– hívta fel a figyelmet a múlt rendszerbeli logikátlan, visszás állapotra Bartis Attila. A marosvásárhelyi születésű, Magyarországon élő író szerint hiába tudta mindenki, hogy ez őrület, ilyen mércéje a művészetnek józan ésszel nem létezik, e konvenció ereje mégis erősebb volt a tehetség erejénél. Annyira, hogy még azok is elfogadták, akik imádták Kassay Zoltán festményeit. Sőt annyira erős volt e konvenció, hogy maga Kassay Zoltán is elfogadta. „Azzal az énképpel alkotott, és élte le az egész életét, hogy ő amatőr festő. Ezzel kelt, ezzel a tudattal vette a kezébe az ecsetet, ezzel feküdt, ezzel álmodott. És ebben az egész társadalom megerősítette” – fogalmazott az író.

– jelentette ki a tizenöt éves koráig Marosvásárhelyen élő Bartis. Kassay Zoltán azonban nem adta fel, és hatalmas ambícióval képezte magát, óriási könyvtárat gyűjtött, művészettörténetet tanulmányozott, rajzolni tanult. A szakirodalomból sajátította el és pótolta mindazt, amit a képzőművészeti felsőoktatás nyújthatott volna.

Kezdeti korszakára olajfestmények és szénrajzok voltak jellemzőek, a 60-as évektől kezdett áttérni akvarellre, majd 1979-től temperára. Sok időt töltött a természetben, alkotásai fő témájává váltak az erdélyi tájak, sziklák, erdők. „Alkotásaiban az átváltozások pillanatát ragadja meg: (…)a gomolygó ősköd, a hontalan felhők, és a békés kertek kóbor leheletpárája tör fel a földből, és hull alá a magasságból” – írta valamikor 1980-ban Bartis Ferenc újságíró és költő, az emlékkiállítást megnyitó író apja.

„Nem tudom, igaza volt-e apámnak, vagy sem. Mármint nem tudjuk, és szerencsére soha nem is fogjuk tudni, valójában mi történik egy festőben, amikor épp őrült színörvényeket ken fel egy kartonra vagy vászonra. Hogy tényleg eszébe jut-e az ősrobbanás.

– tette hozzá Bartis Attila, aki már gyermekként megleshette, miként keresgél a festékestubusok között, és alkotja a Trébely utcai műtermében a nyugtalan, háborgó lelket tükröző festményeit az egyébként csendes és töprengő művész.