A diploma nélküli festőzsenire emlékeztek: Kassay Zoltán-emlékkiállítás nyílt Marosvásárhelyen

Szucher Ervin 2019. szeptember 11., 21:12 utolsó módosítás: 2019. szeptember 11., 21:30

A képzőművészeti diploma nélküli, de sokak által kivételesen tehetségesnek, egyesek szerint pedig egyenesen zseninek tartott Kassay Zoltánra emlékeztek Marosvásárhelyen.

Kassay Zoltán munkásságát Bartis Attila marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író méltatta Fotó: Studium Prospero Alapítvány

Kéttucatnyi Kassay-festményt szemlélhet szeptember 27-ig a marosvásárhelyi közönség a Studium–Prospero Alapítvány Szentgyörgy utcai kiállítótermében. A kulturális központban nyílt tárlatot a 2002-ben elhunyt művész születésének 90. évfordulója alkalmából rendezték.

Az 1928-ban Gyergyóalfaluban született Kassay Zoltán nem festőnek tanult. Középiskolai tanulmányait Csíkszeredában kezdte, Marosvásárhelyen folytatta, majd Gyulafehérváron fejezte be. Húsz-éves fejjel római katolikus pap szeretett volna lenni, azonban három év után le kellett mondania a teológiáról. „Egészségtelen” származása miatt a kommunisták meghurcolták, hároméves munkaszolgálatra ítélték. Ezt letöltve, már nem tért vissza a papi hivatáshoz. Mivel gyermekkora óta szépen rajzolt és festett, a képzőművészetet választotta volna, azonban „rossz” káderlapja és teológusi előélete Kolozsvárra is elkísérte, ahol zárt ajtókat talált.

Soha nem fogjuk megtudni, milyen képeket festett volna Kassay Zoltán, ha elvégezhette volna az Andreescut vagy a Grigorescut. Az egyetlen, amit biztosan tudunk, az az, hogy egy olyan világban élt, amelyben akadémiai diploma hiányában valaki csakis úgynevezett amatőr festő lehetett”

– hívta fel a figyelmet a múlt rendszerbeli logikátlan, visszás állapotra Bartis Attila. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író szerint hiába tudta mindenki, hogy ez őrület, ilyen mércéje a művészetnek józan ésszel nem létezik, e konvenció ereje mégis erősebb volt a tehetség erejénél. Annyira, hogy még azok is elfogadták, akik imádták Kassay Zoltán festményeit. Sőt annyira erős volt e konvenció, hogy maga Kassay Zoltán is elfogadta. „Azzal az énképpel alkotott, és élte le az egész életét, hogy ő amatőr festő. Ezzel kelt, ezzel a tudattal vette a kezébe az ecsetet, ezzel feküdt, ezzel álmodott. És ebben az egész társadalom megerősítette” – fogalmazott az író.

Fotó: Studium Prospero Alapítvány

Hozzátette, megeshet, hogy a „diplomás Kassay” képei másabbak lennének, de nem sokkal. Kifejtette, ezt azért gondolja, mert az akadémiák általában a tehetségekkel nem tudnak mit kezdeni. A tehetségeket tanítják, vagy elsorvasztják. De egy akadémia számára a zseni ugyan-olyan deviáns és kezelhetetlen, mint a társadalom számára.

Abban pedig nehezen tudna megingatni bárki is, hogy Kassay Zoltán azon kevés zsenik közé tartozott, akiket megadatott személyesen ismernem. Az is igaz, az általam ismert itthoni zsenik jelentős része nem kapott se több lehetőséget, se több elismerést, mint Kassay”

– jelentette ki a tizenöt éves koráig Marosvásárhelyen élő Bartis. Kassay Zoltán azonban nem adta fel, és hatalmas ambícióval képezte magát, óriási könyvtárat gyűjtött, művészettörténetet tanulmányozott, rajzolni tanult. A szakirodalomból sajátította el és pótolta mindazt, amit a képzőművészeti felsőoktatás nyújthatott volna.

Kezdeti korszakára olajfestmények és szénrajzok voltak jellemzőek, a 60-as évektől kezdett áttérni akvarellre, majd 1979-től temperára. Sok időt töltött a természetben, alkotásai fő témájává váltak az erdélyi tájak, sziklák, erdők. „Alkotásaiban az átváltozások pillanatát ragadja meg: (…)a gomolygó ősköd, a hontalan felhők, és a békés kertek kóbor leheletpárája tör fel a földből, és hull alá a magasságból” – írta valamikor 1980-ban Bartis Ferenc újságíró és költő, az emlékkiállítást megnyitó író apja.

„Nem tudom, igaza volt-e apámnak, vagy sem. Mármint nem tudjuk, és szerencsére soha nem is fogjuk tudni, valójában mi történik egy festőben, amikor épp őrült színörvényeket ken fel egy kartonra vagy vászonra. Hogy tényleg eszébe jut-e az ősrobbanás.

Csak azt tudjuk bizonyosan, hogy mi magunk mit látunk. Valahogy úgy, ahogy mi adunk jelentést a felhőknek annak függvényében, hogy meteorológusok vagyunk, vagy szerelmesek”

– tette hozzá Bartis Attila, aki már gyermekként megleshette, miként keresgél a festékestubusok között, és alkotja a Trébely utcai műtermében a nyugtalan, háborgó lelket tükröző festményeit az egyébként csendes és töprengő művész.

Ön szerint ez:
Jó hír
Rossz hír
0 HOZZÁSZÓLÁS
Hallgassa online rádióinkat