A Szentendrén élõ Kobzos Kiss Tamás népdalgyûjtõ, elõadómûvész több mint három évtizede rendszeresen látogatja az erdélyi falvakat. A közelmúltban házat vásárolt Gyimesfelsõlokon, és feltett szándéka ott tölteni nyugdíjas éveit. Kobzos Kiss Tamással – aki a nyáron Régizene-fesztiválon is fellépett – ismét Csíkszeredában találkoztunk. A mûvészt zenészmúltjáról, valamint kedvenc hangszerérõl, a kobozról kérdeztük.
2006. szeptember 01., 00:002006. szeptember 01., 00:00
– Mikor kezdett el népzenével foglalkozni, és hogyan kapcsolódott ez össze a régizene iránti szenvedélyével? – Több erdélyi és moldvai gyûjtõkörút során 1973-ban kezdtem el ismerkedni a népzenével, ellátogattam a Baranyába telepített bukovinai székelyekhez is. A népzenei ismereteim a kutatásban is segítenek: például az idén a csíkszeredai Régizene-fesztiválon elõadott egyik Tinódi-dallam megfejtését egy moldvai csángó asszonynak köszönhetem, akinek az énekét szinte rögtön társítani tudtam a középkori lantos dallamvilágához. Tinódi Lantos Sebestyén dallamai százötven éve nagy rejtélyt jelentenek, és egyes elemeirõl máig vita folyik a zenekutatók körében. Az 1554 márciusában készült kottákról sokáig azt tartották, hogy a nyomdászok hanyagsága miatt egymásra csúsztak a korabeli hangjegyszerû jelek. A XIX. században Mátrai Gábor meglehetõsen romantikus szemléletû megfejtése nem vezethetett sikerre, ennek alapján még Liszt Ferenc is kétségbe vonta Tinódi zeneszerzõi tehetségét. A két világháború között voltak még meddõ próbálkozások, de a régi jeleket alig pár évtizede „harcos-” és lantostársam, Szabó István fejtette meg, aki egyben matematikus is. Õ jött rá, mi a zenei mondanivalója a kottákon lévõ vonásoknak. Én más utakon járva hasonló eredményre jutottam. Miután kicseréltük tapasztalatainkat, készítettünk egy közös lemezt lantos õsünk halálának 450-ik évfordulójára, amelyen rajta van Tinódi teljes Krónikája. – Alig van olyan húros hangszer, amin ne tudna játszani. Melyik volt az elsõ? – A koboz volt az, ami a gitár után átvezetett a régizenéhez. A hatvanas években rengetegen gitároztunk, de akkor még elképzelni sem tudtuk, hogy gitárkísérettel magyar népdalokat is lehet énekelni, és így angol népdalokat játszottunk. A változás a hetvenes években Tolcsvayék és az Illés színre lépésével következett be, de nyilván befolyásolta a politikai nyitás is: régi szövegek, kották jelentek meg friss nyomtatásban. Énekmondóként Tinódi nyomába szegõdve már a kezdetekkor azt vizsgáltam, melyek azok a problémák, amelyek az õ idejében is megvoltak, és most is jelen vannak. Sajnos több ilyet találtam: ilyen a magyar–magyar ellentét, a viszálykodás, a megosztás. A rendszerváltás elõtt Magyarországon nem tiltották be ezeket a dalokat, de jártam velük a Felvidéken és Erdélyben is, ahol titokban lakásokon énekeltem. – Mégis, a szókimondó Tinódit tolmácsolva, nem voltak összekoccanásai a rendszerrel? – Van egy kedves emlékem a nyolcvanas évekbõl, amikor meghívtak élõ adásba a Magyar Televízióba. Tinódi-dal elõadására kértek fel, s én ki is választottam egyik kedvencemet, amely többek között a következõ sorokat tartalmazza: „Ti magyarok, jobb, ha mind egyéreztek,/ Mint eddig egymást ne úgy szeressétek,/ Úgy ad Isten jószerencsét tinéktek,/ És megszabadítja idegen néptõl földetek.” A mûsor elõtt egy héttel kezdtünk egyeztetni a szerkesztõvel, aki nem mondhatta azt, hogy ez a szöveg indexen van, de mindenáron le akart beszélni róla, mondván, adjam elõ a Sok részegest, vagy bármi mást. Nem tágítottam, sõt azt mondtam, hogy ezt az egy Tinódit tudom kívülrõl. Végül lement az adás, és máig sem tudom, a cenzorok szándékosan vagy figyelmetlenségbõl siklottak el fölötte, de nem lett botrány az ügybõl. Akkor kezdett foglalkoztatni egy önálló Tinódi-est összeállításának gondolata, amely az idén valósult meg: elõször Pakson, majd Dombóváron, harmadjára pedig Csíkszeredában adtam elõ. Elszomorít, hogy Magyarországon ilyen kevés helyen emlékeztek Tinódira. Ez újabb bizonyítéka annak, hogy a magyarság nemzettudata ismét válságba került. – Hangzásvilágukban mennyire hasonlítanak a régizene mai hangszerei az egykoriakhoz? – Örök téma ez, de a megközelítésnek megvannak a határai. A barokk muzsikánál talán jobban hasonlít a hangzás az eredetihez, de ott sem lehet tökéletes az utánzás, hiszen alig akadnak autentikus hangszerek. Mi annak örvendhetünk, hogy a moldvai csángóknál szinte változatlanul fennmaradt a koboz. Kaptam egyet kölcsön, amelyre a „kor szellemében” a hiányzó õsi bélhúrok mellé telefondrótokat szereltek. A koboznak érdekes és egyben mostoha a története: tulajdonképpen a törököktõl örököltük, de aztán az idõk folyamán a divatokat követve átalakult, és amolyan öszvér-hangszerré vált, amelynek hangolásában fellelhetõk a citera, a duda és a tekerõlant elemei. A régi, hosszú nyakú magyar koboz leginkább a törökök szaz nevû hangszerére hasonlíthatott, de a török idõk után eltûnt. A koboz iránti ellenszenv nyugati szemmel vizsgálva teljesen indokolt: az örök civilizációs ellentét egyik jele Kelet és Nyugat között. A XVI. században a nyugatiak azt sem nézték jó szemmel, hogy a magyarok török ruhát viseltek, és török zenét hallgattak, s ilyen szellemben a koboznak, a töröksípnak is vesznie kellett. A koboz kicsinyített mását, a tamburát, ami már szalonképes volt európai körökben, Mária Terézia idején a szerb betelepítettek „hozták vissza”. • Jakab Lõrinc
Kobzos Kiss Tamás Harminc éve lép fel énekmondó elõadómûvészként. Egyetemi hallgatóként a Délibáb népzenei együttesben játszott, 1974-ben a Kaláka együttes tagja lett. Kísérõ hangszere kezdetben a gitár, majd a koboz, lant, tekerõlant. 1977–78 között a Bakfark Bálint lanttrióban és a Kecskés együttesben muzsikált. Bejárta Európát, fellépett Japánban és az Egyesült Államokban. 1991-tõl az Óbudai Népzenei Iskola igazgatója. 1996-ban Bezerédi-díjat, 1998-ban Köztársasági Érdemkeresztet és Magyar Mûvészeti Díjat kapott.
Hirdetés
Hírlevél
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
A bukaresti „I.L. Caragiale” Színház és Filmművészeti Egyetem (UNATC) nemzetközi konferenciát és workshopot szervez, melynek tematikája az úgynevezett „oktatófilmek” felhasználási gyakorlata a volt szocialista országokban.
A romániai magyar színházakról és az IFesztről is szó esett a Nemzeti Kisebbségi Színházak Nemzetközi Találkozóján, de felmerült egy budapesti helyszínű erdélyi fesztivál lehetősége is.
Film- és könyvbemutatóval tisztelegtek Janovics Jenő, a magyar filmgyártás úttörőjének munkássága előtt a kolozsvári Művész moziban. A magyar film napja alkalmából szervezett eseményen a „Szamos-parti Hollywoodba” kaphattak betekintést az érdeklődők.
Magyarország és Európa egyik legeredetibb és legkeményebb underground együttesének, a Vágtázó Halottkémeknek a koncertje is szerepel a kolozsvári Transilvania Nemzetközi Filmfesztivál (TIFF) programjában.
Bár a világon az egyik legnagyszerűbb dolog a tánc, hiszen egyetemes, mindenki számára befogadható „nyelv”, amely az életerőt és az életörömöt hordozza, a virtuális „nézelődéshez” szokott mai társadalom ellustult – jelentette ki Könczei Csongor.
A Déryné Program Határtalan alprogramja részeként a magyar nyelvű színjátszás válik elérhetővé Felvidék, Kárpátalja, Vajdaság és Erdély mintegy 60, magyarok által lakott településén – jelentette be Novák Irén.
A népi együtt muzsikálás és éneklés nemcsak közösségi élményt, de életformát is jelenthet – mondta el az Erdélyben több helyszínen működő Erdélyi Hagyományok Háza Alapítvány (EHHA) kolozsvári intézetének kulturális szervezője, Nagy Kata.
Az Agyagkatonák – Az első kínai császár halhatatlan hadserege című kiállítás Marosvásárhelyre érkezik: május 7-től a Kultúrpalotában lesz látható, ez lesz a városban az idei legimpozánsabb nemzetközi kiállítás.