Felidézte, Szilágyi István fiatal korában mozdonyvezető szeretett volna lenni, de fizikai látása ehhez gyenge volt, ezért „a belső látást és láttatást” választotta. Bibza Gábor Márkus Béla magyarországi irodalomtörténészhez, a Magyar Írószövetség képviselőjéhez hasonlóan idézte Szilágyi István utolsó, Messze túl a láthatáron című regényének gondolatát, miszerint

Beszédében értékelte, méltatta, elemezte Szilágyi István prózáját, kiemelte annak kvalitásait. Mint mondta, Szilágyi István regényeiben „sose állítja, hogy a világnak csak egyetlen értelmezése lenne”, „egyszerre láttatta a részleteket, egyszersmind a távolba tekintett, olyan távol, ahová – ahogy mondani szokás – gyalog el se lehet jutni”. Kiemelte Szilágyi Istvánnak a szakma iránti alázatát, emberi kvalitásait is.

A Magyar Művészeti Akadémia (MMA) képviseletében Pécsi Györgyi József Attila-díjas kritikus, irodalomtörténész, az MMA Kiadó ügyvezetője méltatta az életművet. Mint mondta, Szilágyi István az MMA alapító tagja volt, a „megmaradás, építkezés, a szó erejével való értékteremtés példája”. Kiemelte, az író megtisztelte az MMA Kiadót azzal, hogy megjelentethették az életművét.

Márkus Béla Széchenyi-díjas irodalomtörténész, kritikus, az MMA rendes tagja is méltatta a Kossuth-díjas írót és munkásságát. Megfogalmazása szerint Szilágyi István a huszadik századi magyar irodalom megkerülhetetlenül nagy alakja. „Tudta, oda tart, ami messze túl a láthatáron terjeszkedik – legutolsó regénye ezért is kaphatta ezt a címet. Ezért varázsolhatta el, miközben gyötörte a halál misztériuma regényeinek megannyi hősét. És ő maga a vallomásaiban, beszélgetései, nyilatkozatai többségében ezért is töprenghetett annyit az időről, eleinte, pályája kezdetekor szinte hetykén, majd mind komorabban szólva róla” – emeli ki Márkus Béla. Mint fogalmazott, az író némi öniróniával műkedvelőnek, a fogalom XVIII. századi értelmében afféle főúri dilettánsnak tekintette magát.

Mindig úgy élt, vallotta épp harminc évvel ezelőtt, mintha legalább három élete volna – az egyikben lapot szerkeszt, az Utunkat, ugye, a másikban regényt ír, úgy tíz, tizenöt évenként egyet-egyet, ugye, és lesz, vélte, egy harmadik, a szemlélődésé. Ilyen nincs, egyetlen életidő van – alkotói módszere, tempója e belátás nyomán sem változott” – fejtette ki az irodalomtörténész. Arról is beszélt, hogy Szilágyi István hitvese, Szilágyi Júlia irodalomtanárnő haláláig ápolta az írót, aki öt éven keresztül betegeskedett. De szintén „Julika” volt az, akinek a jóváhagyása után jelent csak meg minden szépirodalmi munka.

A román írótársadalom részéről Adrian Popescu kolozsvári költő, egyetemi tanár szólalt fel, aki felolvasta Nicolae Manolescunak, a Romániai Írók Szövetsége elnökének búcsúztató szövegét, amelynek magyar változata is elhangzott. Manolescu visszaemlékezésében úgy fogalmazott, hosszú évekkel ezelőtt ismerte meg Szilágyi Istvánt, amikor irodalmi pályájuk kezdetén jártak mindketten. „A Romániai Írók Szövetsége tagjaként (1968-tól), majd a Romániai Írók Szövetsége vezető tanácsa tagjaként (1976-tól), az Utunk főszerkesztő-helyetteseként (1968–1989), a Helikon főszerkesztőjeként (1990-től) Szilágyi István a legmagasabb szinten járult hozzá országunk magyar irodalmának fejlődéséhez, az irodalmi élet jó úton való haladásához, az új írógenerációk népszerűsítéséhez. Mindig is értékeltem néhai kollégánk különbségekre figyelő készségét, erkölcsi érzékét, tisztességét, aki 1989 előtt az írók jogainak védelmezőjeként hallatta hangját” – fogalmazott Manolescu.

Hozzátette, Szilágyi István a demokráciához való visszatérést követően hozzájárult az irodalmi élet, a Helikon és a Romániai Írók Szövetsége demokratikus alapokon történő átformálásához. „Nagykaliberű prózaíróként Szilágyi István olyan novellákat és regényeket írt, melyek a kortárs magyar írók legjelesebbjei közé emelték. 1984-ben román nyelvre is átültetve (a Kő hull apadó kútba Cad pietre în fântână seacă címen jelent meg Corneliu Balla fordításában) teret foglalt a román olvasóközönség tudatában is.