Szájba rágós, ideologikus tanítómese a másságról – filmkritika az Oscar-díjas A víz érintéséről

Az amúgy az Ördöggerinchez vagy A faun labirintusához hasonló, kimagasló alkotásokat jegyző, mexikói Del Toro rendezte film alapvetően egy mese, amely jórészt A szépség és a szörnyeteg sztoriját idézi, de egyes vádak szerint nem csupán a klasszikus meseirodalomból, hanem a filmes termés eddigi alkotásaiból is szemezgetett, például Jean-Pierre Jeunet Delicatessen című mozijából.

Ez azonban nem akkora tragédia, ettől még lehetne egyszerű, rég ismert panelekből építkező, mérsékelten eredeti, de megkapó romantikus-fantasztikus történet egy, a társadalom peremén élő nő és egy, az emberek világától teljesen idegen lény közötti románcról.

Del Toro azonban úgy érezte, pont egy ilyen történettel kell kimaxolnia az aktuális politikai-ideológiai trendek melletti kiállást, így aztán A víz érintése kimondva-kimondatlanul egy bizonyos oldal ideológiai szemszögéből reflektál a migránsválságra, illetve a férfi-nő viszonyra.

A hidegháború legvaskosabb korszakában, 1962-ben játszódó sztori főszereplője Elisa, a néma vénkisasszony, aki magányosan éli mindennapjait egy mozi fölötti bérleményében, éjszakánként pedig takarítónőként dolgozik egy űrkutató laboratóriumban. Barátjának legfeljebb idős, homoszexuális főbérlője, valamint fekete (elnézést, afro-amerikai) kolléganője nevezhető, rajtuk kívül gyakorlatilag senkivel sem kommunikál.

Oscar-díj: diadalmaskodott A víz érintése, chilei lett a legjobb idegen nyelvű film

Tizenhárom jelölésből négyet váltott díjra A víz érintése a 90. Oscar-gálán Los Angelesben. A legjobb idegen nyelvű alkotások mezőnyében, amelyben Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve is szerepelt, chilei győzelem született.

Mindez azonban egycsapásra megváltozik, amikor a laboratóriumba kivizsgálásra bevisznek egy, valamelyik dél-amerikai folyóból származó, ember-hal hibridnek tűnő humanoid lényt, amelyet a helyi törzsek istenségként imádnak.

Az emberi világból gyakorlatilag kirekesztett Elisa és az emberfeletti lény között azonnal létrejön a kémia, és csöpögős románc szövődik kettejük között.

Amit azonban veszélybe sodor a gonosz amerikai kormány, amely a szovjetekkel folytatott űrversenyben szeretné kihasználni a lény ellenálló képességét, illetve amennyiben ez nem lehetséges, végezni akar vele, nehogy a szovjetek kezébe kerüljön. A főgonosz a Michael Shannon által játszott pribék, Strickland: ő ejtette foglyul a lényt, és ő az, aki már csak a saját élvezete céljából is válogatott kínzásoknak veti alá a laboratóriumban.

Mint említettük, ettől még lehetne egyszerű, sablonos, könnyen felejthető, butácska kis mese, sarkított, egysíkú – nagyon jólelkű, illetve nagyon gonosz – karakterekkel. Azonban az alkotók minden áron általuk mélyen szántónak gondolt mondanivalót kívántak belevinni, ami aztán virtigli ideológiai állásfogalássá teszi a filmet. Amelynek az Oscar-gálán a legjobb filmnek járó szobrocskával való díjazása nem annyira a művészi értékek és az eredetiség elismerését jelenti, hanem a díjazók állásfoglalását ugyanezen ideológia mellett.

Az egyik legfőbb alaptétel az, hogy a társadalom gonosz és kirekesztő, semmilyen másságot nem hajlandó eltűrni.

Még a beszédképtelen Elisa is kirekesztett, nem beszélve meleg barátjáról, és pláne nem beszélve a kétéltű lényről. Pedig a film során pont az derül ki, hogy a kirekesztett, megtűrt lényekben található meg az igazi emberség.

A másik alaptétel az, hogy a fehér ember velejéig romlott.

Strickland és családja ennek a kínosan erőltetettre sikeredett megtestesítője: miközben a klasszikus amerikai családmodell képviselője – szép szőke feleséggel, két gyerekkel, tetszetős házzal, hatalmas kocsival –, Strickland valójában szadista, perverz alak, aki nem csupán a szegény kétéltű lényt kínozza, de még a takarítónőre is rányomul. Felesége sem szimpatikus alakként jelenik meg – amikor szexelnek, azt a film visszataszító üzekedésként jeleníti meg, miközben az Elisa és a lény közötti együttlét igazi, romantikus szeretkezés.

Ellenszenves alakként tűnik fel a báros is, aki eredetileg szimpatikus fiatalembernek tűnik, de aztán kiderül, hogy rasszista, négergyűlölő és homofób. A férfiak eleve antipatikusak – Elisa néger kolléganője mindvégig panaszkodik a férjére, akiről egy kulcsmomentumban az is kiderül, hogy egy gyáva, megalkuvó féreg. A főszerepet a nők viszik – a lénnyel szintén szimpatizáló, másodállásban szovjet kémként tevékenykedő tudós támogatásával –, miközben

a kétéltű szerzet egyszerre testesíti meg a lenézett, de valójában a fehér társadalom tagjainál nagyobb értékeket hordozó bevándorlót, valamint az akarata ellenére Amerikába hurcolt rabszolgát

– ha valakinek ez nem lenne elég világos, akkor jó hosszan mutatják, amint megláncolva, tehetetlenül vergődik a laboratóriumban, miközben Strickland úgy kínozza, mint egy békebeli gyapotültetvény szadista intézője.

A film nem feltétlenül azért kínos, mert éppen ezt a nyugati civilizáció, fehér- és heteroszexuális-ellenes ideológiát hirdeti – minden művésznek jogában áll olyan eszmék mellett kiállni, amilyenek mellett akar, aztán a néző eldönti, hogy vevő-e az agymosásra vagy sem. Hanem azért, mert nagyon túltolja a szájbarágást. Ugyanilyen kínos lenne, ha a klasszikus, keresztény-konzervatív értékeket propagálná ilyen sablonos, szájba rágós eszközökkel.

A film amúgy profin elkészített mű:

szép, jól megkomponált, giccsesbe hajló, sőt a giccs határát néha átlépő, zöldes-barnás szűrővel fényképezett jelenetekből áll, és a színészi játékra sem lehet panasz, Sally Hawkins Elisa szerepében például kimondottan jó. Azonban összegzésképpen megállapítható: A víz érintése nem más, mint egy divatos ideológia propagálását szolgáló, sekélyes, elcsépelt sablonokat alkalmazó, ideológiai paneleket sulykoló tanítómese.

Jó éjszakát, gyerekek!