„Nincs olyan, hogy erdélyi embertípus” – K. Lengyel Zsolt Németországban élő történész életéről, transzilvanizmusról

Dávid Gyula (balra) és K. Lengyel Zsolt (jobbra) a kolozsvári könyvbemutatón •  Fotó: mcc.ro

Dávid Gyula (balra) és K. Lengyel Zsolt (jobbra) a kolozsvári könyvbemutatón

Fotó: mcc.ro

A transzilvanizmus egyik legnevesebb kutatója, K. Lengyel Zsolt a napokban szülővárosába, Kolozsvárra látogatott, hogy bemutassa legújabb, Haza és szülőföld című kötetét. A Kriterion könyvkiadó és az erdélyi Mathias Corvinus Collegium által szervezett rendezvényen a Németországban élő, 62 éves történész elsősorban a 20. század elejének eseményeit, szervezkedéseit idézte fel a Dávid Gyula irodalomtörténésszel folytatott beszélgetése során. Lapunk az esemény után faggatta K. Lengyel Zsoltot kivándorlásról, külföldi érvényesülésről, a tevékenysége nyomán tapasztalt szakmai és kevésbé szakmai reakciókról, illetve a transzilvanizmus mai tanulságairól.

Tóth Gödri Iringó

2023. március 19., 14:052023. március 19., 14:05

2023. március 19., 14:062023. március 19., 14:06

– A közel másfél órás könyvbemutatója után, azt kell hogy mondjam, ha valaki hallgatja Önt beszélni, nem az az érzése, hogy egy Németországba kivándorolt magyart hall, hanem, hogy egy erdélyit. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet több mint negyven év során, után megőrizni az erdélyi identitást, és nem „csak” a magyart?

– Már akkor is, amikor még itt (Erdélyben – szerk. megj.) éltem, mondhatjuk, hogy nagyon sokszínű volt az erdélyi identitásom, volt, van bennem is kis román, van német, van magyar, van máramarosi, van bánsági, belső-erdélyi, kolozsvári, és van értelmiségi, kereskedő. Ez a sokszínűség, összetettség a belső oka annak, hogy az erdélyiség fontos számomra. A külső oka pedig, hogy a szüleim akaratlanul is erre neveltek – nem programszerűen, de magától értetődő volt, hogy az erdélyi identitást igenis meg kell tartani. Volt, van egy harmadik oka is: az, hogy tulajdonképpen nem magától értetődő, ha valaki kivándorol Németországba, az megtartja az identitását, illetve bármi mást a múltjából. Tehát ezt tudatosan kell csinálni.

Idézet
Úgy 20 éves lehettem, amikor talán egy szilveszteri buliban egy magyarországi ismerős elkezdett kedvesen gúnyolódni a kiejtésemmel. Ez 1981 körül volt, amikor túl voltam a német érettségin, a német katonaságon. És ez a gúnyolódás elgondolkodtatott,

ugyanis egy ideig a másik irányban sem volt tökéletes a dolog: amikor németül beszéltem, a németek érezték, hogy nem német vagyok. Akkor dőlt el, nekem ez egy életcélom – akkor még nem szakmai szempontból –, hogy két nyelvben legyek otthon, mert ezt a természetes közeget, ami értékes, nem akarom elveszíteni. A negyedik szempont pedig maga a szakmám, ugyanis olyan szakmám lett, amelyben a román és a magyar nyelvet is rendszeresen használom.

– 1974-ben az egy éve már ott élő szüleihez egyévnyi, mondhatni tudatos felkészülés után vándorolt ki Nyugat-Németországba. Önnek milyen volt az első találkozás az ottani kultúrával?

– Én nem fedeztem fel, nem kerestem Németországban semmi Erdélyt. Számomra két párhuzamos világként léteztek, és ez engem nem zavart, nem akartam a két világot összevonni, egyiket vagy másikat elnyomni, megszüntetni. Én élveztem ezt a helyzetet. Emlékszem, hogy első dolog Németországban, ami feltűnt, és amire ma is emlékszem: egy illat volt. Más volt a levegő illata, mint Erdélyben. Csak utólag jöttem rá, hogy ez az akkor nálunk még nem elterjedt, túlparfümözött mosószerek illata volt.

Idézet
Persze, ez csak egy külsőség. Ami még megmaradt kulturális szinten – és ami nagyon pozitív volt –, hogy én egyáltalán nem tapasztaltam meg azt, amiről sokan beszéltek, vagyis, hogy engem nagyon hamar befogadtak.

Egészen másként viselkedett a németség velem, mint ahogy egyesek azelőtt jelezték, hogy fognak viselkedni. Viszonylag hamar bekerültem a német közösségbe, egy negyedéves intenzív nyelvképzés után már felvettek a nyolcadik osztályba. Nekem akkor a legfontosabb az volt, hogy ne kelljen évet ismételjek – ennek a gondolata az ördögtől való volt, hiszen az akkori (erdélyi) iskolarendszerben ez a szégyenek szégyenének számított.

De szerencsém is volt az iskolával, mert az igazgató egy sziléziai származású, Németországba a második világháború után menekültként került történész volt, aki egykor átélte nemcsak a kisebbségi lét és a hazaváltás élményeit – így az én helyzetemet megértette és átérezte. Ráadásul történészként is tudta, miről van szó, hogy mi van Erdéllyel, és ez – ha akkor még nem is tudatosan – nagyon jól esett nekem.

– Ha jól tudom, eredetileg zenésznek készült, Kolozsváron zeneiskolába járt. A kivándorlás vetett véget a zenei karriernek? Hogyan jött a zene helyett a történelem?

– Igen, és a zenei tervek a kivándorlásunk után is még egy ideig ott lebegtek, de már csak elméletileg. Kellett volna hozzá zongora, ami nem volt. A kelet-közép-európai, közelebbről az erdélyi történelem (mint tantárgy, tudomány – szerk.) épp ekkortájt erősítette föl bennem azt a tudatot, hogy van egy örökségem, amelyet érdemes ápolni, és amellyel esetleg érdemes lenne szakmailag is foglalkozni. Ez irányított ebben az irányba.

– És annak milyen fogadtatása volt „kint”, az ottani egyetemen, hogy Ön Erdéllyel akar foglalkozni?

– Ó, ez bonyolult dolog, mivel a német történettudománynak ilyen szempontból két nagy csoportja van: az egyik azok csoportja, akik többé-kevésbé személyes származási alapon foglalkoznak a térséggel – ők lehettek németek, elűzött németek, korábban elűzött németek leszármazottjai, vagy emigráns románok, emigráns magyarok. Sokáig nagyon erős volt a Kelet-Európa-kutatás Németországban, és azok száma is, akik származási alapon (is) közelítettek a témákhoz. És persze, ezeknek a kutatóknak jelentős (volt) az előnye azokkal szemben, akik a nyelvet, térséget, mindent meg kellett hogy tanuljanak.

Idézet
De történt egy hangsúlyváltás e téren, hiszen az előbb említettek kihaltak – lehet, hogy én vagyok az utolsó veterán (nevet – szerk. megj.).

A nyolcvanas években már nagyjából azonos arányban volt a két csoport, melynek kapcsolatát leginkább úgy lehet jellemezni, ha azt mondom, hogy tartózkodó. A másik oldal a tősgyökeres németekből áll, akik mindent meg kellett tanuljanak a térségről s térségből, így gyakran féltékenyek azokra, akiknek előnyt jelent a nyelv, a helyi összefüggések származásból adódó ismerete. Az pedig, hogy egész fiatal szakmai koromtól mindig olyan helyen dolgoztam, aminek valamilyen módon magyar volt a neve (Müncheni Magyar Intézet, Bajorországi Magyar Iskola – szerk. megj.), tálcán kínálta az indítékot, hogy azzal vádoljanak, hazabeszélek, hogy bizonyos érdekek mentén csinálom azt, amit csinálok.

Továbbá Németországban, illetve különösen a történelemtudományban a politikai dimenzió erőteljesen ráépült a szakmaira, így sokszor nem a szakmai szempontok, hanem más érdekek a döntőek. Tehát szakmai szempontból mindig végigkísért engem az, hogy magyar vagyok, illetve az, hogy „gyakorló” magyar vagyok, minden szoros német társadalmi kötődéseim ellenére.

– És, gondolom, napjainkban, az Orbán-kormány uniós szinten nem túl pozitív megítélése nyomán, ez a helyzet még inkább kiéleződött…

– Igen, ez így van. De egyébként összességében ez nem változtat azon, hogy az én németországi első 15-20 évemet teljes mértékben a befogadottság érzése lengi be, csak a szakmai életemben éreztem, érzem ezeket a dolgokat.

– És akkor ezzel párhuzamosan, milyen az itthoni – magyarországi és erdélyi – viszonyulás ahhoz, hogy Ön „kintről” foglalkozik hungarológiával, illetve a transzilvanizmus témájával?

– A magyar tudományos, kulturális életben akkor érezheti magát valaki betagoltnak, ha ott él. Főleg nyugatiak esetében érvényes ez – erdélyiekre talán nem épp annyira. Tehát nehéz betagolódni, tulajdonképpen csak akkor lehet, ha az ember „lepaktál” valahova. Ha nem, akkor az ember a szakma „peremén” marad, csak kisebb-nagyobb projektekkel, rövidebb-hosszabb ideig tud bekerülni, de igazán soha. Én ezt az utat jártam, járom, sosem éreztem magam teljesen betagoltnak a magyarországi tudományos életbe. De egyébként ez nem újdonság, az öreg emigránsok is megtapasztalták ezt.

Idézet
Én mindkét országban a peremen vagyok.

– Emlegette a magyar szervezeteket, ahol jelenleg dolgozik: a Müncheni Magyar Intézetnek vezetője jelenleg, a Bajorországi Magyar Iskolának alapítója. Van ezeknek még – a jelenkor kulturális és politikai kontextusában, a globalizáció korában – létjogosultsága?

– A Müncheni Magyar Intézet tudományos intézetként hiánypótló, így van létjogosultsága. A kelet-európai tanulmányok német közege hagyományosan a szláv világgal szemben határozza meg magát. Az első világháború előtt jött létre ez a tudományág az akkori német és az orosz birodalom versengése nyomán, így a kelet-európai történettudomány Németországban tulajdonképpen egy történettudományi szlavisztika.

Idézet
És ebben a tengerben van két sziget: a román, meg a magyar.

A románoknak nem sikerült ebből a szláv tengerből kitörniük: ők általában a német intézetekben próbálnak elhelyezkedni, esetükben nincs egy külön „alsúlypont” a tudományban, a tudományos életben. Ezzel szemben a Berlini Magyar Intézet – amelynek koncepcionális mintáját követi az 1962-ben megalakult, a 60. életévét már betöltő Müncheni Magyar Intézet – már nem sokkal az első világháború után komoly tevékenységet fejtett ki.

Tehát tudományosan van értelme az intézetünknek, csak sajnos a politikai környezet nagyon-nagyon hátráltatja, főleg 2010 óta. Igencsak elhidegült a német–magyar, újabban a bajor–magyar viszony is, így jelenleg bizony sok mindent nem tudunk megvalósítani.

Idézet
Másfelől a hétvégi magyar iskola épp azért jött létre, mert van rá igény – ezt mutatja, hogy 350-450 gyerek jár iskoláinkba.

Münchenben a hétvégi iskolának régi, az 1940-es évek végéig visszanyúló hagyománya van, a mai hétvégi iskolaszövetségünk tulajdonképpen a korai 2000-es évek eredménye, amikor Magyarország bekerült az EU-ba, és nem sokkal rá egyre többen vállaltak – mert jogilag vállalhattak – munkát Németországban, és ugrásszerűen megnőtt főleg a déli tartományokban a magyar családok száma. Az addig Münchenben működtetett hétvégi iskolánkban már nem fértünk el, így át kellett gondolnunk, ki kellett bővítenünk oktatási vállalkozásunkat, amely kereken tíz éve a Müncheni Magyar Intézet részlegeként működik, jelenleg hét bajorországi településen.

– A transzilvanizmus az erdélyi régió érdekeinek érvényesítését célul kitűző, a magyar nemzeti és regionális öntudat feszültségteljes viszonyát hordozó politikai ideológia volt, elsősorban 1920–1945 között, melyről bárki olvashat az Ön legújabb könyvében. A ma tanulhat valamit a transzilvanizmusból?

– Vártam ezt a kérdést. Igen, tanulhatunk, de csak úgy, ha a rég megizmosodott tévhitekkel szembenézünk, és lehetőleg (legalább részben) leszámolunk velük.

Idézet
Az egyik ilyen tévhit, hogy létezik egy erdélyi embertípus. Valóban van erdélyi román, erdélyi magyar, erdélyi német és a többi, de nincs olyan, hogy erdélyi ember.

Kós Károlyék abból akartak kiindulni, hogy az Erdélyben élő magyar, román és német nemzetrészeket egy emberfajtába lehet gyúrni. De az 1920-as években nem lehetett, és nem lehet manapság sem. És épp ezért nem érdemes bánkódni, ha nem jönnek létre magyar–román együttműködések; viszont tudatosan egymás mellett kell élni, szép csendben s békességben, úgy, hogy mindenki végzi a maga magyar, román és (ha van még) német dolgát, amihez persze kellenek biztosítékok, például tulajdonjogi kérdésekben.

Idézet
Szerintem egy kicsit alacsonyabbra kell állítani az igényeket: az erdélyi magyar–román–német együttműködések pátoszát szükség esetén, ha továbbra is hiába kérjük számon a többségtől, váltsa fel a magyar–román–német egymás mellett élés erkölcse.

Másfelől azonban ennél kevesebbel sem szabad beírni. Ha ez megvalósul, akkor kialakulhat valami újfajta, virágzó erdélyiség, mint magatartásmód. A békés egymás mellett élésből aztán kifejlődhetnek többé-kevésbé szoros, tartós vagy csak átmeneti összefonódások is. Ezek mintegy megnemesítenék napjaink Erdély-alapú, jövőképes munkálkodásait.

1 hozzászólás Hozzászólások

Ezek is érdekelhetik

A rovat további cikkei

2024. szeptember 13., péntek

A csíkszeredai Részegh Botond képzőművész alkotásaiból nyílik kiállítás a Szegeden

Vonal mágia címmel Részegh Botond csíkszeredai festő- és grafikusművész munkásságát bemutató tárlat nyílik október elején a szegedi Reök-palotában – tájékoztatta Kertész Lilla, az összművészeti központ sajtóreferense pénteken az MTI-t.

A csíkszeredai Részegh Botond képzőművész alkotásaiból nyílik kiállítás a Szegeden
2024. szeptember 13., péntek

A Székelyföldre is elviszi a kolozsvári opera a Jézus Krisztus szupersztárt, operanapok a kincses városban

Operanapokkal, székelyföldi turnéval és a Vidnyásznszky Attila által rendezett Bánk bán című előadás bemutatójával várja közönségét a közeljövőben a Kolozsvári Magyar Opera.

A Székelyföldre is elviszi a kolozsvári opera a Jézus Krisztus szupersztárt, operanapok a kincses városban
2024. szeptember 13., péntek

Hamarosan ismét látogatható lesz a párizsi Notre-Dame, online regisztrációt vezetnek be

Alig három hónappal a székesegyház újbóli megnyitása előtt visszatért csütörtökön a Notre-Dame-ba az északi harangtoronynak a 2019-es tűzvészben megrongálódott nyolc harangja.

Hamarosan ismét látogatható lesz a párizsi Notre-Dame, online regisztrációt vezetnek be
2024. szeptember 12., csütörtök

Minden templom nyitva lesz Szebenben: ortodoxok, zsidók, görögkatolikusok is csatlakoznak a magyar szervezésű Ars Sacrához

Nyitott templomkapukkal, gazdag egyházzenei és az egyházművészetre összpontosító kínálattal várja a közönséget szeptember 14. és 22. között a a HÍD – Szebeni Magyarok Egyesülete által szervezett Ars Sacra fesztivál.

Minden templom nyitva lesz Szebenben: ortodoxok, zsidók, görögkatolikusok is csatlakoznak a magyar szervezésű Ars Sacrához
2024. szeptember 11., szerda

Meséssé válik a Tűzoltótorony környéke, szabadtéri családi napot tart a szatmárnémeti bábtársulat

A szatmárnémeti Harag György Társulat Brighella Bábtagozata szabadtéri családi napot tart szeptember 15-én, vasárnap.

Meséssé válik a Tűzoltótorony környéke, szabadtéri családi napot tart a szatmárnémeti bábtársulat
2024. szeptember 10., kedd

Magyarország a Semmelweist nevezi Oscar-díjra

A Semmelweis című mozifilmet nevezi Magyarország nemzetközi film kategóriában az Oscar-díjra a magyar jelölésről határozó szakmai testület döntése alapján – közölte az MTI-vel kedden a Nemzeti Filmintézet (NFI).

Magyarország a Semmelweist nevezi Oscar-díjra
2024. szeptember 10., kedd

Utcatánc, hip-hop, amatőr tánccsoportok fellépései színesítik a váradi Infinite Dance Fesztivált

Hatodik alkalommal szervezi meg a Nagyváradi Szigligeti Színház október 6–13. között az Infinite Dance tánc– és összművészeti fesztivált, melynek házigazdája a Nagyvárad Táncegyüttes.

Utcatánc, hip-hop, amatőr tánccsoportok fellépései színesítik a váradi Infinite Dance Fesztivált
2024. szeptember 09., hétfő

Sepsiszentgyörgyre érkezik a Kós András életmű-kiállítás

A Székely Nemzeti Múzeum a sepsiszentgyörgyi Liszt Intézettel közösen Kós András életmű-kiállítást szervez a művész születésének 110. évfordulója alkalmából.

Sepsiszentgyörgyre érkezik a Kós András életmű-kiállítás
2024. szeptember 09., hétfő

Több erdélyi települést érintő turnén a kortárs irodalom istenképéről szóló pódiumműsor

Több erdélyi településen mutatják be az Irodalmi Jelen pódiumműsorát Zorkóczy Zenóbia egyéni előadóművész közreműködésével.

Több erdélyi települést érintő turnén a kortárs irodalom istenképéről szóló pódiumműsor
2024. szeptember 08., vasárnap

Amikor nem dolgozhattak a nők: népszokások Kisboldogasszony napján

Szeptember 8. Szűz Mária születésének napja, helyenként Kisboldogasszonynak vagy Kisasszony napjának is nevezik. Ez a nap országszerte búcsújáró nap volt és népszokások fűződtek hozzá.

Amikor nem dolgozhattak a nők: népszokások Kisboldogasszony napján