Fotó: IMDb/Photo Courtesy of Fox Searchlight Pictures
Az idegen szép, a fehér ember zsigerileg gonosz, de ha férfi, akkor a fekete is. A fehér férfi legfeljebb akkor lehet valamennyire szimpatikus, ha meleg, vagy kommunista – nagyjából így lehet összefoglalni Guillermo Del Toro A víz érintése című, fantasyként meghatározott, de nem kevés ideológiai töltettel rendelkező filmjét. Amelyet vélhetően éppen ezért jutalmazott a legjobb filmnek járó Oscar-díjjal idén az amerikai filmakadémia.
2018. március 06., 16:392018. március 06., 16:39
2018. március 06., 18:442018. március 06., 18:44
Az amúgy az Ördöggerinchez vagy A faun labirintusához hasonló, kimagasló alkotásokat jegyző, mexikói Del Toro rendezte film alapvetően egy mese, amely jórészt A szépség és a szörnyeteg sztoriját idézi, de egyes vádak szerint nem csupán a klasszikus meseirodalomból, hanem a filmes termés eddigi alkotásaiból is szemezgetett, például Jean-Pierre Jeunet Delicatessen című mozijából.
Ez azonban nem akkora tragédia, ettől még lehetne egyszerű, rég ismert panelekből építkező, mérsékelten eredeti, de megkapó romantikus-fantasztikus történet egy, a társadalom peremén élő nő és egy, az emberek világától teljesen idegen lény közötti románcról.
A hidegháború legvaskosabb korszakában, 1962-ben játszódó sztori főszereplője Elisa, a néma vénkisasszony, aki magányosan éli mindennapjait egy mozi fölötti bérleményében, éjszakánként pedig takarítónőként dolgozik egy űrkutató laboratóriumban. Barátjának legfeljebb idős, homoszexuális főbérlője, valamint fekete (elnézést, afro-amerikai) kolléganője nevezhető, rajtuk kívül gyakorlatilag senkivel sem kommunikál.
Tizenhárom jelölésből négyet váltott díjra A víz érintése a 90. Oscar-gálán Los Angelesben. A legjobb idegen nyelvű alkotások mezőnyében, amelyben Enyedi Ildikó Testről és lélekről című műve is szerepelt, chilei győzelem született.
Mindez azonban egycsapásra megváltozik, amikor a laboratóriumba kivizsgálásra bevisznek egy, valamelyik dél-amerikai folyóból származó, ember-hal hibridnek tűnő humanoid lényt, amelyet a helyi törzsek istenségként imádnak.
Amit azonban veszélybe sodor a gonosz amerikai kormány, amely a szovjetekkel folytatott űrversenyben szeretné kihasználni a lény ellenálló képességét, illetve amennyiben ez nem lehetséges, végezni akar vele, nehogy a szovjetek kezébe kerüljön. A főgonosz a Michael Shannon által játszott pribék, Strickland: ő ejtette foglyul a lényt, és ő az, aki már csak a saját élvezete céljából is válogatott kínzásoknak veti alá a laboratóriumban.
Fotó: IMDb/Photo Courtesy of Fox Searchlight Pictures
Mint említettük, ettől még lehetne egyszerű, sablonos, könnyen felejthető, butácska kis mese, sarkított, egysíkú – nagyon jólelkű, illetve nagyon gonosz – karakterekkel. Azonban az alkotók minden áron általuk mélyen szántónak gondolt mondanivalót kívántak belevinni, ami aztán virtigli ideológiai állásfogalássá teszi a filmet. Amelynek az Oscar-gálán a legjobb filmnek járó szobrocskával való díjazása nem annyira a művészi értékek és az eredetiség elismerését jelenti, hanem a díjazók állásfoglalását ugyanezen ideológia mellett.
Még a beszédképtelen Elisa is kirekesztett, nem beszélve meleg barátjáról, és pláne nem beszélve a kétéltű lényről. Pedig a film során pont az derül ki, hogy a kirekesztett, megtűrt lényekben található meg az igazi emberség.
Strickland és családja ennek a kínosan erőltetettre sikeredett megtestesítője: miközben a klasszikus amerikai családmodell képviselője – szép szőke feleséggel, két gyerekkel, tetszetős házzal, hatalmas kocsival –, Strickland valójában szadista, perverz alak, aki nem csupán a szegény kétéltű lényt kínozza, de még a takarítónőre is rányomul. Felesége sem szimpatikus alakként jelenik meg – amikor szexelnek, azt a film visszataszító üzekedésként jeleníti meg, miközben az Elisa és a lény közötti együttlét igazi, romantikus szeretkezés.
Ellenszenves alakként tűnik fel a báros is, aki eredetileg szimpatikus fiatalembernek tűnik, de aztán kiderül, hogy rasszista, négergyűlölő és homofób. A férfiak eleve antipatikusak – Elisa néger kolléganője mindvégig panaszkodik a férjére, akiről egy kulcsmomentumban az is kiderül, hogy egy gyáva, megalkuvó féreg. A főszerepet a nők viszik – a lénnyel szintén szimpatizáló, másodállásban szovjet kémként tevékenykedő tudós támogatásával –, miközben
– ha valakinek ez nem lenne elég világos, akkor jó hosszan mutatják, amint megláncolva, tehetetlenül vergődik a laboratóriumban, miközben Strickland úgy kínozza, mint egy békebeli gyapotültetvény szadista intézője.
A film nem feltétlenül azért kínos, mert éppen ezt a nyugati civilizáció, fehér- és heteroszexuális-ellenes ideológiát hirdeti – minden művésznek jogában áll olyan eszmék mellett kiállni, amilyenek mellett akar, aztán a néző eldönti, hogy vevő-e az agymosásra vagy sem. Hanem azért, mert nagyon túltolja a szájbarágást. Ugyanilyen kínos lenne, ha a klasszikus, keresztény-konzervatív értékeket propagálná ilyen sablonos, szájba rágós eszközökkel.
szép, jól megkomponált, giccsesbe hajló, sőt a giccs határát néha átlépő, zöldes-barnás szűrővel fényképezett jelenetekből áll, és a színészi játékra sem lehet panasz, Sally Hawkins Elisa szerepében például kimondottan jó. Azonban összegzésképpen megállapítható: A víz érintése nem más, mint egy divatos ideológia propagálását szolgáló, sekélyes, elcsépelt sablonokat alkalmazó, ideológiai paneleket sulykoló tanítómese.
Jó éjszakát, gyerekek!
A víz érintése (The Shape of Water)
Amerikai dráma, 127 perc, 2017. Rendezte: Guillermo Del Toro. Szereplők: Sally Hawkins, Michael Shannon, Richard Jenkins, Doug Jones, Michael Stuhlbarg, Octavia Spencer, Lauren Lee Smith. Írta: Guillermo Del Toro, Vanessa Taylor. Kép: Dan Laustsen. Zene: Alexandre Desplat.
Értékelés az 1-10-es skálán: 6
Fogjuk meg, s vigyétek! Így foglalható össze Románia vezetőinek az álláspontja azzal a felvetéssel kapcsolatban, hogy a saját fizetésük egy részéről lemondva személyesen is járuljanak hozzá Románia államháztartásának a kiegyensúlyozásához.
Az előző kormányok felelőtlen gazdaságpolitikája miatt sokakban merült fel jogosan: miközben a meggondolatlan intézkedések következményeit, a megszorításokat az ország minden polgárának viselnie kell, valamilyen formában meg kell büntetni a felelősöket.
Azzal vélhetően az ország szinte minden polgára egyetért, hogy az elmúlt évek fedezet nélküli, rekord méretű költségvetési hiányt okozó költekezései miatt vészmegoldásra van szükség – csak éppen ő maga szeretné megúszni a megszorító intézkedéseket.
Bár a nehéz pénzügyi helyzettel küzdő Romániának mihamarabb korrekciókra lenne szüksége, a májusi államfőválasztás után jókora késéssel, egy hónapos konzultációt követően jött létre a négypárti koalíció Bukarestben.
A parajdi katasztrófával kapcsolatban – amely kollektív trauma – némelyek azon töprengtek, hogy inkább ipari, vagy pedig természeti katasztrófáról van-e szó.
Eddig tartott: Donald Trump amerikai elnök második mandátuma kezdete után fél évig tudott kitartani azon elv mellett, hogy igyekszik távol tartani az Egyesült Államokat a világban dúló fegyveres konfliktusokban való részvételtől.
Nem mintha a román kormányokat általában túlzott stabilitással lehetne vádolni, de a jelenleg „építés alatt” álló kabinet kapcsán még inkább kijelenthető: kódolva lesz benne az instabilitás.
A parajdi sóbányát érintő természeti csapásról, még inkább emberi mulasztásról sokan és sokat írtak, írnak és még írni fognak.
Bukarest megpróbál túllépni eddigi, meglehetősen passzív külpolitikáján, és jelentősebb szerepet kíván vállalni Európa keleti és délkeleti részén – erre enged következtetni Nicuşor Dan újdonsült államfő eheti moldovai és ukrajnai látogatása.
A közelmúltban végbement társadalmi-politikai folyamatok ismeretében a lehető legkedvezőtlenebb irányba tartanak Bukarestben a kormányalakításról és a költségvetési hiány csökkentéséről szóló pártközi tárgyalások.
szóljon hozzá!