Csak azon ne csodálkozzon senki, ha politikai aktorként belép az aktuálpolitika színpadára, akkor politikai választ kap – beszéljen bármilyen pozícióból. Ez a dolgok természete, és még mindig meglepődöm, amikor ezen meglepődnek.

– Erdélyből jött emberként mennyire nehéz egy ilyen miliőbe becsöppenni, igazságot tenni, közös nevezőre hozni dolgokat?

– Igazságot nem akarok tenni. Nem is a dolgom, nem is érzem magam erre feljogosítva. Ki vagyok én, hogy azokban a kérdésekben, amelyekben több száz nálam jobb író évtizedek óta nem jut egyről a kettőre, döntsek?

Az „író ír írónak” gyakorlatát eddig se bírtam, ezután se fogom pártfogolni. Számomra az olvasó fontosabb, mint az irodalompolitikai játszmák.

– Az Orbán-kormány minden területen az egységes Kárpát-medence vízióját képviseli. A szépirodalomban ez mit jelent, illetve ezért mit tehet a Petőfi Irodalmi Múzeum?

– A szépirodalomban – elvileg – ez eleve adott. Arany János művészete minden magyar öröksége, Bodor Ádám se lett attól csak és kizárólag anyamagyar, mert régóta Budapesten él. Csíkszeredában ugyanúgy továbbosztják Lackfi János egy-egy sikeresebb Facebook-posztját, mint ahogyan Kárpátalján is a legnagyobb respekttel olvassák Szilágyi Istvánt. Az én dolgom inkább az – és ezért fogom létrehozni a Petőfi Irodalmi Ügynökség munkanéven futó intézményt –, hogy országhatároktól függetlenül a Kárpát-medence minden szegletébe friss irodalmat juttassak el. Illetve hogy a PIM-ben lévő kincseket minél több magyarnak meg tudjuk mutatni. Személyes tapasztalatom: lementem a kézirattárba, és ahogy elkezdtem nézni a különböző kéziratokat, hirtelen nagyon pici lettem, a magyar világ nagyon nagy, és ez nagyon megnyugtató érzés volt. Jobb magyarként jöttem ki, mint ahogy bementem.

– Egy interjúban úgy fogalmaztál, hogy nem a budapesti belterjesség érdekel, hanem a vidéket szeretnéd közelebb hozni az irodalomhoz. Ezzel el is értünk a népi-urbánus vitához, amely évszázados múltra tekint vissza. Kik a partnereid ebben a nyitásban?

– Ez már nem népi-urbánus vita. Hanem inkább arról szól, hogy a magyar irodalom fejnehéz lett. Budapest fontos központ, a nemzet fővárosa, de ettől még tizenvalahány millió magyar nem ott él. Szóval a Nagykörúton kívül is van élet. Valamiféle egyensúlyi helyzetet jó lenne létrehozni.

– Több kanonizált szerző esetében komoly viták vannak. Van, aki publicisztikája miatt Ady Endrét a pokolba kívánja, mások az egyik legnagyobb 20. századi költőnknek tartják. Mennyire lehet igazságot tenni ezekben a vitákban?

– Adyt sokan rágták és rágják, de ettől még nem lett kevesebb. Nem kell nekem igazságot tennem. Egy költő igazsága erősebb, mint bármilyen publicisztika.

– Amióta Magyarországon élsz, elsősorban „erdélyi projektek” foglalkoztattak. Mennyire lesz ez így a jövőben is a múzeum főigazgatói székében?

– Az jó, ha otthonról így látszott, sokféle „projektben” dolgoztam eddig is.

Arra mindig lesz időm és erőm, hogy a magam eszközeivel segítsek az otthoniaknak. Annál is inkább, mert ha lejár a szolgálatom, haza akarok költözni. A Hargita lábánál érzem a legjobban magam.

– Több könyved megjelent, a nyugodtabb „békeidőkben” rendszeresen közöltél. Mennyire egészíti ki egymást a szépírói és a közalkalmazotti munkád?

– Semennyire. Az írás nekem hobbim és szenvedélyem. Nem keverném a munkával. Szerencsés esetben lesz majd időm megírni a legújabb könyvemet, egy székely cyberpunkot. Egyelőre napi 72 órában tolom a PIM szekerét.

– Kicsoda a magánember Demeter Szilárd?

– Apa és férj. No, meg néha rockzenész, elképesztően jól szól a bandánk, tehetséges zenészekkel toljuk a blues-rockot, és ezt nagyon élvezem.