Kijev elől eltűnik a brüsszeli horizont

Bár Viktor Janukovics, a februárban megválasztott, s olykor hatásvadásznak, semmint oroszbarátnak minősített ukrán elnök gyorsan lebonyolított egy brüsszeli látogatást, hogy jelezze az EU iránti ukrán érdeklődést, ez csak jelzés volt, semmi több. Az érintkezések intenzitása és tartalma, ami rögtön ezután alakult ki Kijev és Moszkva között ugyanis éles ellentétben áll a külsőségek és a kinyilvánítások szintjén megmaradt brüsszeli kapcsolattal.

Kell-e egyáltalán EU-tagság?

Éppen ezért egyes tudósításokban felbukkant az az EU-val szembeni szemrehányás, hogy Brüszszel tétlenül nézi, miként sodródik Ukrajna mind beljebb az orosz érdekszférába, Moszkva ölelő karjaiba. Ám nehéz elhessegetni azt a benyomást, hogy Brüsszelben emiatt igazából nem szomorkodnak túlságosan. Az EU-tagság perspektívája iránti ukrán érdeklődés csökkenése ugyanis elegáns kiutat jelent az Unió számára a dilemmából, amelybe akkor került, amikor Janukovics elődje, Viktor Juscsenko energikusan törekedett az EU-belépéssel megpecsételendő nyugati integrációra. Akkoriban az Európai Unió azon probléma előtt állt, hogy Ukrajnának csak az utat tudja mutatni, céllal viszont nem képes szolgálni, a tagság ugyanis még középtávon sem jöhetett szóba. Az út pedig, amit a brüsszeliek mutatni akartak, rögös volt: reformok a versenyképesség javítása érdekében, amelyek ugyan piaci nyitást eredményeznek, de néhány ukrán vállalat szükségszerűen a létével fizetett volna érte. Kijevi részről gyakran feltették a kérdést: mit kapnak cserébe azért, ha átveszik a közösségi joganyag egy részét – mesélte nemrég egy EU-hivatalnok egy szakértői szemináriumon. A válasz az volt, hogy maga a közösségi joganyag az ellentételezés, mivel olyan reformokat indíthatna el, amelyek egészségesebb alapra helyeznék az országot.

Amint azt Kelet-Közép-Európa immár EU-tag országainak a története is mutatta, még a középtávú belépési perspektíva is döntő elem lehet a motiválásban. Felmerül a kérdés: vajon milyen hosszan tartott volna ki Szlovákia vagy Románia lendülete, ha az integráció egy olyan elmosódott jövőbeli időpontra tolódott volna ki, mint amilyennel jelenleg Ukrajna szembesül. Érdemes azt is megjegyezni, hogy Kelet-Közép-Európa új EU-tagállamaiban kezdettől fogva egység volt a belépés célját illetően. Ukrajnából azonban nem érkezik világos jelzés, hogy az ország ezt akarja-e, s hogy ennek érdekében mit lenne hajlandó megtenni. Ukrajna felvétele a távoli jövőbe tolódott ki, s annál is kevésbé reális lehetőség, hogy már egyes nyugat-balkáni országok sem látnak jelenleg belépési perspektívát, holott lényegesen előbbre járnak a reformokban, s törekvéseiket is egyértelművé tették. Ukrajna a nehéziparra és a mezőgazdaságra épülő, nagy országként még a mostaniaknál kedvezőbb körülmények között is „nehezen megemészthető falat” lenne az Unió számára. Brüsszelben nem kertelnek: a dologban jelenleg a keleti szomszédsági politikánál több nem rejlik. Ugyanakkor azt a kérdést is fel lehet tenni, hogy szüksége van-e Ukrajnának, akarja-e egyáltalán az EU-tagságot mint távlati célt gazdasági és társadalmi átalakulásának ösztönzőjeként. A reformok így vagy úgy, de elengedhetetlenek – magyarázza Olga Sumilo-Tapiola, a kijevi Centre for Policy Studies munkatársa. Elvégre az EU-kérdéstől függetlenül olyan országban akarnak élni, melynek ipara alkalmas versenyképes termékek előállítására. Még várat magára az alapos vita az EU-témáról: Ukrajnában ugyanis csak kevesen látják át valóban, hogy részleteiben mit jelent a közeledés az EU-hoz vagy maga az integráció.

Két tömb közötti tánc

Sumilo-Tapiola megítélése szerint az új ukrán elnök, régebbi elődjéhez, Leonyid Kucsmához hasonlóan, megpróbálta eljárni a két tömb közötti táncot, még ha a Nyugat szemszögéből úgy is tűnik, hogy Janukovics tudatosan Moszkva karjaiba vetette magát. Ám magát Janukovicsot is meglepte, hogy Moszkva milyen gyorsan és energikusan furakodott be az éppen csak résnyire nyitott ajtón. Másrészt Janukovics más környezetben ténykedik, sokkal inkább függ az oligarcháktól és azok gazdasági érdekeitől. Rövid távon vonzóbb az, amit Moszkva kínál Ukrajnának, szemben a reformokhoz kötött ajánlatokkal Brüsszelből vagy a Nemzetközi Valutaalap (IMF) részéről. Így például Oroszország olcsó földgázt tudott elővarázsolni a cilinderből, cserébe azért, hogy fekete-tengeri flottája tovább maradhat a Krímben. Az olcsó gáz vonzó csali volt, főleg az energiapazarló ukrán nehézipar számára, amely jórészt a Janukovicsot körülvevő oligarchák kezében van, s politikájának pénzügyi alapjait nyújtják.
Ám Moszkvában készpénzt is felajánlottak: kétmilliárd dollárnyi áthidaló hitelt nyújtottak Ukrajnának, amely nem igazán képes zöld ágra vergődni az IMF-fel. A Moszkvából kapott pénz ugyan drágább az IMF-től kölcsönvehető pénznél, ám nincs népszerűségcsökkentő megszorító intézkedésekhez kötve. Arról nem tudni, hogy a Moszkvából kapott pénz hátterében konkrét politikai követelések állnának. Oroszországnak azonban már az megérte, hogy a hitelnyújtással szorosabban láncolhatja magához Ukrajnát, bebetonozhatja befolyási övezetét, s ezt a külvilágnak is megmutathatja.

Gyorsan emelkedik Törökország

Törökországnak évtizedeken át azt ismételgették, hogy még nem készült fel az uniós csatlakozásra, gazdaságilag nem elég fejlett ahhoz, hogy részévé váljon a 27 tagot számláló klubnak. Ma már ez a magyarázat érvényét vesztette – mutatott rá a The New York Times. Ma Törökország gyorsan felemelkedő gazdasági hatalom, amely nagy exportpiacokat hódít meg Oroszországban és a Közel-Keleten, és sok milliárd dolláros befektetéseket vonz. Miközben Európában sokan örülnének akár 1 százalékos növekedésnek is, Törökország az idei első negyedévben produkált elképesztő, 11,4 százalékos növekedése felveti a kérdést, vajon kinek van nagyobb szüksége a másikra, Európának vagy Törökországnak – fogalmazott az amerikai lap.

Alig tíz éve Törökország költségvetési hiánya még a GDP 16 százalékára rúgott, az infláció 72 százalékos volt. Ma viszont közelebb áll az euró bevezetéséhez szükséges feltételek teljesítéséhez, mint az euróövezetben részt vevő, már eurót használó EU-országok nagy része. Míg az Unió a GDP 60 százalékánál vonta meg az államadósság felső határát, Törökország 49 százaléknál tart, és jövőre könnyen az előírt 3 százalék alá szoríthatja a költségvetési hiányt. Így már csak a jelenleg 8 százalékos infláció leszorítását kellene még elérnie, ha egyszer az EU, illetve az euróövezet tagjává válna. Ez az elképesztő átalakulás áll Recep Tayyip Erdogan miniszterelnök felemelkedésének hátterében. A politikus a konzervatív társadalompolitikát pénzügyi szempontból elővigyázatos gazdaságpolitikával párosította, ezzel érte el, hogy pártja, az AKP a köztársaság kezdeti időszaka óta a legnagyobb hatalmú politikai erővé vált.

Az üzletemberek szerepe

Husnu Ozyegin, aki az ország leggazdagabb embere, amióta 2006-ban eladta az általa felfejlesztett Finansbankot a Nemzeti Banknak, szinte hitetlenkedve sorolta az államadósság kockázati besorolásokat a NYT-nak: az eurózónában Görögországé 980 pont, Olaszországé 194 pont, és most Törökországé 192 pont. „Ha tíz éve valaki azt mondja nekem, hogy a török kockázati faktor az olasszal lesz egyenlő, azt hittem volna, hogy elment az esze.” Ozyegin ma Keleten forgatja a pénzét. Új bankjának, az Eurocreditnek a profitja 35 százalékban oroszországi műveletekből ered.
A bankár a török üzleti elit régi gárdáját képviseli, amely a gazdasági sikerek láttán karolta fel az Erdogan-kormányt. Egyikük a 42 éves Vural Ak, az Intercity nevű piacvezető török autókölcsönző alapítója, aki Ferrarival jár irodájába, ugyanakkor hívő muzulmán, és ezt szívesen ki is nyilvánítja. Nem kötődik ahhoz a 20. századi török üzleti, katonai és igazságügyi világi elithez, amely hosszú időn át kemény küzdelmet folytatott azért, hogy az iszlám vallást távol tartsa a közélettől. Hite azonban nem akadályozza meg Akot abban, hogy izraeli öntözési technológiát alkalmazzon mezőgazdasági mellékvállalkozásaiban. Ez a rugalmas dinamizmus tette lehetővé Törökország számára, hogy kereskedelmi kapcsolatait Izraelre, Oroszországra, Szaúd-Arábiára, Iránra vagy Szíriára is kiterjesztve erősítse ambícióját, hogy a térség vezető politikai tényezőjévé váljon. Murat Ulker, egy másik török vállalkozó világszerte 110 piacra szállít, Yildiz Holding nevű élelmiszer-ipari cége 11 milliárd dolláros forgalmat bonyolít le, gyárai vannak Kazahsztánban, Pakisztánban, Szaúd-Arábiában, Ukrajnában és legutóbb megvette a Godiva brit csokoládéipari céget. A két milliárdost szoros kapcsolat fűzi Erdogan miniszterelnökhöz,– de ma már a kereskedőknek nincs is szükségük közvetlen kormánytámogatásra az export növeléséhez. Idén júniusban a török export 13 százalékkal múlta felül az egy évvel korábbit. A kivitel főleg az olyan jó fizetőképességű szomszéd országokba irányul, mint Irak, Irán vagy Oroszország, amelyek szívesen vásárolnak török élelmiszereket, autókat és sík képernyős tévékészülékeket.

A Turkish Airlines légitársaság idén már három iráni városba repül, mint ahogy Franciaországba is három járatot indít, továbbá Líbiában, Szíriában és Oroszországban is bővíti hálózatát. Az utóbbi a törökök legnagyobb kereskedelmi partnere, ahová hét járat közlekedik. A TA csak Németországba indít több járatot, ahol több millió török él és dolgozik.

Másfelől Azerbajdzsán kormánya többséggel rendelkezik a legnagyobb török petrokémiai cégben és Szaúd-Arábia az egyik legnagyobb beruházó a bővülő török iszlám pénzügyi szektorban. Sokak szerint az ilyen trendek támasztják alá Erdogan Izrael elleni fellépését és Iránnal kötött atomdúsítási megállapodását – ezek a lépések viszont feszültté tették a viszonyt Törökország régi szövetségesével és támogatójával, az Egyesült Államokkal. Ami viszont kezdi aggasztani azokat, akik szerint az új külpolitikai aktivizmus veszélyeztetheti a mai török államot megalapító Musztafa Kemal Atatürk elvét: béke az országban, béke a világgal. Ferdy Yildiz üzletember szavai szerint a török külpolitika akkor jó, ha növeli az ország önbecsülését, de hiba lenne annyira előtérbe helyezni a keleti terjeszkedést, hogy az veszélybe sodorja az ország immár tartós hagyományát, amely szerint Nyugatra tekint újításért és inspirációért. „A kapcsolatok felépítéséhez évszázadok kellenek, lerombolásukhoz néhány perc elég” – idézte a török szállóigét a NYT.