Egy poros padláson, Nagykároly mellett bukkant rá Tyukodi Mihály katolikus lelkész több mint 2400 iratára Szikszai Mária antropológus, a Babeş–Bolyai Tudományegyetem Magyar Néprajz és Antropológia Intézetének adjunktusa. Az iratanyag feldolgozása nyomán több könyvet írt, a legfrissebb a most megjelent, Levelek egy letűnt világból című kétkötetes munka. Tyukodi Mihálynak a harmincas évektől a kilencvenes évekig dokumentált mikrotörténelme nem csupán személyes, hiszen egy egész közösség hétköznapi harcai, álmai, vágyai, a kultúra szövete lüktet benne.
2021. február 28., 08:302021. február 28., 08:30
– Rendkívül érdekes kétkötetes munkád látott most napvilágot, Levelek egy letűnt világból – A mindennapok dokumentálása a 20. század papíralapú kultúrájában címmel. Ezek a kötetek, valamint a tavaly megjelent, Letűnt világok antropológiája és a megismerhetetlen különös szépsége – Szociális kapcsolatháló és kulturális gyakorlat az írógép korszakában című könyved egy általad felfedezett különleges iratanyagról szól. Hogyan jutottál az iratokhoz, és miért izgalmas egy ilyen anyag a szakember számára? Mi indított arra, hogy antropológiai szempontból is részletesen elemezd őket?
– Az anyagra véletlenül találtam rá Nagykároly környékén egy terepmunkám alkalmával egy poros padláson, amikor felújítás miatt akartak rendet rakni a tulajdonosok, és kidobásra megérettnek találtak sok régi holmit. Arra kértem őket, hogy ne dobják ki a limlomot még, és vállalkoztam arra, hogy átnézem az ott tárolt iratokat, amelyekről akkor már senki nem tudta, mikor és hogyan kerültek oda, azt sem, hogy mi a tartalmuk. A nagy halmazból csak lassan körvonalazódott, hogy egyik része összefüggő anyag. Július vége volt, 40 fokos kánikula, de ott rögtön elkezdtem olvasni az iratokat, nem is sejtve, hogy hat évig tart majd ez a különös utazás, amelyre elindultam.
Hogy miért izgalmas egy ilyen iratanyag? Azok közé az antropológusok közé tartozom, akik nemcsak térben, hanem időben tett kutatóutakra is kaphatók: az antropológiának egyik ága, a történeti antropológia a tőlünk időben távolabbi világokra csodálkozik rá. Számomra ezeknek az iratoknak az olvasása felért egy idegen kultúrába történő időutazással. De nemcsak kutatóként találtam értékesnek ezt az anyagot, hanem oktatóként is. Az egyetemen a kollektív emlékezettel kapcsolatos tantárgyat is oktatok, és ezt az anyagot pár éve ott is hasznosítom.
– A huszadik század nagy részét lefedi időben az iratok, levelek, feljegyzések tulajdonosának, szerzőjének élete: az elmagyarosodott erdélyi sváb származású, első generációs értelmiséginek számító, földműves családi gyökerekkel rendelkező katolikus lelkészé. Ha röviden össze lehet foglalni: miért lehet érdekes a nagyközönség számára Tyukodi Mihály élete?
– Pont a főszereplő különleges helyzete, az ő mikrokörnyezete, az általa megélt történelmi események és nem utolsósorban a személyisége adja történetének a színét. Ő ugyanis 1916-ban született, a pályája elején középiskolában tanított, később falusi lelkész lett. 1950–53 között letartóztatták, mert a tiltás ellenére meglátogatta a kényszerlakhelyen élő szatmári püspököt. Fogva tartása alatt a Duna-csatornánál is volt kényszermunkán. 1955-től a gyulafehérvári főiskolára ment tanítani, majd 1965-ben újra lelkész lett egy faluban a szatmári egyházmegyében. 1978-ban újra Szatmárnémetibe került, ahol 1979-ig egy templom felújítását irányította. 1980-ban visszavonult, és egy lelkész nélküli kis faluba költözött – ha azt mondanám, hogy nyugdíjba ment, az nem fedné a valóságot, mert ő úgy vélte, hogy a felettesei félreállították.
Leveleiből kitűnik a földműves szocializációja, a földhöz való ragaszkodása: szerette a falusi életet, ő maga művelte a szőlőjét. 1990-ben visszahívták a főiskolára tanítani, és ő örömmel ment, ugyanis ezt elégtételként értékelte.
Azok számára, akik ‚89 előtt még nem éltek, a két könyv informatív és olvasmányos történetet tud ajánlani abból a korszakból, amelyben a szüleik és a nagyszüleik szocializálódtak, és amely nagyon másként működött, mint a mi mai világunk. Azok számára pedig, akik megtapasztalták ezeket az évtizedeket, az a különleges perspektíva adhat lehetőséget a rácsodálkozásra, amelyet a történet főszereplője a maga sajátos helyzetéből fakadóan biztosít.
– A huszadik századi erdélyi történelem számos vetülete kerül sajátos megvilágításba egy személy életútján, olvasatán keresztül. Mint a könyvben szerepel, szakkifejezéssel élve mikrotörténelemről van szó. Miként lehet alkalmas arra egy személy mikrotörténelme, hogy rajta keresztül a huszadik század második felének történelméről, „speciális alulnézetből” készült képet kapjon az olvasó?
– Az ilyen kutatások során valóban nagyon figyelni kell arra, hogy mekkora mennyiségű forrásanyaggal dolgozunk, mekkora társadalmi csoport vesz részt a vizsgált anyagban tetten érhető kommunikációban, és ennek függvényében mennyire relevánsak a következtetéseink. Itt kicsivel több mint 2400 iratról van szó, és valószínűleg több száz érintettről, akikkel Mihály valamilyen formában tartotta a kapcsolatot. Az iratanyag egyediségét azonban az adja, hogy a főszereplő nemcsak azokat a leveleket tette félre, amelyeket neki küldtek, hanem azokat is, amelyeket ő írt másoknak. A negyvenes évektől ugyanis írógépet használt, és a leveleit indigóval írta: az első példányt elküldte, a másodikat félretette magának.
Szikszai Mária
A kutatások már korábban is foglalkoztak levelek feldolgozásával, de csak ritkán tudták felkutatni a küldött leveleket is, ekkora mennyiségben. Ez adja tehát az anyag egyik különlegességét: hogy a harmincas évektől a kilencvenes évekig követhető egy ember élete, hétköznapjai, harcai, kudarcai, örömei és bánatai a maga félretette iratok segítségével. A következtetések rajta keresztül az ő mikrovilágára is vonatkoznak, hiszen minden, amit tett, amiért harcolt, amire vágyott, amit támogatott vagy amit elítélt, az egy kicsit az ő mikrovilágának a mentalitásáról, normarendszeréről is szól.
– Sokszor elhangzik, hogy a történelemhez úgy a legkönnyebb közeledni, ha valamiképpen személyes, „emberarcú” a vizsgálódás iránya. Valószínűleg sok család birtokában léteznek a 20. századot dokumentáló iratok: levelek, naplók, feljegyzések, fényképek, képeslapok stb. Miért lehet fontos a nagyközönség számára, ha hozzáférhetővé, böngészhetővé válik a 20. század mindennapjainak dokumentálása?
– Ahogy Mihály is gyakran emlegeti a szövegeiben: a hétköznapok történései elmúlnak, elillan minden, amit átéltünk. Az iratai megtartottak valamennyit ebből az utókor számára. Bár első látásra úgy tűnhet, hogy mindez túl személyes, távolabbról tekintve nem az, hiszen egy egész közösség hétköznapi harcai, álmai, vágyai, a kultúra szövete lüktet bennük. A családok tulajdonában levő iratanyag igencsak értékes, nemcsak családi, hanem közösségi és tudományos szempontból is. Tyukodi Mihály maga is megélte azt, hogy a szeretett nővére iratait kidobták a nővére halála után, és mire ő elment értük, már nem találta meg. Ezért is vizionálta borúsabb napjain, hogy az ő iratai is szemétben végzik. Szerencsére az ő esetében nem ez történt. A 20. század papír alapú kultúrájának nyomai még sok otthonban fellelhetők, és jó lenne, ha ezeket a közösségünk megóvná valamilyen módon.
– Feltételezhető, hogy miután ilyen mélységben foglalkoztál Tyukodi Mihály iratanyagával, mondhatni „személyes ismerősöddé” vált az 1997-ben elhunyt lelkész. Ha valaki élő személy múltjáról szeretne megtudni sok információt, interjúkat készít vele. Hogyan tudnád megfogalmazni, miben különleges ez a fajta „személyesség”, ami tulajdonképpen papír alapú, és mindössze iratok vizsgálatán alapulhat?
– A kérdéseimet valóban nem élő személyeknek tettem fel, hanem az iratoknak. Az ilyen munka egy kicsit a nyomozáshoz hasonlít. Az elején senkit nem ismersz, hanem olvasol, olvasol, és csak lassan érted meg a történetet. A kérdések megválaszolásához állandóan ugrálni kellett az egyes iratok, egyes jelentések között. Időnként vissza kellett térnem és módosítanom kellett a saját értelmezéseimet a legújabban elolvasott iratok függvényében, hiszen meglehet, hogy egy iratot 5 éve olvastam, és a hozzá közvetlenül kapcsolódó iratot pár év múlva, hiszen az iratanyagban nem időrendben követték egymást a szövegek, hanem időnként összevissza.
A munka közben aztán egyszercsak kezdtem úgy érezni, mintha valóban személyesen ismertem volna ezeket a személyeket, hiszen kicsit benne éltem a történeteikben, és ezt a történetet próbáltam a magam eszközeivel elérhetővé tenni mások számára is.
Tyukodi Mihály (ülő sorban jobbról a második) feltehetően családja és a helyi plébános, P. Kassay Kelemen társaságában a Mihály első miséje alkalmával, 1942. április 5-én. A felvétel készítője ismeretlen.
Fotó: ismeretlen
Ahogy a könyvben is írtam, idővel kialakult bennem egyfajta tudós empátia azokkal kapcsolatban, akikről írtam, hiszen én is örültem örömeiknek és megszenvedtem bánataikat.
– Érdekesség, hogy mintha jóslatszerű lenne Tyukodi Mihály 1988-ban papírra vetett mondata, miszerint: „Kérdem e januárvégi reggelen: ki fogja ezt az írást valamikor is elolvasni?”. Nos, neked köszönhetően széles olvasói réteg tanulmányozhatja mindazt, amit leírt. Jelent-e ez egyfajta elégtételt számodra?
– Mindenképpen. 1992-ben azt írja Mihály egy helyen, hogy elkezdi rendezni az anyagait, mert nem várhatja el senkitől, hogy ezzel vesződjék, ám végül nem fogott neki ennek a munkának. Én viszont igen, és ellentétben a feltételezésével, szívesen vesződtem az anyagával, ráadásul a munka részemről nincs még lezárva. Volt részem bőven kihívásban, hiszen igen sok szempontból kívülálló voltam, aki nem ismerte ezt a világot, ami engem motivált és roppant kíváncsivá tett. És bár nem kaptam minden kérdésemre választ a kutatás során, mégis remélem, hogy az olvasók velem együtt meglátják a meg nem ismerhető dolgok szépségét is, amire a könyv alcímében utaltam.
Szikszai Mária
Szikszai Mária magyar nyelv és irodalom, valamint néprajz szakot végzett a kolozsvári Babeș–Bolyai Tudományegyetemen. 2005 óta főállású oktatója az egyetemnek, ahol a Művészetantropológia, Kulturális emlékezet, Hagyomány és társadalom, valamint a Digitális társadalom című tantárgyakat tanítja. Nyaranta rendszeresen visszatér a szatmári falvakba, ahol újra és újra rácsodálkozik a svábok világára. Kötetei megrendelhetők az EME Kiadó honlapján: eme.ro/kiado.
A holokauszt 80. évfordulójára emlékeznek az immár 9. alkalommal szervezendő, főként a zenét előtérbe helyező Kolozsvári Zsidó Napokon, amelynek programpontjaiban az izraeli helyzettel való együttérzés is megjelenik.
Premierre készül a nagyváradi Szigligeti Színház: Kovács D. Dániel Junior Prima-díjas rendező a jól ismert orosz vígjátékot, A revizort rendezi nagyszínpadra.
Dokumentum- és ismeretterjesztő filmekkel, vallási műsorokkal idézi fel a reformáció elindítója, Luther Márton alakját, tettének jelentőségét október 31-én a magyar közmédia.
Négy romániai városban lép fel a a nemzetközileg is komoly hírnévnek örvendő Liszt Ferenc Kamarazenekar – közölte a szervező, Magyarország Kolozsvári Főkonzulátusa.
A magyar operajátszás legnépszerűbb művét, a Katona József drámájából és Erkel Ferenc zeneművéből készült, mindig aktuális mondanivalójú Bánk bánt mutatja be a Kolozsvári Magyar Opera Vidnyánszky Attila rendezésében.
Cannes-ban díjazott szakítós vígjátékra hívja a romániai moziközönséget a Filmtett Egyesület.
Kik is igazából a székelyek, milyen kultúra éltetői, hogyan látják önmagukat ma a Székelyföldön élők – ezekre a kérdésekre ad választ a Kovászna, Hargita, Maros megyei múzeumok összefogásával nyílt kiállítás.
A rendszerváltás óta eltelt harmincöt év lesz a témája a november 3. és 17. között tartandó kolozsvári 9. Interferenciák Nemzetközi Színházi Fesztiválnak. A színházi szemle programjának gerincét romániai előadások adják.
A víg özvegy című Lehár-operett története elevenedik meg az aradi nagyszínház színpadán.
Különleges felhívást tett közzé a temesvári Csiky Gergely Állami Magyar Színház: a Legyél te is műalkotás! című kezdeményezés a Caravaggio című előadásra is felhívja a figyelmet.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!