe, hiszen nagyon sokba kerül az utazás. Ekkor döbbentem rá, milyen nagy dolog, hogy ott lehetünk Japánban\" – tette hozzá.

Lehengerlő tisztelet, alázat

Arról, hogy az európai ember számára mi a legfeltűnőbb Japánban, lelkesen beszélt Csutak Réka. Mint mondta, az emberek rendkívül türelmesek és fegyelmezettek. Például a metróban olyan sorrendben állnak, ahogy érkeztek, hatosával a peronon, és betartják az érkezési sorrendet, senki nem tolakodik. Bár 13 milliós, elképesztően zsúfolt város Tokió, és mindenki siet, az emberek közlekedéskor nem ütköznek össze, senki nem lökdösődik, nem rivall rá a másikra. Pedig rengeteget dolgoznak és rohannak, mégis érződik, hogy tisztelettel viseltetnek egymás iránt. Ha sorban állnak, és az ember valamit akar kérdezni tőlük, hátralépnek, meghajolnak, előre akarják engedni. És ha az odalátogató viszonzásképpen meghajol, ők még mélyebben hajolnak meg. Lehengerlően alázatosak és tisztelettudóak, kedvesek, pontosak, de ebben nincs erőlködés vagy képmutatás, úgy tűnik, náluk ezek a gesztusok belülről jönnek.

A japánok angolul nem nagyon tudnak, így tapasztalták a kolozsvári színészek, viszont rendkívül segítőkészek, ha észreveszik, hogy tanácstalan vagy, téblábolsz, nem tudod, hogy merre menjél, segítenek. Természetesen érződik, hogy elképesztően gazdag ország Japán, de mindenhol ugyanazzal a kedvességgel viszonyulnak az emberek egymáshoz. Az odalátogató röpke pár nap alatt is világosan érzékeli, a japánok nem véletlenül érték el magas életszínvonalukat. Például udvariasan köszönik meg, ha vásárolsz náluk, ami persze nemcsak az európai embernek szól, nyilvánvalóvá válik, hogy maguk közt is ilyenek.

„A magas életszínvonal nagyon érzékelhető, koldust például egyetlenegyet láttunk. Mindenhol óriási a tisztaság, kukák nem nagyon vannak az utcán, mégsincs szemét. Lehet, hogy az emberek hazaviszik a szemetet és ott dobják el. Egyébként nem esznek az utcán, ennek ellenére nem érzi az ember, hogy „szigorú\" világról lenne szó, inkább jó modorról\" – mondta el Csutak Réka. Az utcán például azt látta, hogy az elárusítónő kikíséri a vásárlót a boltból, megvárja, hogy az illető beüljön az autójába, majd meghajol, megvárja, hogy elmenjen – az egész olyan volt, mint egy szertartás. A hagyománytiszeteletről egyik japán beszélgetőtársuk elmondta, bár rengeteget dolgoznak, arra hangsúlyt fektetnek, hogyha az apa korán megy el otthonról és későn jön haza, köszönjön neki: ezért a gyereket reggel és este is felébresztik.

„Nekünk, kelet-európaiaknak az is megdöbbentő volt, amikor bementünk egy élelmiszerüzletbe, ahol kávéautomatából akartunk kávét venni. Megnyomtuk a gombot, meg akartuk érdeklődni, hogy mennyibe kerül. Teljesen értetlenül néztek ránk: mi kerül mennyibe? melyik kávé? – mint kiderült, teljesen ingyen volt, ami számunkra hihetetlennek tűnt, hiszen úgy tudtuk Japánról, hogy ott még a levegővétel is pénzbe kerül\" – mesélte Csutak Réka. Hozzátette, azt tapasztalták Tokióban, hogy elviselhetőek az árak, ezer jenért (ami körülbelül 10 eurónak felel meg), jól lehetett lakni.

Zaj és csend

Úgy érzékelték, liliputi méretű sok minden Tokióban: alacsonyak az ajtók, picike volt a szállodaszobájuk is, benne a berendezési tárgyak. Ez egyrészt azért lehet, mert a japánok kis termetűek, másrészt a helyszűke miatt: elképesztően zsúfolt a világváros, takarékoskodnak a hellyel. Csutak Réka szavai szerint kicsit úgy tűnt, mintha liliputiak élnének az óriások országában, hiszen a felhőkarcolók, egyes épületek irdatlanul nagyok: az utcán viszont „játék betonkeverőgépeket\" látni, a tűzoltókocsi is fele akkora, mint nálunk. Persze hatalmasak a sugárutak, és 30 emeletes felhőkarcolók sorakoznak egymás mellett, de az épületen belül sok minden „miniatűr\".

Tokióban mindenfelé reklámok fogadják az embert, óriási a zaj, nincsen egy „négyzetcentiméternyi\" csend sem. Viszont a császári palotánál, ahol ma is székel az uralkodó, kísérteties csönd volt, és amikor zöldre váltott a jelzőlámpa, madárcsicsergés hangzott belőle. „Itt még a fák is jólfésültek, a palota közelében hatalmas banképületek és különleges kirakatok, de sehol nem volt egy lélek, csak mi ketten. Feltűnő, hogy az óriási parkban egyetlen pad sincsen, a palota közelében nem lehet leülni\" – mesélte Csutak Réka.

Arra is kitért, a Tokióba és hazafelé vezető út is hosszú, fárasztó volt, de különleges is: amikor a gép Szibéria fölött repült, látni vélték az északi fényt. „Hazatérésünk után egy japán nyelvű könyvet lapozgattam, hátulról előre, ahogy illik – Tokióban kaptuk ajándékba. Zsolt, itt vagy! – kiáltok. A romániai színjátszásról szóló könyvben a Tompa Gábor rendezte III. Richardról fotó, akárcsak a Mihai Măniuţiu Faustjáról: a japánok igenis tudnak rólunk\" – mondta.