Hatalmas, vészjósló mosolyú Sztálin-szobor magasodik Debrecen központjában, körülötte beton- és gránitfalak. A szürke épület helyiségeiben sugárzó mosolyú, tekintetüket derűsen a jövőbe vető vasmunkásokat, szorgos téesztagokat és vidám úttörőket ábrázoló festmények sorakoznak.
A fenti jelenet nem egy ötven évvel ezelőtti életkép leírása, hanem a mai valóság: a debreceni MODEM – Modern és Kortárs Művészeti Központban a huszadik századi művészettörténet egyik, eddig – zömmel rossz emlékezete miatt – elhanyagolt szegmensét, a szocreált bemutató kiállítás nyílt Szocreál – festészet a Rákosi-korban címmel. Ennek részeként tekinthető meg a két éve megnyílt múzeum kertjében a szovjet diktátor szobra, amely „élethű” reprodukciója annak az alkotásnak, amelyet 1951-ben avattak föl a budapesti Felvonulási téren. Mikus Sándor inkább hírhedt, mint híres alkotása – amelynek felállításához, illetve a körülötte kialakítandó „tapstér” létrehozásához le kellett bontani a Regnum Marianum-templomot és a Városligeti Színházat – csupán öt évig magasodhatott a Hősök tere tőszomszédságában, hiszen 1956 októberében a népharag ledöntötte talapzatáról.
A gigantikus szobor Debrecenben látható reprodukciója hungarocellből készült, és eddig különböző, az ötvenes években játszódó filmek kellékeként használták, ám időközben súlyosan megrongálódott. A mostani kiállítás kedvéért újra elővették, és a MODEM felkérésére Deák Árpád nagyváradi szobrászművész restaurálta. A váradi mester jó munkát végzett: a festés nyomán Joszif Visszarionovics hungarocellszobra ugyanolyan fenyegetően csillog, mintha bronzból lenne, és még mindig ott magasodna a dísztribünön, hogy Rákosi és Révai elvtárs kapitalizmust ostorozó szónoklataihoz asszisztáljon.
Haladó példakép
Az egykori szovjet diktátor szobra azonban méretei ellenére csak kicsiny ízelítőt nyújt a korszak hivatalos művészetéből. Annak mélyrehatóbb tanulmányozásához be kell lépni a kiállítótermekbe, ahol puritán, fehér háttérben néhány szovjet alkotással együtt csodálható meg a magyar szocreál irányzat színe-java.
A rövid, lényegre törő magyarázó szövegekből kiderül: a magyar szocreál – mint a kommunista rendszerben minden – felsőbb utasításra jött létre. 1949-ben mutatták be Budapesten a „haladó” szovjet művészet remekeit, ennek nyomán adta ki Révai József akkori mindenható népművelési miniszter az ukázt: egy éven belül a magyar szocreálnak is meg kell születnie. Sokan kételkedtek benne, hogy ennyi idő elegendő erre, de többek között a minisztérium munkatársainak felvilágosító előadásai és a tárca által összeállított téma- és címjavaslatok nyomán 1950-ben már meg is rendezték az Első Magyar Művészeti Szemlét, amelyen nemcsak dilettánsok és középszerű alkotók vettek részt, hanem elismert művészek is, mint Pátzay Pál, Szőnyi István vagy Bernáth Aurél. Összesen hat ilyen szalont rendeztek: az utolsó az 1955-ös volt, egy évvel később a korszak le is zárult: bár az 1957-es szemlén még láthattak ilyen alkotásokat az érdeklődők, ott már a kor világszerte gyakorolt, nonfiguratív irányzatait képviselő művek is helyet kaptak.
A debreceni kiállítás anyagának nyolcvan százalékát a Magyar Nemzeti Galériától kapták kölcsön. A festmények eddig a galéria pincéjében porosodtak, mivel 1956 után már nem volt ildomos a Rákosi-korszakra emlékeztető műveket nyilvános helyen közszemlére tenni. Gulyás Gábor, a MODEM igazgatója a most látható tárlat megnyitóján elmondta: 18 évvel a rendszerváltozás után eljött az idő, hogy a közönség szembenézhessen a Rákosi-kor kísérteteivel.
A kiállításon az első hat szalon alkotásaiból is látni néhányat, ám a belépőt először a nagy példakép, a szovjet művészet néhány nagyméretű terméke várja. A Sztálin és Vorosilov a Kreml-ben vagy a Sztálin a Molotov cirkálón már címében is sokat ígérő – a mellékelt, korabeli kritikák azonban tovább növelik a művek „élvezeti” értékét: a pátoszteli, túlcsorduló érzelmektől és parttalan szervilizmustól áthatott kommentárok ma inkább a látogatók rekeszizmait teszik próbára. Amúgy ez a tárlat egészére jellemző: a festmények alakjai, illetve az ábrázolt témák gyakorta fakasztják kuncogásra a látogatókat, akik közül soknak talán eszébe sem jut, hogy a hivatalos kurzus ilyen mértékű semmibe vétele miatt ötvenöt évvel ezelőtt könnyen az Andrássy út 60-ban találhatták volna magukat. És nem múzeumlátogatóként.
Sztahanovisták és ikonok
Pedig tényleg nehéz megállni legalább egy félmosoly nélkül például Bán Béla Kónyi elvtárs, a Ganz Villamossági sztahanovistája című opuszának megtekintését. A képen a főszereplő látható, kezében a Turbó című üzemi lappal, amint épp fiatal, életerős munkásemberekből álló családjának magyarázza a szocialista ipar megvalósításait. A kép nem hagy róla kétséget, hogy ideológiailag kellőképpen fölkészült: az asztalon Sztálin műveinek egy példánya, a falon pedig a diktátor arcképe látható. Hasonlóan lehengerlő élményt jelent Benedek Jenő Mit láttam a Szovjetunióban? című festménye, amelynek főszereplője szintén – ezúttal több generációt képviselő – családtagjainak mesél az ígéret földjén látottakról. Felekiné Gáspár Anni Füttyös kalauznőt ábrázoló – egyébként borzasztó – műve a rendszer egyik szimbólumává vált, az alkotó Munkácsy-díjat is kapott érte. A Rákosi-rendszer korhadásának jeleként értékelhető, hogy néhány év elteltével mégiscsak elkezdtek adni a művészi értékre is, ezért a „művésznő” kvalitásait már 1956 előtt megkérdőjelezték, és még a forradalom előtt „száműzték” a kanonizált alkotók sorából. Szintén elüt a többi műtől a Három lektor című festmény. Egyrészt azért, mert művészileg is megállja a helyét, másrészt pedig azért, mert az ábrázolt téma szokatlan: három, korábban szemmel láthatóan nem bambit fogyasztott öltönyös alak ül egy presszóban, és kissé zavaros tekintettel néznek a látogató szemébe. A festmény a korabeli kritikusokat is zavarba hozta, és ezt a tabló mellett feltüntetett műbírálat utolsó mondata is jelzi: „De mi legyen minderről a véleményünk?”
A kiállítás egyik termében külön kitérnek arra, hogy a szocreál részben az orosz néplélekben gyökerezik: az ikonok tisztelete a szovjet időkben a pártvezetőket ábrázoló alkotások tiszteletébe csapott át, ezért helyezték el a Lenint, Sztálint, ezek nyomán pedig Magyarországon a Rákosit ábrázoló festményeket az irodák, sőt a lakások díszhelyén. A tárlaton külön emelvényen, a már említett Mikus-féle Sztálin-szobor kicsinyített másának társaságában látható néhány, a fent említett kiváló férfiúkat ábrázoló mű. Külön említést érdemel Az ifjú Sztálin című alkotás, amely a grúz származású diktátort profilból, borostásan, könyvvel a kezében ábrázolja, háttérben a Kaukázus hólepte hegyvonulatával. A kép érdekessége a mai szemlélő számára, hogy Sztálin arcvonásai határozottan a Prince művésznevű amerikai popénekest idézik.
Átírt történelem
A történelmi témájú festmények külön teremben kaptak helyet: közismert, hogy az ötvenes években a történelmet is átírták, a kommunisták szája ízének megfelelően. A kor ideológiáját kitűnően érzékelteti az Esze Tamás találkozása Rákóczival, amelyen a parasztvezér áll a kép középpontjában, délcegen, miközben a fejedelem csak oldalról látható. A mű üzenete egyértelmű: a Rákóczi-szabadságharcban nem a vezérlő fejedelem volt a legfontosabb szereplő, hanem a parasztság... Nem kevésbé megrázó mű a Rákosi elvtárs a salgótarjáni fronton vagy a Harc a monitorokkal című, szintén 1919-es, a Tanácsköztársasághoz kötődő eseményt feldolgozó festmény.
A kihívó agronómuslány
A tárlaton néhány szobor is látható, a jobb kezében dobtáras géppisztolyt tartó, ám karját ölelésre táró felszabadító szovjet katonát vagy a martinászt ábrázoló műből nem is hiányzik az ideológiai töltet, ám Az agronómuslány esetében már rezeg a léc: a majdnem életnagyságú szobor idomai kihívóan sejlenek át az ellenszélben testére tapadó ruhán, a buja erotikum sugallatával tompítva az osztályharcos öntudattól áthatott fiatal értelmiségi képét.
A tárlat a korabeli filmhíradókat bemutató teremben ér véget, ahol a látogató megtudhatja, hogyan is viszonyult a kor – jobban mondva a kor hivatalos propagandája – a szocreál művészethez, milyen politikai-szellemi közegben jött létre az irányzat, amelynek a művészethez zömmel nagyon kevés, az ideológiához és a propagandához viszont annál több köze volt. Azt ugyanis a kiállítás szervezői is elismerik, hogy művészi értékű alkotás bizony nem sok látható a kiállított 94 mű között.
A bukaresti Bulandra Színház látja vendégül a Háromszék Táncszínház Ecce Homo című előadását, amely Munkácsy-festmények színházi megközelítése. Tapasztó Ernő, a tavaly év elején bemutatott produkció egyik rendezője értékelt a Krónikának.
Időszakos kiállítás keretében mutatja be a 250 éve született Bolyai Farkas polihisztor tevékenységét a marosvásárhelyi Teleki-Bolyai Könyvtár és a Teleki Téka Alapítvány.
A sepsiszentgyörgyi Székely Nemzeti Múzeum május 15-én, csütörtökön 15 órától nyitja meg KÓS 140 | Kós Károly műhelye című, legújabb időszakos kiállítását az intézmény Bartók Béla termében.
Robert de Nirótól Tom Cruise-on át Scarlett Johanssonig az amerikai mozi minden nemzedéke képviselteti magát a kedden kezdődő 78. cannes-i nemzetközi filmfesztiválon, amelynek hivatalos programjában több mint száz filmet mutatnak be.
Színvonalas kulturális programot kínál a bányavidéki magyarságnak a 2007 óta majdnem minden év májusában megszervezett Teleki Napok.
Harag György rendező születésének 100. évfordulója alkalmából gazdag kínálatot felvonultató emlékhetet szervez június 1. és 9. között a Kolozsvári Állami Magyar Színház – közölte a társulat.
Román városokban vetítenek friss, népszerű magyar filmeket a Magyar filmek @ 29. Európai Filmek Fesztiválja keretében – közölte a Liszt Intézet Bukarest.
A Kolozsvári Magyar Opera szombaton 19 órától tartja a Valahol Európában című nagy sikerű musical premierjét.
Sólyom Jenő Széchenyi-díjas fizikus, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja vehette át az Akadémiai Aranyérmet az MTA 199., ünnepi közgyűlésének hétfői ülésén.
Szerelmi történetbe ágyazva a magyar néptáncot mutatja be a Magyar menyegző című játékfilm, a kalotaszegi világba betekintést nyújtó alkotás várhatóan jövő év elején kerül a mozikba.