Mint közismert, a film kedvéért díszletvárosként megépítették a 19. század közepi Pest számos utcáját, a totálképek CGI-je nem úgy néz ki, mintha egy informatikabolond középiskolás baráti kör csapta volna össze sufnituning alapon, hanem tényleg élethűen idézi meg a korabeli főváros képét és hangulatát, a tömegjelenetekben pedig valóban tömegek vannak. Emellett a belsők, a jelmezek is nagyon rendben vannak, a jelenetek, a beállítások megkomponálása és a kameramozgás is a legprofibb hollywoodi produkciókat idézik.

És akkor a történet.

Ezt legalább nagy vonalakban mindenki ismeri, aki emlékszik még az általános iskolai tanulmányaira. A Nemzeti dal és a tizenkét pont születése, a Landerer-nyomda nyomdagépének lefoglalása, a Nemzeti Múzeumnál tartott nagygyűlés, a Helytartótanácsnál tett látogatás és Táncsics kiszabadítása olyan sarokpontok, amelyek meghatározzák a sztori menetét.

A fő ellenség természetesen a Habsburg önkény, de mivel ez meglehetősen elvont, és jó, ha az antagonistának arca is van, amit lehet gyűlölni, megalkották a beszédes nevű besúgó/titkosrendőr Farkasch figuráját. Aki valóban kiéhezett vadként üldözi hőseinket végig a történet során, hogy először megszerezze a tizenkét pont kéziratát, majd megakadályozza a kinyomtatását, majd elejét vegye a múzeumi nagygyűlésnek, illetve annak, hogy a forradalmi tömeg átjusson Budára.

Így aztán maguk a márciusi ifjak is akcióhősként jelennek meg, jó példa erre a jogi egyetem folyosóin vívott közelharc, vagy Petőfi és Szendrey Júlia összecsapása(i) Farkasch-sal. Vagyis a fikció jelentős szerepet kapott a sztoriban, amely néhol már az olyan, elszállt, történelmi miliőben játszódó történeteket is felidézi, mint a Büszkeség és balítélet meg a zombik vagy az Abraham Lincoln, a vámpírvadász. Nem kell megijedni: szörnyek nem bukkannak fel, de a mindent is túlélő Farkasch egy idő után tényleg szinte már túlvilági figurának hat.

Az alkotók nem tudták – mert valószínűleg nem is akarták – elkerülni azt a csapdát, hogy pátoszteli jelenetekkel spékeljék meg a mozit. Pedig az, amikor egy-egy karakter – vagy éppen a hajóhídon átvonuló tömeg – dalra fakad, igencsak kínos, mint ahogy a forradalmi mámorban hirtelen megvilágosodó és jó útra térő alvilági figurák szála is.

Persze tudjuk, hogy maga a kor a romantikus pátosz kora, de éppen azok a legjobb részek, amikor ezen sikerül túllépni. Az sem teljesen világos, hogy Farkascht mi motiválja, miért válik személyes ügyévé Petőfi és a többiek kiiktatása.

– bár a magyar érdekekért folytatott küzdelem jól rímel a kormány szabadságharcos retorikájára, azért nem olyan szinten didaktikus, szájba rágós, sematikus figurákat felvonultató alkotás, mint a Blokád. Ezért azoknak sincs igazuk, akik szerint az egész úgy értéktelen, politikai megrendelésre készült alkotás, ahogy van, és azoknak sem, akik szerint ez minden idők legjobb magyar filmje, amit minden magyar embernek meg kell néznie. Részletekbe menő történelmi akkurátusságot egyébként fölösleges elvárni – már csak azért is, mert már a film főcímében jelzik az alkotók, hogy az események akár így is történhettek volna.