HIRDETÉS
Nagy a dömperek sürgés-forgása ilyenkor a Marosszentanna–Udvarfalva–Várhegy-holtágon. A távolról érkező autók főként a középső faluban állnak meg áruért. Érthető is, hiszen a Maros megyei községben él és dolgozik a legtöbb virágtermesztő. Március első napjaiban az ország legkülönbözőbb részeiből érkeznek viszonteladók a híres udvarfalvi kertészekhez. A faluban mintegy hatvan-hetven család rendelkezik fóliasátorral, de szép számban akadnak Várhegyen és Szentannán is gazdák, akik a virágtermesztésből élnek.
A Baki család „mindössze” egy 20 áras területen fekvő három nagy sátorban dolgozik. A munka nagyját Tibor és felesége, Jolán végzi, de besegítenek a többi családtagok is, szezonban pedig a szomszédlány is átjön. A középkorú férfi már gyerekkora óta virágok közt dolgozik. Mint mondja, pénzes szakmája van, ő mégsem víz- és gázszerelőként keresi a kenyerét, hanem a fólia alatt.
Szülei 1969-ben kezdték, és a Ceauşescu-rendszerben is virágot árultak. A harminc ágyásból egy az övé volt, abból gyűjtötte a zsebpénzét.
Mosolyogva árulja el, gondosan kuporgatott garasait olykor-olykor az édesanyja szegfűszálaiból pótolta meg. Mert akkor a szegfű meg a kardvirág volt a menő, az udvarfalviak mást nem is nagyon termesztettek. Az udvaron már csak díszletként szolgál egy öreg háromkerekű bicikli. A házilag tákolt járgány évtizedeken keresztül az öreg Bakit szolgálta; azzal szállította a virágait a marosvásárhelyi piacra.
– büszkélkedik a gazda.
Bakiék a vásárhelyi piacra is járnak, de csak a saját portékájukat kínálják. Ilyenkor, nőnap előtt a primulát és a jácintot, később a nyári, úgynevezett erkélyi növényeket. Más őstermelőkhöz hasonlóan ők sincsenek túl jó véleménnyel a falubeli viszonteladókról. Azok csak három dolgot hajszolnak: a pénzt, pénzt és pénzt – cseng vissza, amit több udvarfalvi is kifejtett akár ennél is cifrább formában. Hogy tényleg így van, nem tudjuk, s talán nem is fogjuk megtudni. Amikor az egyik importőr sátorlabirintusába keveredünk, hamar meg is fordulunk. „Ide újságírók ne jöjjenek, mert utána meggyűlik a bajunk!” – jelentették ki Szallaiék birtokán. Egyszer bemutatta vállalkozásukat valamelyik tévéadó, aztán állítólag másnap rájuk szállt a finánc.
Nagy tételben dolgoznak Kardosék is. Ők viszont megtanulták, hogy
akár a jó bornak, a virágnak is kell cégér, ezért kommunikációs szakembert és eladási menedzsert alkalmaztak.
Így bármilyen kérdéssel lehet indítani a beszélgetést, Ianka Pârcălab széles mosollyal kezdi a választ. Elmondja, a Kardos család összesen három hektáron gazdálkodik, ennek egyharmadát fedik a nejlonnal bevont sátrak. A cég lépésről lépésre fejlődött: huszonöt év kellett ahhoz, hogy ennyire kinőjék magukat. Tizenöt éve nem piacolnak, inkább az önkormányzatokkal üzletelnek. Virágaik mellett ugyanis másfél évtizede kerti növények termesztésével, valamint tájrendezéssel is foglalkoznak.
Nőnap előtt náluk a rózsa a legmenőbb, de viszik a cikláment, jácintot, begóniát is. Két hónap múlva pedig a muskátlinak és a szulfiniának lesz nagy kereslete.
Sátraik előtt főként Beszterce-Naszód és Szeben megyei kisteherautók sorakoznak, de gyakran látni vâlceai, máramarosi, jászvásári, botoşani-i vagy akár konstancai dömpert is virágra várakozni. Hogy miért éri meg olyan távolról jönni? „Moldvában nem foglalkoznak az emberek virágtermesztéssel. De azért jobban szeretik a virágot, mint mi. A hegyen túliak is, a máramarosiak is” – esküdözik a termelést irányító Dénes Irén. Véleményét sok más udvarfalvi alátámasztja; Baki Tibor meg is toldja. Szerinte a marosvásárhelyiek és környékbeliek ugyan szeretik a virágot, de sokkal fukarabbak ablakaik, udvaraik és erkélyeik feldíszítésével, mint a regátiak.
Bár egy kívülállónak szépnek és kellemesnek tűnik a cudar téli napokat palánták közt, jól fűtött fólia alatt tölteni, a virágtermesztési munka korántsem ilyen egyszerű. A virágok szinte huszonnégy órás felügyeletet igényelnek, különösképpen a hideg éjszakákon, amikor kétóránként kell tenni a tűzre.
– állítja Baki Tibor. Kifejti, a virágok talán a legérzékenyebb élőlények. Ha nem a hideg miatt szenvednek, tetű vagy bolhák gyötrik, penészednek, és akárcsak az embert, vírus támadja őket. A jégvirág, büdöske vagy muskátli által igényelt 15–16 fokos hőmérséklet biztosítása sem egyszerű. A gáz mindig is drága volt, de a tűzifa sem lehet sokkal olcsóbb, mihelyt méterenkénti ára a nyáron 200 lejre rúgott. Baki szerint a fa oly mértékben drágult, hogy talán már meg sem éri azzal kínlódni. Kardosék azért termesztenek kukoricát, hogy azzal fűtsenek. A lehántott csuszával? – kérdezzük. „Nem, a teljes kukoricával. Magasabb a hőértéke, mint a fáé. Itt nem az állatok miatt vetik be az emberek a földeket kukoricával, hanem azzal fűtik a melegházakat” – világosít fel Dénes Irén.
Aki a virágot szereti, rossz ember nem lehet – tartja a mondás, ami a Maros megyei Udvarfalván a többség esetében tényleg így van. Viszont akadnak olyanok is, akik a virágban csak a pénzt látják és szeretik. A faluban mindenki tudja, hogy rokoni, baráti, jószomszédi kapcsolatok mentek rá a rosszindulatra, kapzsiságra és önzőségre. Pedig a hatvan-hetven termelő család még csak nem is vetélytársa egymásnak.
Hiába a több száz fóliasátor, az udvarfalviak nem tudnak annyi virágot termeszteni, amennyit az évről évre növekvő piac igényelne.
„Jó lenne társulni, így az eladást is, meg az árakat is lehetne szabályozni. Például, ha egy nagykereskedőnek 30 ezer tő petúniára van szüksége, de nekem nincs csak ötezrem, megvenné azt, s a többit biztosítaná a szomszéd” – fejtegeti László Ildikó Tünde, a község alpolgármestere, aki maga is a virágok közt nőtt fel. És az sem mindegy, mennyiért sikerül beszerezni a magyar, illetve holland exportőrtől a virágföldet és -hagymákat. Az ár nem túl magas, csakhogy értelemszerűen euróban van meghatározva; és míg a lej szinte napról napra hígul, az Unió egységes pénzneme stabil marad. Egy pár centet még így is nyerhetnének az udvarfalvi gazdák, ha szövetkeznének, és a jelenleginél jóval nagyobb tételben vásárolnának.
Már évekkel ezelőtt felmerült a társulás gondolata, azonban a legtöbben elvetették.
A település volt polgármestere, Ráduly György most is azt állítja, a gazdák javát szolgálná a szövetkezés. „Egyeseknek nem akaródzik átvenni a jól működő magyarországi példát. Pedig a mi javunkat szolgálná, azt, hogy a viszonteladók ne tudjanak átejteni bennünket. Csakhogy a társuláshoz őszinteségre és kölcsönös tiszteletre lenne szükség. Nem kapzsiságra és bizalmatlanságra” – hívja fel a figyelmet a volt elöljáró. Szerinte a társulás ellenzői inkább a saját pecsenyéjüket próbálják sütni, és sokszor csak azon vannak, miként toljanak ki a szomszéddal. „Sokan elfelejtik, hogy honnan indultak. Nagyon nehéz az újgazdagokkal szót érteni, hisz a butaságnak nincs határa” – állítja Ráduly, aki a falu nyugdíjas matematikatanáraként sokaknak a szellemi kapacitásával tisztában van.
Van, amikor konokságukért, rosszindulatukért egyes udvarfalviak igencsak nagy árat fizetnek, gyerekes húzásaikkal pedig önmagukat is becsapják.
Ha a Maros-part beszélni tudna, sok mindenről mesélhetne, mondja a nyugalmazott pedagógus. A folyó menti rész rögtön halottak napja után megtelik kidobott krizantémmal. Ráduly György szerint ha sikerülne szövetkezni, akkor könnyűszerrel elkerülhető lenne az e fajta túltermelés, amely az érintettet veszteségbe taszítja, a konkurenciát meg az árak lefaragására kényszeríti. A kertészkedéssel is foglalkozó pedagógus-elöljáró számos olyan olcsó trükk bevetéséről is tud, amikor a szomszéd kecskéje halálának örülő gazdák azzal áltatják a vetélytársat, hogy milyen nagy áron értékesítették a virágjaikat. A naiv szomszéd bedől a szövegnek, aztán egyszer csak arra ébred, hogy a termés a nyakán maradt. „Kár, hogy egyesek ebben lelik örömüket, hisz Udvarfalvát valamikor nem ez jellemezte. Itt szorgalmas és leleményes emberek éltek és élnek, akik, ha kell, a fóliasátor és a fás kazán megépítésétől a virágok értékesítéséig mindenhez értenek. Csakhát, mint említettem, a pénztől egyeseknek teljesen elborul az agya” – világít rá az érem kevésbé fényes oldalára Ráduly György.
