Ez van: zokoghatnánk is, de nevessünk inkább, persze ne felejtsük el, hogy időnként „takarítani kell” – nem csak ott, ahol a papok táncolnak, hanem a szőnyeg alá sepert koszt is fel kell kaparni időnként.

Nem tudok pontos választ adni arra, hogy kinek is szólnak ezek a történetek, mert nemigen gondolok erre írás közben. Inkább arra figyelek, hogy a történetnek legyen valamiféle valós magja, ez lehet egy helyzet, élmény, gyermeki mondás, fél füllel hallott szó. Izgalmas kihívás, hogy a gyermeki nézőpontból adódó naivitás és őszinteség, mondhatnám azt, hogy a gyermeki „bölcsesség” milyen regiszterben ragadható meg. Ehhez kínálja magát a gyermeki beszédmód: gyorsan mondom, hogy el ne felejtsem, mit is akarok mondani, asszociálok, ugrom egyik dologról a másikra, mert eszembe jutnak más fontos és idevágó dolgok, ismétlem magam. Közben reflektálni is lehet arra, hogyan is értem, amit mások mondanak, mit jelenthet a „rendesen viselkedés” vagy az, hogy a dédi azt mondja a szüleimről, hogy ők sem voltak jobbak „a Deákné vásznánál”. Hogyan lehet belehelyezkedni vagy leképezni nyelvileg ezt a sok-sok, bennünket érintő vagy megrázó élményt. Felnőttként is tapasztaljuk, hogy mily sok töprenkedésbe kerül megtalálni a szót, ami azt tudja mondani, amit gondolunk, érzünk. És gyönyörűséges annak részese lenni, hogy a gyermek miképpen ízlelgeti, értelmezi a nyelvi világot is, miképpen szelídíti élhetővé a lét számára fontos tapasztalatait. Remélem, hogy ezek a történetek mindenkihez szólnak. Trencsényi László írta a De Anyu! kötetről A kisgyermek folyóirat 2018-as számában a következőket: „Eltöprenghet az olvasó: gyerekeknek szóló őszinte és szellemes irodalmat tart a kezében, vagy (Janikovszky Évához hasonlóan) »gyerekednek mondom, szülője értsen belőle« típusú írói trükkel családpedagógiai kézikönyet”. Bízom az értékítéletében: a mesekönyvek is többszólamúak lehetnek, de nem az én tisztem ezt eldönteni.

– „A szövegeket olvasva egyfajta meseterápia, nevetésterápia részesei lehetünk. Megtanulható belőlük, hogy hogyan lehet a gondot okozó családi helyzeteket humorral kifejezni, és ezáltal könnyebbé, szebbé tenni mindennapjainkat” – ez olvasható legújabb kötetéről. Mit gondol, milyen értelemben és hogyan működhetnek meseterápiaként, nevetésterápiaként a szövegei?
– Nem tudom, hogy meseterápiaként hogyan is. Szakmai meggondolásból mondom, hogy nagyon elburjánzott ez a műfaj, van már a hagyományos népmese és műmese és a sokféle mesetípusok kiegészítéseként gyógyító és mindenféle mese, ráadásként egy rakat módszer: mesepárna, mesekötény, mesetábla. (Kételyesebb kedvemben szóvá teszem, hogy most már csak a mesebugyi vagy mesepelenka hiányzik, hátha kitalálja valaki.)

– Most a neveléstudománnyal foglalkozó szakembertől kérdem: általában az olvasás és az írás vajon tölt-e, tölthet-e be egyfajta terápiás szerepet a hazai oktatási rendszer keretei közt? Jut-e erre tér, idő, és vajon miként érheti el a pedagógus, hogy az irodalmi szövegek olvasása vagy a kreatív írás a diákok számára ne a „szükséges kötelező rossz” legyen, hanem felismerjék akár lélekgyógyító erejét is?
– Féltem is, hogy ez a kérdés is következni fog. Nem szívesen mennék bele a „lélekgyógyítás” kérdésébe. Nem értek hozzá. Azt viszont hiszem, hogy a sodró, magával ragadó olvasmányélmény nagyon fontos lehet: aggódó szülők lekapcsolják a villanyt, mert szerintük alvásidő van, miközben a gyermek elemlámpával a régebbi időkben, de ma már telefonnal is teremthető fény, paplan alatt olvas: bármit, ami meg- és elragadja őt. Az eredendő esztétikai érzék táplálásához ez a magával sodró, „nem-tudom-letenni-a-könyvet” élmény is kell. Ha ezt valaki megtapasztalja, onnan már el lehet indulni. Ezt kellene óvni, ápolgatni, nehogy gátlás alá kerüljön. Nagyon egyszerű: ne kérdezzük meg óvodában, hogy mi a mese tanulsága, üzenete – főként akkor ne, ha a hallgatott mesének semmiféle köze sincs a tanmeséhez. Iskolában ne beszéljük, magyarázzuk túl a verset csak annak az előfeltevésünknek a kedvéért, hogy illenék megismernie a rímképletet, vagy tudnia kellene a metafora definícióját.

Úgy tapasztalom, hogy jó olvasási tér teremtődik mostanában óvodában, iskolában, felsőbb tagozatos magyar irodalomórákon is. Hogy van helye és beszédtere az olvasásélménynek, az olvasásra reflektálásnak. Sőt a kreatív írásnak is. Ezzel kapcsolatosan viszont szóvá kell tennem, hogy veszélyesnek tartom a módszertani bravúrok divatját. Arra gondolok, hogy a játékos tanulásszervezés, a különböző interaktív módszerek szemkápráztató alkalmazása jó módszer és technika, csak ne terelje el bárki (a pedagógus és a gyermek) figyelmét a lényegről. Hogy is mondjam? Ne legyen olcsó mulatság! Mert az olvasás, hogy magam is „olcsóvá” rongyosított fogalmakat használjak, amelyeket viszont komolyan gondolok: ön- és világértésünk lehetősége. A véleménynyilvánítás, ha nem szószátyárság, a kreatív írás, ha nem tolltologatás, hanem mélyebb (ön)reflexió, fontos tapasztalat. Pusztán azt a megfigyelésemet szeretném megosztani, hogy az oktatásban elterjedtek a gyermekközpontú, összefoglaló néven interaktív módszerek, gyanakvásomnak annyi az eredője, hogy a látványos technikai és módszerbravúr nehogy-nehogy elfedje a tartalmat: a felismerendő, megtapasztalandó lényeget.