A tehetség nem feltétlenül eleve elrendelés dolga – Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész ihletről, pályaképéről, munkáiról

2019. július 09., 08:22

Nemes András Csaba kolozsvári képzőművész élete első, bemutatkozó kiállítását tavaly augusztusban rendezte a Kolozsvári Magyar Napok keretében, majd ezt alig tíz hónap alatt újabb kettő követte – a főtéri magyar konzulátus kiállítótermében és a törökvágási református egyházközség Kányafő Galériájában. A tárlatokon látható alkotások más-más tematikával, más-más stílusban és technikával készültek.

Nemes András Csaba: „a kisplasztika számomra szórakozás, amikor csinálom, teljesen benne élek” Fotó: Facebook

– Az utóbbi időben több kolozsvári kiállításon is megtekinthetőek voltak a munkái. Mi ez a lázas sietség, mintha az úgymond félárnyékban töltött évtizedeket szeretné nagy hirtelen bepótolni…

– Ezt kérdezi mindenki, hol voltam eddig, honnan bukkantam elő így egyszeriben. Pedig én azelőtt is ezt csináltam, kisebb-nagyobb agyagszobrokat, terrakottát, grafikát, sőt egy ideig ebből is éltem, s ezt kevesen mondhatják el magukról a hivatásos képzőművészek közül. A 90-es évek után különösen elszaporodtak az ajándéktárgyakat, csecsebecséket forgalmazó kisüzletek, galériák a városban, ilyenekbe adtam be néhány vallási vagy világi tárgyú munkát. Eladták, s üzentek, hogy hozzak újakat, hát „gyártottam” őket…

Lehet, amolyan későn érő fajta vagyok, mert csak az utóbbi időben, szinte ötvenévesen fordult meg a fejemben, hogy immár ki kellene állni a nagyközönség elé.”

– Közben azonban szinte teljesen egyedül, némi családi segítséggel, felépített egy szép házat a Kányafőn, s felnevelt két gyermeket.

– Igen, azt hiszem – amint erre a 89-es rendszerváltás után alkalom adódott –, én voltam Kolozsváron az első gyesen lévő apuka. A feleségem fodrásznő, őt mielőbb visszavárták a kliensek, én pedig itthon maradtam, építkeztem, kialakítottam egy tágas műtermet is a lakás alatt, s pátyolgattam a gyerekeket. Mára felnőtt fiaim vannak, a nagyobbik, Zsolti bölcsészetet végzett, műveim értője és magyarázója, apró lírai szövegekkel, kisprózával teszi közérthetővé, mintegy emészthetővé az alkotásokat. Másik fiam szakács, s az álma, hogy önálló séf legyen egy többcsillagos szálloda konyháján. Közben, amint gyarapodott, cseperedett a család, én is szükségét éreztem, hogy állandó kenyérkereset után nézzek, rövid ideig rajzot tanítottam, majd a Református Kollégiumba szegődtem intézőnek, karbantartónak, amolyan mindenesnek.

– Kanyarodjunk kissé vissza a kezdetekhez. A családi hagyomány – mozdonyvezető apa és nagyapa, kazánkovács nagybácsi, kemény munkásemberek – nemigen predesztinálhatta a művészpálya felé. Egyébként is abban az időben minden kisfiú inkább mozdonyvezető, pilóta vagy űrhajós akart lenni…

– Lehet, titokban nekem is ezt a sorsot szánták, amíg ki nem derült, hogy színvak vagyok. Később a képzőművészeti főiskoláról is ezért tanácsoltak el már a jelentkezéskor. Az érettségi s a sikertelen felvételi után rövid ideig dolgoztam is a CFR-műhelyekben, az öntődében, sok mindent elraktároztam az öntésről, formázásról, ami jól fogott későbbi munkámban.

Egyébként nem hiszem, hogy a tehetség feltétlenül öröklés, eleve elrendelés dolga. Jól rajzoltam már kisgyermek koromban (édesanyám máig nem engedi lemosni egykori gyermekszobám ajtaját – sőt büszkén mutatja a vendégeinek –, amelyet kívül-belül telerajzoltam állatokkal, manókkal), s erre felfigyeltek tanítóim-tanáraim is.

Szüleim pallérozni próbáltak. Megfordultam Benczédi, Vetro Artúr, Gergely István műtermében, tanultam tőlük vagy inkább csak ellestem, hogy ne mondjam, loptam a szakmát…

– Kamaszkorában bizonyára önt is megérintette az akkor dívó diktatórikus „kultúrforradalom” szele…

– Nem vagyok büszke rá, de akarva-, akaratlanul a Megéneklünk Románia-nemzedékbe csöppentem bele. Rajzolni, mintázni szerettem, s ezt ki is használták a tanáraim. Iskolai, városi, megyei szintű versenyeken vettem rész. Tizenegyedikes voltam, amikor a rajztanárommal a megyei KISZ-titkár elé citáltak – talán éppen valami pártfőtitkári születésnap közeledett –, a pártelvtárs azt mondta, ha sikeresen megrajzolom vagy megmintázom Ceauşescu portréját, nyitva áll előttem a pálya, felvételi nélkül besétálhatok a főiskolára. Mit mondjak, nem éltem a lehetőséggel… Később, amikor
a vasúti műhelyekben inaskodtam, meg Avram Iancut akartak csináltatni velem.

– Így utólag, gondolom, nem bánja, hogy kihagyta e „híresség” megörökítését. Nem egy képzőművészünk szívesen törölné a pályaképéből az akkori „hírességek” önkéntes vagy kényszerű „megéneklésének” nyomait.

– Bár, őszintén szólva, amikor hároméves sorkatonaságra besoroztak, az keservesen érintett. Mondta ugyan anyám, hogy jelentkezzem a teológiára, akkor megúszhatom, de nem tettem. A katonaság olyan volt, mint a munkaszolgálat, a mezőgazdaságban dolgoztunk a Bărăganban, kukoricát törtünk hóban, sárban. Amikor anyám egyszer meglátogatott, zokogásban tört ki a szutykos katonaruhám, dróttal felkötözött bakancsom láttán. De utóbb még e hároméves kínszenvedés is hasznomra vált. Hiszen hol máshol ismerhettem volna meg azokat a jellegzetes lipován, örmény, török arcvonásokat, amelyek legutóbbi kiállításom némely portréjáról visszaköszönnek.

Többfajta technikával, több stílusban és tematikában alkot Nemes András Csaba Fotó: Facebook/Nemes András Csaba

– Az utóbbi években viszont volt alkalma másfajta hírességeket is megörökíteni, s közben a képzőművészeti egyetemet is elvégezte.

– A kilencvenes években csaptam fel ismét diáknak, képzelheti, hogy festettem immár deresedő halántékkal a tinédzserek között. Kérdezték is a tanáraim, a kollégáim, hogy mit keresek ott, s kissé fellengzősen hatott, amikor azt mondtam: a tudásért jöttem. Meg kellett alapoznom mindazt, amit addig ösztönösen csináltam. Bizony jól fogtak a művészeti anatómiai, művészettörténeti ismeretek… Néhány évvel ezelőtt a református kollégium igazgatójával régi püspökünk, Csiha Kálmán került szóba, megpróbálkoztam egy domborművel képek alapján, de mindenki beleszólt, a családnak sem tetszett, félretettem… S időközben sokat beszélgettem régi ismerőseivel, akik sok mindent elmondtak róla, az emberről, a jelleméről, gyűjtöttem a morzsákat. S egyszer csak azt mondták, na pont ilyen volt… Aztán sorra következtek erdélyi múltunk, történelmünk jeles személyiségei: a Kós Károly mellszobor (terrakotta) s a budapesti Erdélyi Gyülekezet felkérésére – tervezett erdélyi panteonjuk részére – egész sorozat bronz domborművet készítettem: Misztótfalusi Kis Miklós, Dávid Ferenc, Venczel József, Zsögödi Nagy Imre, s utóbb Reményik Sándor – ez év májusában volt a leleplezés a gyülekezet emlékparkjában.

Számomra a kisplasztika szórakozás, amikor csinálom, teljesen benne élek, s egyik gondolat, ötlet szüli a másikat.

– Úgy tudom, az idei Kolozsvári Magyar Napokon augusztusban ismét „színre lép”.

– Ez nem lesz egy szórakoztató, romantikus téma. Megpróbálom feldolgozni korunk égető problémáit: a stresszt, a környezetszennyezést, a különböző félelmeket és szorongásokat. Terveim szerint, ma divatos szóval élve, amolyan installáció lesz, szürreál valóság fény- és hanganyag, zajok, zörejek beépítésével. Nem szépnek, inkább izgalmasnak, el- és meggondolkoztatónak szánom.

Jakab Márta

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat