Expresszív nyelvezettel válaszolni a kor problémáira: Zuh Deodáth eszmetörténész a Modernista művészet kiállításról

 – Habár Nagyvárad két világháború közötti művészeti örökségéről meglehetősen sokat tudunk, a korszakról alkotott világos és árnyalt képpel még mindig adósok vagyunk – olvasható a Szent László Napok keretében megnyílt tárlat beharangozójában. Minek köszönhetően rajzolódik ki a tárlatlátogató számára ez az árnyalt kép a korszak művészetéről?

– Egy kép akkor árnyalt, ha olyan részleteket emel ki, amelyek eddig nem voltak nyilvánvalóak. Ott voltak, de nem figyeltünk rájuk. A két világháború közötti művészetről főleg két kérdésirány a megszokott. Az egyik, hogy hogyan változott meg a Budapest-központú kulturális világ 1920 után (erre több válasz is lehetséges), a másik pedig, hogy milyen személyes perspektívák alakultak ki a kulturális sokszínűség transzilván világában ebben a meglehetősen turbulens húsz évben. Az első irány egyetemes történeti és intézménytörténeti. A második pedig főleg mentalitástörténeti. Vagyis hogyan látták a művészek azt a világot, azt a sajátos kulturális közeget, amelybe az első világháború után kerültek.

Székely Sebestyénnel együtt úgy láttuk, hogy van itt egy főleg társadalomtörténeti szál, amelyre kevés hangsúlyt fektetünk: a két világháború közötti társadalom egyrészt szociális kérdésekben jóval tudatosabbá vált, mint előtte volt, felerősödött a munkásság és a városi szegénység hangja. Ugyanakkor ez az a korszak, amelyben a mai értelemben vett gyűjtők modern képzőművészetet kezdenek el vásárolni. Mindennek tetejébe pedig az új technikai lehetőségek bár részben ott voltak az első világháború előtt, de ekkor érik el azt a szintet, amelyben a már ma is ismerős kommunikációs fejlődés létrejöhetett.

A nyomdaipari sokszorosító technikák révén például a művészeti alkotások sokkal szélesebb közönséghez juthattak el, jóval nyomottabb árakon. Ez az a három új tényező, amely a két világháború közötti Váradon igencsak éreztette hatását.

Ami a legfontosabb, hogy ezáltal olyan jelenségek kaptak teret ebben a sajátos művészeti közegben, amelyek a produktumokat nemzetközi értelemben is értelmezhetővé tették.

Azok, akik Váradon éltek a két világháború között, olyan alkotásokat hoztak létre, amelyek a kortárs nyugat-európai művészeti mozgalmak fogalomrendszerén keresztól érhetőek. A két világháború közötti művészet nemzetközisége volt az, amit ki akartunk domborítani, nem pedig annak regionális sajátosságait.

– Ha össze kellene foglalni röviden, hogyan jellemezné a két világháború közti Nagyvárad művészetét? Az ebben a korszakban született műalkotások miként illeszkednek az ugyanebben a korszakban született erdélyi/magyarországi művészet egészébe? Ha esetleg úgy is meg lehet közelíteni: nevezhető-e sajátosan nagyváradinak a tárlaton bemutatandó anyag, ha igen, miért?

– Várad egyedi közeg volt. Sokan megfordultak itt annak ellenére, hogy sem reguláris művészeti iskola nem létezett, sem műcsarnok, vagy éppen kizárólag a képzőművészeteknek szentelt galéria nem épült, nem létesült. Léteztek erős kultúrapártoló alapítványok (román és magyar kezdeményezések egymással párhuzamosan), voltak jelentős mecénások, például a történelmi egyházak vezetői, de nem voltak iskolák és korszerű múzeumok, miközben mégis a legmodernebb irányzatok találtak utat maguknak a legkülönbözőbb művészek munkásságában.
Avantgárd irányzatok alkotói (Dömötör Gizella), mágikus realisták (Mund Hugó és Balogh István) vagy az expresszionista és szociálisan érzékeny grafika és festészet (Leon Alex), de volt Váradnak dekoratív társadalomkritikus grafikusa is (Grünbaum Ernő), nem is is beszélve a kritikai futurizmus bizonyos megnyilvánulásairól (Ruzicskay György tipikusan 30-as évekbeli aeropitturája). Ez erősen kritikus újdonságigény az, amit mi modernizmusnak nevezünk.

A váradi művészek között nemcsak modernek voltak, akik szakítani kívántak az akadémikus festészettel, hanem olyanok is, akik nyílt expresszív nyelvezettel igyekeztek a kor problémáira reflektálni.

– A tárlatról azt is írják, hogy újabb perspektívákat kíván nyitni a korszak értelmezésében. Miben állnak ezek az újabb perspektívák?

– Jó dolog még egyszer tisztázni: ez már nem budapesti művészeti közeg, még nem is egy bukaresti iskolázottságú művészgeneráció látásmódja (mint a második világháború után), és nem is a nagybányai iskola, de nincs is benne túl sok transzilván tudatosság. Nagyváradon 1920 és 1940 között a nemzetközi látásmód hódított, a legmodernebb nyugati stílusirányzatok találnak táptalajra, miközben a város sem előtte, sem utána nem vált akár Kolozsvár konkurenciájává a kulturális élet terén.

– A kiállítás mintegy hatvan, ritkán látható műalkotást mutat be a Körösvidéki Múzeum gyűjteményéből és több magánkollekcióból. Vannak olyan alkotások is, amelyek most szerepelnek első ízben kiállításon? Melyek voltak a tárlat anyaga kiválogatásának fő szempontjai?

– Olyat alkotásokat akartunk válogatni valóban, amelyek ritkán láthatók. A Körösvidéki Múzeum gyűjteményéből egy sor olyan Leon Alex-grafika kerül át a nagyváradi várba erre a három hónapra, amelyek legalább fél évszázada vagy éppen soha nem voltak kiállítva.

A Quadro Galéria pedig olyan műveket hoz el szintén Leon Alextől, amelyek egy-egy árverés időtartama alatt voltak hozzáférhetők a nagyközönség számára. Mund Hugó egy enteriőrje most lesz először látható nyilvánosan az 1930-as évek óta.

A Quadróhoz és Székely Sebstyénhez fűződik az is, hogy Váradon jár Ruzicskay György két korszakbeli csúcsteljesítménye, a Repülés és a Levétel a keresztről. Ahogy látszik, köz- és magángyűjtemények jól összehangolt „igen“-je kellett ahhoz, hogy ez a kiállítás megvalósuljon. Remélem, hogy sokaknak elnyeri a tetszését.