Miért „fegyverkezik” Magyarország?

A haderőfejlesztés főbb indokairól írt összefoglaló cikkében a magyarországi Portfólió portál arra emlékeztet, hogy bár a berlini fal leomlása után az európai vezetők általános elképzelése szerint véget értek az ideológiai vonalak mentén húzódó területszerző háborúk, a hadseregre maximum valami távoli országban történő békefenntartói küldetés teljesítésére van szükség. Aztán a 2014-ben a Krím orosz elcsatolásával kicsúcsosodott orosz–ukrán konfliktus kijózanító pofonként szolgált.

Nyilvánvalóvá vált, hogy bármikor adódhat olyan helyzet, hogy egy országnak meg kell védenie magát nem várt külföldi agresszióval szemben.

Bár a NATO alapelképzelése a hidegháború alatt a közös védelmi képesség fejlesztése és fenntartása volt – egyfajta „közös halmaz”, amelybe mindenki betesz egy kicsit –, a 90-es évek és a 2000-es évek elején egyre inkább az az elképzelés vált dominánssá a tagállamok részéről, hogy „Amerika majd megvéd”, és „amíg Amerika a szövetségesem, addig úgysem mer senki megtámadni.”

Aztán Donald Trump elnökké választása után közölte, hogy

az Egyesült Államok többé nem a világ csendőre, ideje újra beletennie mindenkinek a NATO alapszerződésében foglalt, GDP-arányos 2 százalékos haderőfejlesztési büdzsét a „közösbe”

– emlékeztet írásában a Portfólió. Ez a célérték a magyar kormány részéről a haderőfejlesztés kezdete óta nyíltan kimondott fontos prioritás.

A nagynak tűnő, több százmilliárdos vagy ezermilliárdos eszközbeszerzések ellenére sem éri még el az elvárt 2 százalékot Magyarország. A portál szerint most nem történik más, mint a magyar honvédség 30-40 éves eszközállományának lecserélése, melyek segítségével Magyarország honvédelmi képessége végre belép a XXI. századba.

A gazdaságélénkítés is fontos szempont a haderőfejlesztéssel kapcsolatosan. A Zalaegerszegen most létesülő Lynx-gyár például már a harmadik vadonatúj üzem, amelynek indulását az elmúlt években Magyarországon bejelentették.

Kiskunfélegyházán 2019-ben indult meg teljes kapacitással a kézifegyvergyártás, az Airbus Helicopters pedig 2021-ben kezdi meg Gyulán a helikopteralkatrész-gyártást, bár az utóbbi nem feltétlen katonai célú. Ezek az üzemek nem települtek volna Magyarországra a honvédség ilyen volumenű korszerűsítésének megkezdése nélkül – állatja írásában a portál.

A „fegyverkezéssel” kapcsolatban a Krónika megkérdezte Csiki Varga Tamást, a budapesti Nemzeti Közszolgálati Egyetem Stratégiai Védelmi Kutatóintézetének tudományos munkatársát. A szakértő kifejtette, a Magyar Honvédség 2016-ban megkezdett modernizációját – a 10 évre szóló Zrínyi–2026 honvédelmi és haderőfejlesztési programot – normalizációs lépésnek tekinthetjük.

– fogalmazott a szakértő. Kihangsúlyozta: a „fegyverkezést” így inkább nevezné modernizációnak a már régen elavult technológiai színvonalat jelentő szovjet/orosz haditechnikai eszközök – T–72 harckocsik, BMP–1 gyalogsági harcjárművek, Mi–8 és Mi–17 helikopterek – cseréjével.

Megemlítette, hogy 2009-ben például a Magyar Honvédség elvesztette tüzérségi eszközeinek jelentős részét, 2013-ban pedig harci, majd szállító helikopterei is kiöregedtek. Ezeket pótolják a 2016 óta megrendelt és 2018–2026 között szakaszosan leszállításra kerülő modern, az európai (többségében a német) hadiiparhoz köthető eszközök.

Megkérdeztük Csiki Varga Tamástól, a térségbeli országokhoz képest milyen mértékűek ezek a fejlesztések. „Ez a modernizációs és haderőfejlesztési folyamat sem jellegében, sem nagyságrendjében nem tér el attól, amit szinte az összes kelet-közép-európai állam – és kiemelten a balti államok, Lengyelország, Románia – esetében már az elmúlt években láthattunk. Ha a modernizációt a védelmi kiadások oldaláról szemléljük, a térség államaihoz képest a magyar katonai költségvetés még mindig átlagos vagy annál alacsonyabb: miután 2015 óta fokozatosan növekszik a magyar védelmi költségvetés, még 2019-ben is csak a feleakkora lakosságú Szlovákiához hasonló összeget fordított Magyarország katonai célokra (mintegy kétmilliárd dollár), és ez a csehnek csak a kétharmada, és a lengyelnek az egyhatoda” – tájékoztatott a szakértő. Hozzátette,

így is csak a nemzeti össztermék (GDP) 1,5 százaléka körüli összeget fordít Magyarország jelenleg honvédelemre, és – amennyiben nem következik be súlyos gazdasági válság a koronavírus-járvány hatására – 2024-re várható, hogy a politikai kötelezettségvállalás alapján eléri a NATO által várt 2 százalékot.

Megemlítette: Románia például ezt a költségvetés-növelést három év alatt megtette (2016–2019 között 1,4 százalékról 2 százalékra).

Azzal kapcsolatos érdeklődésünkre, hogy jelenleg milyen erőt képvisel, milyen kapacitással rendelkezik a magyar haderő, Csiki Varga Tamás azt mondta, jelenleg az országvédelemhez szükséges nemzeti önerő alapjaival és a szövetségesi (NATO és EU) szerepvállaláshoz szükséges képességekkel rendelkezik, ezek azonban nem mondhatók robusztusnak, kirívóan erősnek. „A fent említett modernizációs folyamat, a beszerzések még nagyon az elején járnak, az érdemi képességnövekedés hadrafoghatóság, műveleti alkalmazás szempontjából a 2020-as évtized második felére várható, amikorra megérkeznek az új, modern haditechnikai eszközök, kiképezik a kezelőszemélyzetet és a szövetséges országokkal közös hadgyakorlatokon képessé válik a katonai együttműködésre.

A Magyar Honvédség akkor sem fog fenyegetést jelenteni sem létszámában, sem eszközeit tekintve, csupán a NATO keretébe ágyazott szilárd védelmi és válságkezelő képességekkel rendelkezik majd” – nyomatékosította a Krónikának a szakértő.