Koldustörvény

A különleges figurákat gyűjtő igyekezetemben egy időben kiemelt helyet foglaltak el a koldusok. A forgalmas kapualjakba húzódó, felsőtestüket végtelen órákon át ütemesen himbáló, követelőző markú alamizsnarendiek. A félkarú koldus a sarkon, aki, mikor nem látták, kasszáskisasszonyokat megszégyenítő ütemben tudta pörgetni jó kezében a bankjegyköteget. Az utolsó használható ruhájukban hóvirágot áruló nénik, a budapesti pláza bejáratánál szembemosolygó hajléktalan, aki az „Uram, nagyon éhes vagyok, ma még nem ittam semmit” replikával dolgozott. A Louvre-ba látogató turistákra specializálódott kövér cigányasszony, akinek gazdaságpolitikai vázlatából – két köpés között – kiderült, hogy a románok a legnyomorultabb adakozók. Az autóbusz-állomás környékén tízcentis hóban mezítláb csellengő utcagyerek, akinél nem tartott a délelőttnél tovább fél liter egészségügyi szesz.

A jól kidolgozott módszer, amely valójában lenyűgöző. Az érzések teljes palettáján való operálás a szánalomkeltéstől a lelkiismeret-furdalásig, a nevettetéstől a kiszámított agresszivitásig. Csak egyszer láttam befuccsolni a kalkulációt. Kolozsvár egyik forgalmas útkereszteződésében mindennap tizennégy éves, kolduló kislányt lehet látni. Némán zörget a sofőrülés felőli ablakokon. Szinte mindenki ad neki, ha felmutatja a hevenyészett pólyában hordozott vékony csontú, szűkölő, gombszemű kutyakölyköt. Utóbbi hetekben viszont egyre kevesebbszer csördül markába aprópénz. Mióta az oldalához szorított rongyokba eb helyett egy csecsemő költözött.