A brácsa megismerésében néhai Derzsi Albert tanár úrnak vagyok adósa, aki megismertetett a hangszer szentségével is. Mindenféle értelemben. Mindenki, aki nála tanult, pontosan tudja, miről beszélek. Nála tanultam meg azt, hogy mindegy, reggel van-e vagy este, hideg van-e vagy meleg, beteg vagy-e vagy fáradt, az ember, ameddig nem halott, addig egyformán jól kell tudjon brácsázni.

Persze ez ideális állapot, amire csak törekedni lehet egy életen át, de közben legalább leszoktam a kifogásokról, panaszkodásról. A brácsa társ volt, később egyetlen útitárs, eszköz, öröm és bánat forrása, egy nagy puzzle része, ami nyelvi határok nélkül beilleszthető a világ bármely pontján létező hasonló puzzle részeibe. Ez pedig egyik kedvencem, Viktória angol királynő egy híres mondását juttatja eszembe:

Esetleges buktatókról nem nagyon tudok beszélni, mert ahogy az ember áthidalja őket, már el is felejti. Amúgy meg mindig a pozitív dolgokra szerettem összpontosítani, mert amire koncentrál az ember, az gyarapodik. Így szívesen beszélek örömeimről, amikből hála Istennek van és volt bőven.

– Több sikert mondhat magáénak…

– A kolozsvári zeneakadémia elvégzése után, ahol Sorin Gherbanovschi növendéke voltam, és olyan kiváló zenészekkel tanultam még mind Ferdinand Weiss és Emil Simon, az Egyesült Államokba kaptam ösztöndíjat. Az Illinois állambeli Western Illinois Egyetemen végeztem brácsa szakon mesteri tanulmányaimat, majd a chicagói DePaul-egyetemen szereztem előadói diplomát teljes ösztöndíjjal. Itt volt tanárom és mesterem, Rami Solomonow, a chicagói Lyric Opera szólamvezetője, Pinchas Zukerman és Shlomo Mintz közeli barátja, ugyancsak Fehér Ilona-növendék. Végre a világ egyik legjobbjától tanulhattam.

Elmondhatatlan élmény volt tanulni tőle és az összes többi tanártól, akik jórészt a Chicagói Szimfonikus Kar tagjai voltak. Így tanultam kamarazenét Rami mellett még olyanoktól, mint Ilya Kaler, Matthieu Dufour, Larry Combs, Steve Balderston, sőt az, hogy együtt is játszhattam velük, mint például a Mendelssohn-oktettet, maga volt a hetedik mennyország. Életre szóló, kimondhatatlan élmények. Mindeközben a chicagói szimfonikusok előzenekarának tagja voltam, ahol szintén olyan karmesterekkel dolgoztam, mint Pierre Boulez, Bernard Haitink, Essa Pekka Salonen, hogy néhányat említsek.
 
– Közös szakmai érdeklődésen kívül mi vonzotta önöket egymáshoz férjével, az orosz származású, világhírű hegedűművésszel, Artur Kaganovskiyjal? Közös életükben mennyire jelent nehézséget a gyakori távollét, a lényegében különböző világban töltött hétköznapok?

– Egy ilyen örömteli zenei alkalom volt a férjemmel való megismerkedésünk is. Chicagóban töltött éveim alatt ösztöndíjat kaptam az International Bowdoin Music Festival nyári kamarazene-mesterkurzusaira Maine-be, Új-Angliába, ahol mint utólag kiderült, éppen Artur akkori tanárja volt az igazgató, Lewis Kaplan a New York-i Juilliard Schoolból. Érkezésünkkor meghallgatásokat tartottak, és engem Arturral és még három fiúval osztottak be Dvořák-zongoraötöst játszani. A fesztivál után egy évig nem találkoztunk, de egy év múlva, ugyanezen a fesztiválon, megkérte a kezem. Hogy a szakmai érdeklődésen kívül mi vonzott minket egymáshoz? A szerelem...

És még egy nagyon érdekes dolog. Míg engem felvételen keresztül szólított meg Isaac Stern játéka, addig Arturnak ő volt a mentora. Ez úgy történt, hogy hallotta a hatéves gyermeket a moszkvai Különleges Tehetségek Intézetében hegedülni. Ennek eredményeképpen vette szárnyai alá, és segített a családnak New Yorkba emigrálni továbbtanulás végett. A távollét egyáltalán nem jelentett gondot eddig, mert tavaly őszig együtt utaztunk szinte mindenhová.

– Hogyan született a döntés, hogy Nagyváradra szerződik? A férjétől hallott az itteni zenei életről, vagy már előbb is ismerte a zenekart?

– Már amikor elmentem mesterizni, akkor úgy indultam el, hogy miután befejezem, egyszer majd visszajövök az országba. Aztán jött Chicago, és akkor ismertem meg Arturt. majd New Yorkban laktunk 10 évig. Arturral együtt nem félünk másképp gondolkodni, és szeretjük a kihívásokat.

Ha elgondoljuk, hogy mennyi rendkívüli szakembert, tudóst, értelmiségit, odaadó munkaerőt, művészt adott a világnak ez a kicsi ország, ha ebből egy kicsit is visszajuttatnának, óriási lenne.

Minden alkalommal, amikor olyan emberekkel muzsikálhattam, mint például a New York-i Filharmónia, vagy a Metropolitan Opera karmesterei, hangszeresei, olyan koncerttermekben, mint ENSZ, a Carnegie Hall, a Lincoln Center vagy különböző tévé-, rádió-előadásokban, mindig, de mindig az jutott eszembe, ebből hogyan lehetne palackozni valamit és hazahozni. A kapcsolatok, amiket Arturral együtt létrehoztunk, életre szólóak. Ezeket szeretnénk megosztani, hozzáadni valami nagyobbhoz, mint mi. Egyik ilyen projektünk volt egy erdélyi kamarazenekar nemzetközi zenei szintre való emelése, bekapcsolása. A mi közbenjárásunkkal jelentős anyagi támogatáshoz jutottak, de a tervek véghezvitelét már ellehetetlenítették a város és a közösség kárára. Ez természetesen nem befolyásolja további hasonló terveinket.

A nagyváradi zenekar akkor nyert személyes vonzatot számomra, amikor egy itteni koncert alkalmával olyan régi kedves barátokat és nagyszerű zenészeket fedeztem fel benne, mint Nagy Éva, a zenekar első fuvolistája, és férje, Nagy Kálmán, koncertmester. Megragadott az a kreatív hangulat, amiben itt tudnak dolgozni, ahol nem tartják egymást nyomás alatt, hanem egymást felemelve, jókedvvel muzsikálnak. Mivel Kolozsváron végeztem a zeneakadémiát, és a zenei világ amúgy is rendkívül kicsi, nagyon sok tagot ismertem már a zenekarból, sőt néhánnyal kollégák is voltunk.

– Mennyire volt könnyű vagy nehéz megszokni a várost, hogy fogadták a kollégák, és ön hogyan viszonyult a váradi zenészekhez? Gondolt valaha arra, hogy nem épp ez a választás volt a legjobb megoldás? Elvágyódott , vagy netán most is elvágyódik máshová?

– Egyáltalán nem. Sőt! Gyönyörű a város, Arturral együtt szerelmesek vagyunk első perctől bele. Innen bármikor bepattanunk a kocsinkba, és meglátogathatjuk szüleimet Székelyudvarhelyen, vagy 10 km, és már kinn is vagyunk az országból.

– Férje világszerte ismert művész, a gyakori távollét nem árt a kapcsolatuknak? Vagy a közös szenvedély, a zene szeretete képes áthidalni minden földrajzi távolságot?

– Nem, elsősorban azért, mert maximum egyhetes időtartamokról beszélünk, de amint azt az előbb is említettem, tavaly őszig együtt utaztunk, azóta meg nem voltunk sokat távol egymástól. Most meg a koronavírus gondoskodott róla, hogy együtt legyünk.
 
– Továbbra is Nagyváradon szándékszik-e maradni, vagy változtatást tervez az életvitelében? Megszokta-e annyira a városunkat, hogy itt érzi magát otthon, és sajnálná, ha el kellene mennie?

– Nem szeretünk kapkodni. Váradra hazajöttünk, és ez, ameddig a hangulatunk itt jó, így is marad. Amikor úgy döntöttünk ideköltözünk, tudtuk, ha fontos koncert van, innen is pont úgy el tudunk utazni, mint New Yorkból, ezenkívül ott van a nyár is. Arturnak például többek között július 24-én koncertje lesz ismét a Carnegie Hallban, úgyhogy ha Isten is megsegít, és a koronavírus-járvány alábbhagy, ott leszünk.