HIRDETÉS
Geopolitikai meghatározottságunk a Kelet és Nyugat közötti korridor örökkévalósága: szeretnénk nyugatinak látszani, de a magába gyűrő keletiség a legváratlanabb pillanatokban tör elő belőlünk, elutasítjuk a balkáni rokonságot, holott a történelem ezt már jó ideje kiosztotta ránk. Akit mindez nagyon zavart, elment régebben, elmegy most is. Folyamatosan, egyre többen. Van, hogy sikerül, van, hogy nem. Tudunk diadalmas visszatérésekről és szégyenkezve kushadó ottmaradásokról. De
a sok apró paradigmából összeáll a nagy, közös jelkép, a vágyott nyugati világban könnyen felismerhető balkánság: nevezzük kevésnek vagy soknak, tulajdonképpen mindegy, a lényeg úgyis az, hogy milyen mértékben különbözünk tőlük.
Azok között, akiknek sikerbe fordult az elmenése, elsősorban az alkotó művészekről tudunk, köztük Matei Vișniecről, a lassan világhírűnek mondható íróról. A nagyváradi színházkedvelők a pénteki ősbemutató előtti ráadásként személyesen a szerzőtől hallhatták írói hitvallását, a rendezőkkel való együttműködésének alapelveit, a francia nyelv és az évszázados kulturális hegemóniához tartozó francia színházi világ hatását a balkániság oldására.
1987-ben ment el, amikor már egyre tarthatatlanabb volt a vasfüggöny innenső részén a helyzet, Franciaországban telepedett le, franciául is írt és ír jelenleg is, 1990 után pedig egyre többször látogat haza, hiszen darabjait az ország különböző színházaiban játsszák, az előadások díjakat nyertek, vagyis miért ne járna vissza, ha ez egyaránt örömet szerez neki és a közönségének. A visszatelepedés viszont szóba sem kerül, elmondása szerint megtalálta a helyét a francia kultúrában. Érdekes volt hallgatni, hogy mindenekelőtt az aktív rádiós tevékenysége következtében az utóbbi évek eseményei miként kerültek hozzá egyre közelebb, hatásuk hogyan vált egyre személyesebbé.
A közönségtalálkozón részt vett a bemutatott Vișniec-darab, a Napnyugat Expressz rendezője, Zakariás Zalán is, akivel már többször dolgoztak együtt, mindannyiszor sikerült jól összehangolódniuk és minden alkalommal közös nevezőre jutniuk, amit a nagyváradi, magyar nyelvű előadás is beszédesen példázott.
Egy commedia dell’arte hagyományokra épülő, nagyon pergő, folyton változó improvizációs kollázst idéz, összefüggő cselekménysor hiányában fel-felvillanó képsorokat a balkáni térség legkülönbözőbb pontjairól nyugat felé szerencsét keresők mindennapjaiból.
Ennek ellenére az előadásnak nagyon jól sikerült elkerülnie a szétesést, darabokra hullást, részben mert az egymástól független, pulzáló minijelenetek szövegfölötti összekötő kapcsa a nyugati elit számára a Közel-Kelet felé vivő utat jól megrendezett kalandok által is bemutató, legendás Orient Expressz, másrészt pedig a kavargó forgatagban folyton változó szerepekben megmutatkozó színészek dinamizmusa.
A legkülönfélébb alantas munkák érzéketlen elvégzésére kényszerülés rövid körülírása mellett néhány jelenet mély, tartós érzelmi hatást hagyott a nézőben.
A szerb világháborús partizánt bemutató jelenetre gondolok mindenekelőtt, aki miután tizenöt évet lehúzott egy szibériai lágerben, és emberi roncsként hazakerült, már csak egyetlen vágya maradt: legalább megérinteni a híres Orient Expresst. A megfizetett igényeket kiszolgáló túlbuzgóság ironizálása is tetszett, az a bajlódás, ahogy készül a vonat utasai számára hivatásos színészek játszotta, spontánnak feltüntetett cigányesküvőt, illetve Erdélybe érve magukat Drakula-utódoknak mondó vámpírok forgatagát bemutató film felvétele.
A forgatás iróniája tragikomikus keserűséggé válik annak a doktori disszertációnak a megvédését parodizáló jelenetben, melynek témája az elérhetetlen nyugati világból kapott reklámzacskók, címkék, üres dobozok és palackok kincsként való egykori őrizgetése. A cigányesküvőről szóló film azért jön össze annyira kínlódva, mert a színészek nem értik, miért kell ezt nekik eljátszaniuk, amikor a rendező lefilmezhetne egy valódi eseményt, a rengeteg tárgyi bizonyítékot begyűjtő doktorandus pedig azért nem kapja meg az óhajtott tudományos címet, mert a sztálini maszkot viselő bizottsági elnök nem találja eléggé meggyőzőnek a több zsáknyi anyagot.
A színészek – Csatlós Lóránt, Dimény Levente, Firtos Edit, Gajai Ágnes, Hajdu Géza, Hunyadi István, Kardos M. Róbert, Kiss Csaba, Kiss Tamás, Román Eszter, Sebestyén Hunor, Tóth Tünde, Tőtős Ádám, Trabalka Cecília és Pitz Melinda – jókedvű felszabadultsággal játszottak, örömmel használva ki a különböző szerepek kínálta alakítási lehetőségeket. Segítségükre volt a díszlet- és jelmeztervező Andra Bădulescu-Vișniec színpadi tere, valamint a zeneszerző Boca Hunor Lehel zenei aláfestést kínáló munkája.
A szünet nélkül játszott, közel kétórás előadás, mellőzve mindenféle üresjáratot, végig fogva tartotta a néző figyelmét, maximálisan megérdemelve a végén kapott óriási tapsot. Számomra valami mégis hiányzott: egy, az előadás előtti beszélgetésben a szerzőnek részletesen ecsetelt, egyéni sikerét idéző, ahhoz hasonló karakter, vagyis annak a felvillantása, hogy nem csak sikertelen tengődés lehet a napnyugati elvágyódásból, hanem méltó emberi lét is. Feltehetőleg a rendezőnek is hiányozhatott valami efféle, erre találhatta ki a befejezést, a beszélgetéskor ugyanis a szerző külön kiemelte, milyen katartikus meglepetés volt a számára is a zárójelenet, melyben mindenki együtt, különféle bajaik ellenére hatalmas meggyőző erővel, kitartóan énekelte a Légy boldog (Be happy) közismert slágert.
