Már csak azért sem, mert a sci-fi irodalom mestere, Philip K. Dick regényéből született, és, ellentétben számos későbbi, Dick műveiből készült adaptációval, nem azzal akarták a fényét „emelni”, hogy felturbózzák egy rakás látványos akcióval és szirupos-sablonos fordulattal. A film egy igazi noir történet, ami történetesen a jövőben – az akkor még távolinak tűnő 2019-ben – játszódik, és a noir detektívtörténetek hangulati és műfaji elemeit akkor újszerű húzással a japán mangák látványvilágát idéző, komor, falanszterszerű, indusztriális közegbe helyezte.

Csakhogy míg az első részben az emberek elleni lázadás miatt minden, a Földön tartózkodó replikáns – azaz különböző feladatok elvégzésére mesterséges úton létrehozott, amúgy tökéletesen emberi külsővel bíró entitás – kiiktatandó ellenség, itt már maga a főszereplő, a Ryan Gosling által játszott K nyomozó is replikáns, csak éppen egy újabb, ezúttal legális sorozat terméke. A dolga pedig az, hogy a régi, illegálissá nyilvánított replikánsok hollétét kinyomozza, és levadássza őket.

A lassan hömpölygő történet során K olyan nyomra bukkan, amely alapjaiban rengetheti meg az emberek és a replikánsok közötti viszonyt, teljesen felborítva az addigi társadalmi rendet, hiszen kiderül, hogy a mesterséges életformák közelebb állnak az emberhez, mint valaha is gondolták. Nyomozni kezd, de ahogy az ilyenkor lenni szokott, a rendőrség mellett a replikánsokat gyártó Tyrell konszern helyét átvevő óriáscég vezetője, Niander Wallace is érdeklődni kezd a történelmi jelentőségű felfedezés iránt, ezért versenyfutás kezdődik az egyszerű, kötelességtudó nyomozó és a magát istennek képzelő nagyiparos, illetve annak K-hoz hasonlóan replikáns jobbkeze között.

A sztori közvetlenül kapcsolódik az első részhez, a 82-es történet főszereplője, Rick Deckard és replikáns szerelme, Rachael kapcsolatát, illetve annak következményeit taglalja. Maga Deckard – illetve az őt játszó Harrison Ford – is feltűnik, hiszen ő a rejtély megfejtésének a kulcsa.

Durva kontraszt, hogy a Wallace segítőjeként tevékenykedő női replikáns, Luv viszont úgy teljesíti gondolkodás nélkül emberi gazdája parancsait, hogy közben folyamatosan a replikánsok felsőbbrendűségét hirdeti. A film látványvilága az első részét idézi, persze ma már a kötelező CGI-technológia felhasználásával. Csak éppen a közeg még lelombozóbb és kilátástalanabb, a környezet még sivárabb, a falanszter pedig még falanszterszerűbb.

és nemcsak a 82-es filmben is magyarul megszólaló Gaff szájából. Bár a történet valóban lassú, nem nevezhető igazán vontatottnak, igaz, a majdnem háromórás vetítési idő sem teljesen indokolt. A sztorit számos jó ötlet dobja fel – például K virtuális hologrambarátnője –, és bár a végére meglehetősen pátoszossá válik, és azért a tempó fokozása érdekében akciójelenetekkel is jócskán „kistafírozták”, nem vádolható azzal, hogy kimondottan méltatlan folytatása az eredetinek.

A lezárás pedig azt vetíti előre, hogy a szárnyas fejvadászok és Rick Deckard története nem biztos, hogy ezzel a folytatással ér véget.