„Nincs olyan, hogy erdélyi embertípus” – K. Lengyel Zsolt Németországban élő történész életéről, transzilvanizmusról

– A közel másfél órás könyvbemutatója után, azt kell hogy mondjam, ha valaki hallgatja Önt beszélni, nem az az érzése, hogy egy Németországba kivándorolt magyart hall, hanem, hogy egy erdélyit. Hogy lehetséges ez? Hogy lehet több mint negyven év során, után megőrizni az erdélyi identitást, és nem „csak” a magyart?

– Már akkor is, amikor még itt (Erdélyben – szerk. megj.) éltem, mondhatjuk, hogy nagyon sokszínű volt az erdélyi identitásom, volt, van bennem is kis román, van német, van magyar, van máramarosi, van bánsági, belső-erdélyi, kolozsvári, és van értelmiségi, kereskedő. Ez a sokszínűség, összetettség a belső oka annak, hogy az erdélyiség fontos számomra. A külső oka pedig, hogy a szüleim akaratlanul is erre neveltek – nem programszerűen, de magától értetődő volt, hogy az erdélyi identitást igenis meg kell tartani. Volt, van egy harmadik oka is: az, hogy tulajdonképpen nem magától értetődő, ha valaki kivándorol Németországba, az megtartja az identitását, illetve bármi mást a múltjából. Tehát ezt tudatosan kell csinálni.

ugyanis egy ideig a másik irányban sem volt tökéletes a dolog: amikor németül beszéltem, a németek érezték, hogy nem német vagyok. Akkor dőlt el, nekem ez egy életcélom – akkor még nem szakmai szempontból –, hogy két nyelvben legyek otthon, mert ezt a természetes közeget, ami értékes, nem akarom elveszíteni. A negyedik szempont pedig maga a szakmám, ugyanis olyan szakmám lett, amelyben a román és a magyar nyelvet is rendszeresen használom.

– 1974-ben az egy éve már ott élő szüleihez egyévnyi, mondhatni tudatos felkészülés után vándorolt ki Nyugat-Németországba. Önnek milyen volt az első találkozás az ottani kultúrával?

– Én nem fedeztem fel, nem kerestem Németországban semmi Erdélyt. Számomra két párhuzamos világként léteztek, és ez engem nem zavart, nem akartam a két világot összevonni, egyiket vagy másikat elnyomni, megszüntetni. Én élveztem ezt a helyzetet. Emlékszem, hogy első dolog Németországban, ami feltűnt, és amire ma is emlékszem: egy illat volt. Más volt a levegő illata, mint Erdélyben. Csak utólag jöttem rá, hogy ez az akkor nálunk még nem elterjedt, túlparfümözött mosószerek illata volt.

Egészen másként viselkedett a németség velem, mint ahogy egyesek azelőtt jelezték, hogy fognak viselkedni. Viszonylag hamar bekerültem a német közösségbe, egy negyedéves intenzív nyelvképzés után már felvettek a nyolcadik osztályba. Nekem akkor a legfontosabb az volt, hogy ne kelljen évet ismételjek – ennek a gondolata az ördögtől való volt, hiszen az akkori (erdélyi) iskolarendszerben ez a szégyenek szégyenének számított.

De szerencsém is volt az iskolával, mert az igazgató egy sziléziai származású, Németországba a második világháború után menekültként került történész volt, aki egykor átélte nemcsak a kisebbségi lét és a hazaváltás élményeit – így az én helyzetemet megértette és átérezte. Ráadásul történészként is tudta, miről van szó, hogy mi van Erdéllyel, és ez – ha akkor még nem is tudatosan – nagyon jól esett nekem.

– Ha jól tudom, eredetileg zenésznek készült, Kolozsváron zeneiskolába járt. A kivándorlás vetett véget a zenei karriernek? Hogyan jött a zene helyett a történelem?

– Igen, és a zenei tervek a kivándorlásunk után is még egy ideig ott lebegtek, de már csak elméletileg. Kellett volna hozzá zongora, ami nem volt. A kelet-közép-európai, közelebbről az erdélyi történelem (mint tantárgy, tudomány – szerk.) épp ekkortájt erősítette föl bennem azt a tudatot, hogy van egy örökségem, amelyet érdemes ápolni, és amellyel esetleg érdemes lenne szakmailag is foglalkozni. Ez irányított ebben az irányba.

– És annak milyen fogadtatása volt „kint”, az ottani egyetemen, hogy Ön Erdéllyel akar foglalkozni?

– Ó, ez bonyolult dolog, mivel a német történettudománynak ilyen szempontból két nagy csoportja van: az egyik azok csoportja, akik többé-kevésbé személyes származási alapon foglalkoznak a térséggel – ők lehettek németek, elűzött németek, korábban elűzött németek leszármazottjai, vagy emigráns románok, emigráns magyarok. Sokáig nagyon erős volt a Kelet-Európa-kutatás Németországban, és azok száma is, akik származási alapon (is) közelítettek a témákhoz. És persze, ezeknek a kutatóknak jelentős (volt) az előnye azokkal szemben, akik a nyelvet, térséget, mindent meg kellett hogy tanuljanak.

A nyolcvanas években már nagyjából azonos arányban volt a két csoport, melynek kapcsolatát leginkább úgy lehet jellemezni, ha azt mondom, hogy tartózkodó. A másik oldal a tősgyökeres németekből áll, akik mindent meg kellett tanuljanak a térségről s térségből, így gyakran féltékenyek azokra, akiknek előnyt jelent a nyelv, a helyi összefüggések származásból adódó ismerete. Az pedig, hogy egész fiatal szakmai koromtól mindig olyan helyen dolgoztam, aminek valamilyen módon magyar volt a neve (Müncheni Magyar Intézet, Bajorországi Magyar Iskola – szerk. megj.), tálcán kínálta az indítékot, hogy azzal vádoljanak, hazabeszélek, hogy bizonyos érdekek mentén csinálom azt, amit csinálok.

Továbbá Németországban, illetve különösen a történelemtudományban a politikai dimenzió erőteljesen ráépült a szakmaira, így sokszor nem a szakmai szempontok, hanem más érdekek a döntőek. Tehát szakmai szempontból mindig végigkísért engem az, hogy magyar vagyok, illetve az, hogy „gyakorló” magyar vagyok, minden szoros német társadalmi kötődéseim ellenére.

– És, gondolom, napjainkban, az Orbán-kormány uniós szinten nem túl pozitív megítélése nyomán, ez a helyzet még inkább kiéleződött…

– Igen, ez így van. De egyébként összességében ez nem változtat azon, hogy az én németországi első 15-20 évemet teljes mértékben a befogadottság érzése lengi be, csak a szakmai életemben éreztem, érzem ezeket a dolgokat.

– És akkor ezzel párhuzamosan, milyen az itthoni – magyarországi és erdélyi – viszonyulás ahhoz, hogy Ön „kintről” foglalkozik hungarológiával, illetve a transzilvanizmus témájával?

– A magyar tudományos, kulturális életben akkor érezheti magát valaki betagoltnak, ha ott él. Főleg nyugatiak esetében érvényes ez – erdélyiekre talán nem épp annyira. Tehát nehéz betagolódni, tulajdonképpen csak akkor lehet, ha az ember „lepaktál” valahova. Ha nem, akkor az ember a szakma „peremén” marad, csak kisebb-nagyobb projektekkel, rövidebb-hosszabb ideig tud bekerülni, de igazán soha. Én ezt az utat jártam, járom, sosem éreztem magam teljesen betagoltnak a magyarországi tudományos életbe. De egyébként ez nem újdonság, az öreg emigránsok is megtapasztalták ezt.

– Emlegette a magyar szervezeteket, ahol jelenleg dolgozik: a Müncheni Magyar Intézetnek vezetője jelenleg, a Bajorországi Magyar Iskolának alapítója. Van ezeknek még – a jelenkor kulturális és politikai kontextusában, a globalizáció korában – létjogosultsága?

– A Müncheni Magyar Intézet tudományos intézetként hiánypótló, így van létjogosultsága. A kelet-európai tanulmányok német közege hagyományosan a szláv világgal szemben határozza meg magát. Az első világháború előtt jött létre ez a tudományág az akkori német és az orosz birodalom versengése nyomán, így a kelet-európai történettudomány Németországban tulajdonképpen egy történettudományi szlavisztika.

A románoknak nem sikerült ebből a szláv tengerből kitörniük: ők általában a német intézetekben próbálnak elhelyezkedni, esetükben nincs egy külön „alsúlypont” a tudományban, a tudományos életben. Ezzel szemben a Berlini Magyar Intézet – amelynek koncepcionális mintáját követi az 1962-ben megalakult, a 60. életévét már betöltő Müncheni Magyar Intézet – már nem sokkal az első világháború után komoly tevékenységet fejtett ki.

Tehát tudományosan van értelme az intézetünknek, csak sajnos a politikai környezet nagyon-nagyon hátráltatja, főleg 2010 óta. Igencsak elhidegült a német–magyar, újabban a bajor–magyar viszony is, így jelenleg bizony sok mindent nem tudunk megvalósítani.

Münchenben a hétvégi iskolának régi, az 1940-es évek végéig visszanyúló hagyománya van, a mai hétvégi iskolaszövetségünk tulajdonképpen a korai 2000-es évek eredménye, amikor Magyarország bekerült az EU-ba, és nem sokkal rá egyre többen vállaltak – mert jogilag vállalhattak – munkát Németországban, és ugrásszerűen megnőtt főleg a déli tartományokban a magyar családok száma. Az addig Münchenben működtetett hétvégi iskolánkban már nem fértünk el, így át kellett gondolnunk, ki kellett bővítenünk oktatási vállalkozásunkat, amely kereken tíz éve a Müncheni Magyar Intézet részlegeként működik, jelenleg hét bajorországi településen.

– A transzilvanizmus az erdélyi régió érdekeinek érvényesítését célul kitűző, a magyar nemzeti és regionális öntudat feszültségteljes viszonyát hordozó politikai ideológia volt, elsősorban 1920–1945 között, melyről bárki olvashat az Ön legújabb könyvében. A ma tanulhat valamit a transzilvanizmusból?

– Vártam ezt a kérdést. Igen, tanulhatunk, de csak úgy, ha a rég megizmosodott tévhitekkel szembenézünk, és lehetőleg (legalább részben) leszámolunk velük.

Kós Károlyék abból akartak kiindulni, hogy az Erdélyben élő magyar, román és német nemzetrészeket egy emberfajtába lehet gyúrni. De az 1920-as években nem lehetett, és nem lehet manapság sem. És épp ezért nem érdemes bánkódni, ha nem jönnek létre magyar–román együttműködések; viszont tudatosan egymás mellett kell élni, szép csendben s békességben, úgy, hogy mindenki végzi a maga magyar, román és (ha van még) német dolgát, amihez persze kellenek biztosítékok, például tulajdonjogi kérdésekben.

Másfelől azonban ennél kevesebbel sem szabad beírni. Ha ez megvalósul, akkor kialakulhat valami újfajta, virágzó erdélyiség, mint magatartásmód. A békés egymás mellett élésből aztán kifejlődhetnek többé-kevésbé szoros, tartós vagy csak átmeneti összefonódások is. Ezek mintegy megnemesítenék napjaink Erdély-alapú, jövőképes munkálkodásait.