Az olvasó az irodalompolitikai játszmák felett áll – beszélgetés Demeter Szilárddal, a Petőfi Irodalmi Múzeum új főigazgatójával

– A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) új főigazgatójaként hogyan mutatnád be dióhéjban az általad vezetett intézményt: mennyiben múzeum, és milyen mértékben irodalompártoló műhely, ahol nemcsak a múlttal, hanem a jelen és a jövő magyar szépirodalmával is foglalkoznak?

– Az irodalmi életnek és irodalomkedvelőknek aligha kell bemutatni a Petőfi Irodalmi Múzeumot, régi centruma a magyar irodalomnak. Én úgy szeretem bemutatni: a magyar irodalom háza. És azért, hogy otthon legyünk benne, többnek kell lennie mint múzeumnak, többnek, mint a kortárs irodalmi rendezvényeknek helyet adó intézménynek – valódi irodalmi erőközpontnak szeretném megépíteni. Olyannak, ami nemcsak a magyar irodalom múltjával foglalkozik, nemcsak a jelenét keretezi, hanem befolyásolja a jövőjét is.

– Amikor az előző főigazgató, Prőhle Gergely körül felcsaptak a lángok, az is elhangzott, hogy a PIM a balliberális írók kifizetőhelye: zömében olyan előadókat hívott meg, akik lépten-nyomon gyalázták Magyarországot. Kiknek a fóruma kellene hogy legyen az irodalmi múzeum?

– Prőhle Gergelyen sok olyasmit is levertek, amihez sok köze nem volt. De ez mindegy is, nem lényeges. Ha egy új házasságban folyamatosan azzal foglalkozunk, hogy mit hogyan csinált az ex, hamar tönkre vághatja az új kapcsolatot is. Ami számomra fontos: a magyar irodalom sokszínű. Sokféle világnézetű alkotó elfér benne, és az, hogy egymással veszekednek, talán nem elegáns, de valahol természetes. Többeknek világossá tettem: nem fogom betemetni azokat az árkokat, amiket több évtizede lelkesen ásnak egymással szemben. Két józan eszű felnőtt nagyjából félórás beszélgetéssel sokat tudna oldani a feszültségeken, de ahhoz le is kellene ülniük egymással beszélgetni, és figyelni is kellene egymásra. Ez az ő dolguk. Nem vagyok sem lelkigondozó, sem terapeuta.

A magam részéről viszont senkit sem zárnék ki csak azért, mert mást gondol a világról, mint én. Magyarország egy szabad ország, szólás- és véleményszabadság van.

Csak azon ne csodálkozzon senki, ha politikai aktorként belép az aktuálpolitika színpadára, akkor politikai választ kap – beszéljen bármilyen pozícióból. Ez a dolgok természete, és még mindig meglepődöm, amikor ezen meglepődnek.

– Erdélyből jött emberként mennyire nehéz egy ilyen miliőbe becsöppenni, igazságot tenni, közös nevezőre hozni dolgokat?

– Igazságot nem akarok tenni. Nem is a dolgom, nem is érzem magam erre feljogosítva. Ki vagyok én, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben több száz nálam jobb író évtizedek óta nem jut egyről a kettőre, döntsek?

A közös nevező adott: magyarul írnak magyar olvasóknak. Én azt segíteném elő, hogy minél több magyar olvasóhoz eljusson az író és műve.

Az „író ír írónak” gyakorlatát eddig se bírtam, ezután se fogom pártfogolni. Számomra az olvasó fontosabb, mint az irodalompolitikai játszmák.

– Az Orbán-kormány minden területen az egységes Kárpát-medence vízióját képviseli. A szépirodalomban ez mit jelent, illetve ezért mit tehet a Petőfi Irodalmi Múzeum?

– A szépirodalomban – elvileg – ez eleve adott. Arany János művészete minden magyar öröksége, Bodor Ádám se lett attól csak és kizárólag anyamagyar, mert régóta Budapesten él. Csíkszeredában ugyanúgy továbbosztják Lackfi János egy-egy sikeresebb Facebook-posztját, mint ahogyan Kárpátalján is a legnagyobb respekttel olvassák Szilágyi Istvánt. Az én dolgom inkább az – és ezért fogom létrehozni a Petőfi Irodalmi Ügynökség munkanéven futó intézményt –, hogy országhatároktól függetlenül a Kárpát-medence minden szegletébe friss irodalmat juttassak el. Illetve hogy a PIM-ben lévő kincseket minél több magyarnak meg tudjuk mutatni. Személyes tapasztalatom: lementem a kézirattárba, és ahogy elkezdtem nézni a különböző kéziratokat, hirtelen nagyon pici lettem, a magyar világ nagyon nagy, és ez nagyon megnyugtató érzés volt. Jobb magyarként jöttem ki, mint ahogy bementem.

– Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem a budapesti belterjesség érdekel, hanem a vidéket szeretnéd közelebb hozni az irodalomhoz. Ezzel el is értünk a népi-urbánus vitához, amely évszázados múltra tekint vissza. Kik a partnereid ebben a nyitásban?

– Ez már nem népi-urbánus vita. Hanem inkább arról szól, hogy a magyar irodalom fejnehéz lett. Budapest fontos központ, a nemzet fővárosa, de ettől még tizenvalahány millió magyar nem ott él. Szóval a Nagykörúton kívül is van élet. Valamiféle egyensúlyi helyzetet jó lenne létrehozni.

– Több kanonizált szerző esetében komoly viták vannak. Van, aki publicisztikája miatt Ady Endrét a pokolba kívánja, mások az egyik legnagyobb 20. századi költőnknek tartják. Mennyire lehet igazságot tenni ezekben a vitákban?

– Adyt sokan rágták és rágják, de ettől még nem lett kevesebb. Nem kell nekem igazságot tennem. Egy költő igazsága erősebb, mint bármilyen publicisztika.

– Amióta Magyarországon élsz, elsősorban „erdélyi projektek” foglalkoztattak. Mennyire lesz ez így a jövőben is a múzeum főigazgatói székében?

– Az jó, ha otthonról így látszott, sokféle „projektben” dolgoztam eddig is.

Ahhoz, hogy Erdélyért és a szívem csücske Székelyföldért is dolgozzak, nem kell főigazgatónak lenni. Ahhoz elég szeretni a szülőföldet.

Arra mindig lesz időm és erőm, hogy a magam eszközeivel segítsek az otthoniaknak. Annál is inkább, mert ha lejár a szolgálatom, haza akarok költözni. A Hargita lábánál érzem a legjobban magam.

– Több könyved megjelent, a nyugodtabb „békeidőkben” rendszeresen közöltél. Mennyire egészíti ki egymást a szépírói és a közalkalmazotti munkád?

– Semennyire. Az írás nekem hobbim és szenvedélyem. Nem keverném a munkával. Szerencsés esetben lesz majd időm megírni a legújabb könyvemet, egy székely cyberpunkot. Egyelőre napi 72 órában tolom a PIM szekerét.

– Kicsoda a magánember Demeter Szilárd?

– Apa és férj. No, meg néha rockzenész, elképesztően jól szól a bandánk, tehetséges zenészekkel toljuk a blues-rockot, és ezt nagyon élvezem.