„Aki verset mond, lélegzetté válik” – Alkotók gondolatai a magyar költészet napján

A vírus nem költészetellenes

A vírus nem költészetellenes,
de hatása nem kellemes
már csak a költészetre sem,
isszák levét nem kevesen,
bár víruslé nem létezik,
csak képletes beszéd ez itt.
Szóval sok költő otthon ül,
és most ellehetetlenül,
futkorászik, munkát keres,
pang a piac, ez dögletes,
sok költőnek épp könyve jön,
de a könyvek körül közöny,
sok költő élőzik vadul,
mint új, mint énekes Vazul,
némelyik költő meg tanár,
át kell állnia netre már
A költészetnek napja van,
s most túlélünk mindannyian
Ki-ki karanténban gugyul,
s persze a költészet nagy úr,
de nagyobb úr a korona
és senkinek sem rokona…

Egy-egy vers napokig, sőt évekig is velünk lehet

Már az idők kezdetén is szüksége lehetett az embernek lelki vigaszra (is), ellenkező esetben ma nem lenne se zene, se barlangrajz, se költészet. Ha tehát a költészetet nemcsak l’art pour l’art szórakozásnak tekintjük, akkor bizony kapaszkodó lehet egy-egy vers is, pláne ilyen vészterhes időkben! Ne legyenek illúzióink: nyilván nem a költészet fogja megoldani a világjárványt, de felelősebbek igenis lehetünk a segítségével – hiszen mi más lenne az igazi költészet, mint kétségbeesett válaszkeresés ilyen-olyan problémákra?!

Az idei költészet napja természetesen furcsább egy kicsit, mint az eddigiek, hiszen elmarad egy csomó rendezvény, de szerintem ez még nem olyan nagy tragédia. Korábban is alig pár ezer ember járt ilyen rendezvényekre, és a nap végén ők is rohantak vissza apró-cseprő gondjaik mellé. Lehet, hogy furcsán hangzik, de akár még jól is kijöhetünk ebből az egész karanténosdiból: ha igazuk van azoknak, akik szerint a költészet által jobbá tehető az ember, akkor itt a nagy esély a lelkiismeret-vizsgálatra: olvassunk minél több verset, gondolkodjunk el, hogy a versekben fölvetett kérdésekre mi milyen választ adtunk volna é. í. t. Ha komolyan vesszük a költészetet és saját magunkat, egyáltalán nem fogunk unatkozni: egy-egy vers napokig, sőt évekig is velünk lehet. Én például évek óta mondogatom magamban Király László alig ötsornyi, torokszorítóan szép remekét:

„A háborúknak vége mind.
Elpusztultunk törvény szerint.
Nincs már világ se bent, se kint.
S a költő hangja szól megint.
Minden holtat a jóra int.”
(Álmodott vers)

A börtönben is lehetsz szabad

Mindig is szerettem verset, verseket olvasni, és most sincs ez másképp. Sokat, sokfélét; folyóiratot, újságot, könyvet, mindent, csak vers legyen benne. Klasszikust és nem klasszikust, élőt és holtat egyaránt. A fiatalokat azért, mert kíváncsi vagyok a friss vérre, amit ők hoznak az irodalomba. Az idősebbeket, az élőket és már holtakat, mert köztük vannak a kedvenceim. Ők azok, akiket rendszeresen újraolvasok. Nincsenek nagyon sokan, talán a két kezemen meg tudnám számolni valamennyit. Már-már kívülről tudom a soraikat, versszakaikat, de mégsem tudom megunni egyiküket sem soha. Ők a társaim, akik lelki munícióval látnak el az ilyen, na és a nemcsak ilyen ínséges időkben is.

Pedig ha van írói válság, akkor ez most a legjobb ideje annak. Írói és mindenféle válságoknak. Csak kapkodjuk a fejünket, hogy mi van. És lehet, hogy „hasznos” válság lesz, mint ahogyan hasznosak szoktak lenni, íróilag legalábbis, mindenféle válságok. De hol van az még egyáltalán? Látjuk-e a végét, azt a pici fényt, a reményét, ami pislákol, mert pislákolnia kell valahol? Amikor jó verset olvasok, azt gondolom, hogy lám-lám, mennyivel könnyebb is a világ. Van az például, ami most, karantén idején, alig. Vagy másképp van. Az a belső, amiről szeretünk annyit beszélni. Kívül bezártság, de belül… Legbelül.

A börtönben is lehetsz szabad, ezt tudjuk, ha nem mástól, Bodor Ádámtól. És a karanténban is lehetsz, a bezártságban is, ha kell. Szabad vagyok, azt mondod. És nem vagy az. És mégis az vagy. A versek segítenek. Semmi más nem. Se film, se színház, se a tagolatlan idő, hogy azt sem tudod, hogy milyen nap van már egy ideje. Csak a versek, csak ők, semmi és senki más. Ha át tudod adni magadat nekik teljesen. És ha írni is tudsz, az maga a csúcs, maga a legnagyobb boldogság.

Április harminckettő

A bezárt embernek legnagyobb lehetősége a belső világba kiszabadulni. A vers, amit csukott szemmel is elmondhatunk, ezt a belső világot tágítja, gazdagítja. Összeköti az értelem, az érzelem, az esztétikum világát. Mások univerzumát a miénkkel. Felszámolja az időt, enyhíti a szorongást, tompítja a félelmet. Aki fejben verset mond, az belép a pillanatba, és kilép belőle, az háttal ül az árnyéknak, és arccal a barlang nyílásán beömlő fények. Aki verset mond, lélegzetté válik.

Most, hogy annyi idő és annyi félelem szakadt a nyakunkba, akár verset is tanulhatnánk, különösen azok, akiknek egyébként ez nem szokása. Úgy tudom, új szokás rögzítéséhez 21 napnyi gyakorlás, ismétlés szükséges. Valószínűleg lesz még három hangfogós hetünk. Akár verset is tanulhatnánk ezalatt, ha korábban nem döntöttük el, hogy zongorázni, jógázni, faragni, hímezni-hámozni, mine­craftozni, konyhakertet nevelni fogunk.

Költészet napja, április 11., remek új verses kezdet: kilépni a könyvből, belépni a beszédbe. Kilépni a szobából, belépni önmagunkba. Az énbe, aki te vagy, a mibe, aki ők. A külső csendbe, ami belső zsongás. Kibetűzni, bezsongani. Megittasulni a néma vers elképesztő belső mágiájától. És április harminckettedikén az óriási erdélyi kertkocsmában koccinthatunk majd a túlcsorduló sikerre.