Összeesküvés-elmélet következik: megtörténhet, hogy A Da Vinci-kód szerzője, Dan Brown, valamint a regényből készült film rendezője, Ron Howard tulajdonképpen összejátszott a klérussal, hogy az csapjon világméretű hisztériát a mű körül, aminek nyomán a média és a nagyközönség majd ráharap az ügyre, és biztosított lesz a rekordbevétel.
Másképp elég nehéz elképzelni, miért biztosít az egyház ekkora ingyenreklámot egy olyan kriminek, amelynek színvonala néha a középiskolás irodalmi kreativitásversenyen már a városi szakaszban kiesett írások nívóját idézi. A sztori ugyanis – akárhány kódon és talányon is kell áthámozniuk magukat a főhősöknek – a legkevésbé sem nevezhető bonyolultnak, eredetinek pedig még kevésbé, a műből lépten-nyomon a Belphegor, avagy a Louvre fantomja és a hasonló misztikus krimik kliséi bukkannak elő. A történet szerint rituális gyilkosság történik a Louvre-ban, a rendőrség a neves amerikai szimbólumkutatót, Robert Langdont gyanúsítja, aki a fiatal kriptológus lány, Sophie Neveu segítségével megszökik, majd megpróbálja kideríteni, ki állhat a gyilkosság mögött. Lassan sikerül is fölgöngyölítenie az ügyet, így kiderül, hogy egy évezredes harc kellős közepébe csöppent, amelyben a katolikus egyház, illetve annak ultrakonzervatív szervezete, az Opus Dei igyekszik megsemmisíteni azt a szervezetet, amelynek tagjai az ősi titkot őrzik. Nevezetesen azt, hogy Jézus legkedvesebb tanítványa nem Péter, hanem Mária Magdolna volt, akit feleségül is vett, és aki gyermeket is szült neki, így Krisztus utódai a mai napig köztünk élnek.
Minden bizonnyal az alapanyagnak is köszönhetően a filmváltozat is a kevésbé sikerült alkotások sorát gazdagítja. Az egész olyan, mint valami kalandos lelkületű forgatókönyvíró által összedobott ismeretterjesztő film a Discovery Civilisations csatornán, amelyben néha olyan kiselőadások hangzanak el például Leonardo Utolsó vacsora című freskójáról, mint a nyolcvanas években A hét műtárgya című sorozatban. A különbség csupán annyi, hogy a narrátor kellemes baritonja helyett Tom Hanks vagy Ian McKellen hangján hallhatjuk a művészettörténeti adalékokat. Az meg egyenesen röhejes, ahogy az alkotók didaktikusan – ahogy a kiscsoportos óvodásoknak szokás – tárják a néző elé a magyarázatokat. Néhány jelenetben például a szóban forgó művészeti alkotásokra hirtelen fény vetül, majd a különböző részletek külön-külön is hangsúlyosabban kiemelkednek a háttérből, amikor szóba kerülnek. Mindezt néha a főszereplők mögött a történelmi események rekonstrukciója tarkítja, a niceai zsinattól Jeruzsálem elfoglalásán át Newton temetéséig. Az összképen még a neves szereplőgárda sem képes sokat javítani, alakításuk javarészt annyiban merül ki, hogy Tom Hanks aggodalmasan, Audrey Tatou ijedten, Jean Reno pedig elszántan néz, de ez végül is nemcsak az ő hibájuk, hisz karaktereik annyira sablonosak és egysíkúak, hogy azoknál még Madame Tussaud panoptikumának lakóiba is több életszerűség szorult.
Nem érdemes tehát tartani A Da Vinci-kódtól, a film körül kialakult ellenkampányt pedig nem kell többnek tekinteni annál, ami: középkori gondolkodású emberek középkori stílusú fellépése egy középszerű mű ellen. Ami meglehetősen anakronisztikusnak hat, hiszen azért nem kevesen vannak ma már azok sem, akik például a Bibliában foglaltakat tartják a képzelet termékének, mégsem kardoskodnak a betiltása mellett. Szóval meg lehet nyugodni: A Da Vinci-kód egyszerű kalandfilm, amely nemigen képes ártani senkinek, legföljebb az alkotóknak és a szereplőknek, akik a nevüket adták egy meglehetősen silány produkcióhoz.
A Da Vinci-kód (The Da Vinci Code). Amerikai thriller, 2006. Rendezte: Ron Howard. Szereplők: Tom Hanks, Audrey Tatou, Jean Reno, Ian McKellen. Írta: Dan Brown regénye nyomán Akiva Goldsman. Értékelés az 1–5-ös skálán: 2.
szóljon hozzá!