A Helikoni közösség néven ismert csoportosulás az erdélyi magyar írók és költők szabad íróközössége volt, amelynek fóruma az 1926 és 1944 között évente egyszer Kemény János névre szóló meghívására összeülő marosvécsi találkozó volt. A kurátor azt mondta, bár jelennek meg kötetek a Helikonról, és szerveznek konferenciákat, de korántsincs benne a köztudatban úgy, ahogyan megérdemelné. A könyvkiadástól a statisztikai adatokig és a tudományos konferenciáig, új kutatásokig minden nagyon jelentős, de talán másképp is fel kell rá hívni a nagyközönség figyelmét.

A nagyapa és nagyanya is vadászott

Vécsi Nagy Zoltán a Krónika megkeresésére elmondta, a tárlaton látható vadászati fotók az ő születése előtt készültek, az ő gyerekkorában Kemény János már nem vadászott, a képek az 1945 előtti korszakot örökítik meg. „Számomra is érdekes fotók szerepelnek a tárlaton: például ilyen, amin csónakban, puskával látható nagyapám és nagyanyám – nagyanyám is vadászott –, vagy amikor hatalmas trófeával fényképezték le őket, de olyan is van, hogy egy nagy vadászat után a vaddisznó ki van terítve a vécsi vár udvarán. Azt hiszem, vadászok számára is csemegét jelenthet az anyag” – fogalmazott.

Mint kifejtette, kilencedik osztályos volt nagyapja halálakor, és úgy emlékszik, hogy Kemény János szerethető, jó nagyapa volt, sokat foglalkozott az unokáival. „Együtt jártunk horgászni, ami óriási élményt jelentett számomra. Egyébként a családból mindenki horgászott, édesanyám, nagybátyáim is, gyakran mentünk a hegyekbe horgászni” – fejtette ki Vécsi Nagy Zoltán.

Elmondta azt is, nekik, gyerekeknek nem említették a felnőttek, hogy a marosvécsi kastély az övék volt, úgy mentek Vécsre, mintha haza mennének, de mégis mintha csak egy kirándulóhely volna. „Az ötvenes években szolgáltak falusi lányok az értelmiségi családoknál, nálunk marosvécsi lány szolgált, vele a mai napig jóban vagyunk. A marosvécsi közeg ismerős volt számukra, de nem mentünk fel a várhoz, azt, hogy elvették tőlünk, nem emlegette a család. Mi, gyerekek nem is törődtünk a kérdéssel, el voltunk foglalva azzal, hogy sáskát fogjunk, gilisztát szerezzünk” – emlékezett Kemény János unokája.

Azt is elmesélte, Marosvécsre nem úgy járt vissza a család, mint a vár volt birtokosai, viszont amikor a falusiakkal kerültek kapcsolatba, akkor a megszólítás az volt, hogy „báró úr”, „nagyságos asszony”. „A marosvécsi vidéket, közeget sokkal jobban ismerem, mint a kastélyt, hiszen a várat csak azután ismertem meg, miután visszakaptuk” – mondta Vécsi Nagy Zoltán. Hozzátette, a kastély látogatható, az öccse gondozza, aki fogadja a látogatókat, kulturális eseményeket szervez, tehát egyfajta turizmus működik az épületben.

Kemény János, a színházi ember

Kemény János neve szervesen összenőtt az erdélyi színjátszás történetével is. 1931-ben vette át a kolozsvári Thália Magyar Színház Rt. vezetését mint elnök-igazgató, vagyonából sokat áldozott a színház gazdasági helyzetének rendbetételére, ebben a munkakörben maradt 1941-ig. Az állástalanul maradt zsidó színészek számára engedélyt szerzett a kolozsvári Zsidó Színház beindítására, az intézményt saját jövedelméből segélyezte.

A Kolozsvári Nemzeti Színház főigazgatója (1941–44), a marosvásárhelyi Székely Színház egyik megszervezője, dramaturgja (1945–52), a Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet könyvtárosa (1954–58), majd nyugdíjazásáig a Művészet, illetve Új Élet színházi és művészeti rovatának vezetője (1958–68) volt Marosvásárhelyen.

„Legtöbbször irodalomszervezőként, mecénásként emlegették, ami tényleg nagyon fontos, de ugyanilyen lényeges volt a színházi munkássága is. Nagyon kevesen tudják, hogy a színházra költötte a legtöbb pénzt. A kolozsvári színház adósságait kifizette román bankoknak, amikor az intézmény a két világháború között csődbe került. Ezt Kovács György (1910–1977 – szerk. megj.) elismert színművész, közismert személyiség először mondta el a nyilvánosság előtt, hogy milyen fontos szerepe volt Kemény Jánosnak az erdélyi színházi életben. Hozzátette, nagyapja próbálta megtartani a társulatnál a zsidó származású művészeket, és amikor már törvény kötelezte, hogy elbocsássa őket, akkor segítette őket, hogy létrehozzanak nekik egy székházat.

„Több visszaemlékezés van arról, hogy rendszeres jövedelmet biztosított ezeknek a művészeknek a saját pénzéből, díszleteket, jelmezeket bocsátott rendelkezésükre, próbálta segíteni őket, hogy színészek maradhassanak” – részletezte Vécsi Nagy Zoltán.