A pénz marad, a lakás nem

Példának okáért előfordult, hogy az egyik lakásban a faluról érkező tulaj a vízvezeték ellenőrzése ürügyén néha-néha lazán lezuhanyozott, és természetesen a mit sem sejtő bérlője orchideaillatú tusfürdőjével és puha törölközőjével „vigasztalta” rücskös testét. Máshol a roppant előzékeny házibácsi saját kezűleg cserélte ki a villanykörtét az ingó lábú asztal tetejéről, nehogy már a sok pénzt perkáló bérlőt megrázza az áram. Az állatbarát tulajdonos többnyire kutyasétáltatás után állított be csak úgy körülnézni a bérlőjéhez, nyilván sárosan és kutyástól. A hórihorgas doberman is segített a gazdinak: együgyű tekintettel hagyta, hogy a tulaj és a lakó által az ágy alól seprűvel kikergetett patkány lábai között cikázva meneküljön ki a lakásból.

A 80 éves házinénik azonban fölöttébb kedveseknek és hasznosaknak bizonyultak. Az egyik folyton a házasság ilyen-olyan csodálatos előnyeiről mesélt hajadon bérlőjének, miközben beállított egy tányérka házi készítésű meggyes sütivel vagy tonhalas krémmel töltött tojással. A másik néni pedig képes volt öt órán keresztül a botjára támaszkodva szobormereven álldogálni a kagylót cserélő vízvezeték-szerelő mellett, nehogy véletlenül hibázzon a mester.

És ha már előzékenységről esett szó, a tulajdonosok csimborasszója – aki a még ott lakó bérlői távollétében mutatta be az új jelentkezőnek a kiadandó lakást – a következőképpen osztotta a használandó berendezést: az asztal marad, ami rajta van, nem; a fürdőben a polc marad, ami rajta van, nem; az ágy marad, ami rajta van, nem, a konyhaszekrény marad, ami rajta van, nem. Ezek után könnyű elképzelni, hogy az előzetes bejelentés nélkül érkező tulaj mit mondhatna a pásztorórázás közben rajtakapott bérlőjének: a lány marad, aki rajta van, nem.