Zsugorodik a kézműves-társadalom: egységes szabályozást sürgetnek a népművészek, mert ellehetetlenítik működésüket

Ezenkívül lehetőség van szakmai táborokon részt venni, de egy ilyen kéthetes foglalkozás leginkább arra elegendő, hogy kiderüljön, az illető szereti-e az adott mesterséget, van-e igénye alaposabban megtanulni azt.
„Kézműves az, aki megtanulta a szakmát, lehetőleg minél mesteribb fokon űzni, van referenciája, be tudja bizonyítani, hogy érti a szakmát” – így fogalmazott Rigó Csilla, amikor arra kértük, hogy egy mondatban próbálja meg összefoglalni, ki tekinthető kézművesmesternek.

Amit csak lehet, a múltból átmentünk, változtatunk rajta, de csak úgy, hogy az illető darabnak megmaradjon a rendeltetése és praktikusan használható legyen, akár használati tárgyakról, akár ruházatról van szó. A közízlés nagyon könnyen el tud csúszni a giccsparádé irányába, meg kell tartani a jó ízlés határán belül. A kézművesnek a közízlés alakítása az egyik dolga.”

Mennyi az annyi?

Rigó Csillától – aki maga is viseletkészítő népművész – arról is érdeklődtünk, hogy meg lehet-e élni a kézművességből. Szerinte ez lehetséges, az ő egyesületüknek is rengeteg tagja van, aki főállásban alkot, ő maga is ezt tette tizennégy éven keresztül. Csakhogy „ez nem egy nyolcórás munka, és nem annyi energiát fogyaszt el az ember, mint egy irodai munkával. De aki szereti ezt csinálni, az mindent belead.

– fogalmazott.

Az aktuális törvények azonban egyáltalán nem kedveznek a kézműveseknek. Mint Rigó Csilla rámutatott, a jogszabályok alapján ők is ugyanolyan vállalkozóknak számítanak, mint bármely cégvezető vagy egyéni vállalkozó, például vásárokon csak úgy vehetnek részt, ha rendelkeznek pénztárgéppel, függetlenül attól, hogy mekkora az átlagforgalmuk. Holott szerinte egy kézművest nem lehet összehasonlítani olyasvalakivel, aki gépekkel gyárt le rövid idő alatt sok terméket. Komoly hiányosságnak tartja, hogy „a kézművestörvény még midig ott hever valakinek a fiókjában”, pedig nagy szükség lenne rá. „Több szomszédos országban is érvényes, hogy aki megszerzi a kézművesi minősítést, annak a megélhetésébe is besegít az állam, van egy havi járadéka. Jó lenne, ha ez nálunk is működne” – magyarázta.

Az iparkamara elnöke azt is elmondta, sok helyen ellenőriznek a hatóságok, vásárokban, kiállításokon is, de első körben jellemzően csak figyelmeztetik a termelőket, kézműveseket, hogy milyen kötelezettségeik vannak, és csak azután büntetnek, lehetőséget teremtve nekik, hogy szabályosan, törvényesen működjenek.

Közösen jobban megy

Ahhoz, hogy valakinek kialakuljon a vásárlóköre, szüksége van kezdeti segítségre. Maros megyében az induló kézművesek útját a Marosvásárhelyi Unitárius Egyházközség által működtetett Unitarcoop Alapítvány igyekszik egyengetni. Antal Ildikó, az alapítvány képviselője arról mesélt, hosszú évek óta támogatják a kis kézműveseket, hogy termékeiket hatékonyan tudják értékesíteni. Mint felidézte, Marosvásárhelyen sokáig csak a civil szervezeteknek adtak asztalhelyet a vásárokban. „Így nekünk volt egy nagyobb asztalunk, és oda befogadtunk mindenkit, aki jönni akart, aki kézműves termékeket készített. Voltak, vannak ékszerkészítők, bútorkészítők, szobrászok, de székely ruhát készítők, hímzők, szalmaszövők is. Vannak, akik évekig nálunk maradtak, közösen árultunk, volt, akinek sikerült egyéni vállalkozást indítania, és most már önállóan árul a vásárokban, mert megismerték, kialakult a vásárlóköre. Van, akinek segítettünk, hogy népi mesteri oklevelet kapjon, ezt a megyei népművészeti egyesületnél lehet megszerezni” – magyarázta Antal Ildikó.

Antal Ildikó szerint egy közösen fenntartott üzlet jó megoldás lenne, ahol többen értékesíthetnék a termékeiket.

Hiszen rengeteg kis kézműves van, akinek nincs kapacitása arra, hogy nagy tömegeket kiszolgáljon, de annyi bevételt tud termelni, hogy abból megéljen.

A másik pozitív példában Nagy-Britanniát említette. „Angliában pár évvel ezelőtt láttam egy nagyon jó eljárást, azóta is az egyik legjobb példának tartom. Ha te az átlagjövedelmet keresed meg magánvállalkozóként, akkor nem adózol, hiszen megkeresed azt a pénzt, amiből megélsz, ezzel pedig tehermentesíted az államot, nem kérsz segélyt. Ha az ország átlagjövedelmén felül keresel, akkor az átlag feletti jövedelmet adózod meg. Valami ehhez hasonló kellene itt is” – magyarázta.

„Értem, hogy az államkassza üres, de a nagyon kicsi és középvállalkozásokat, amelyek egy-egy ember, család megélhetését biztosították, ellehetetlenítik. Ha pedig feketén dolgozol, nem tudsz vásározni, nem tudsz megélni” – hangsúlyozta. Czirjék Katalin arról is beszélt, a kézművesek számára komoly nehézséget jelent, hogy egyszerre kell alkotniuk és értékesíteniük, ami két teljesen eltérő tevékenységi terület.

Folyamatosan csökken a számuk

Czirjék Katalin aggasztónak tartja, hogy napról napra csökken azok száma, akik kézművesként alkotnak, ebből élnek. Példaként egy székelyudvarhelyi alkotót, Mátyás Adélt hozta fel, aki Erdély, de talán Európa egyik legjobb babakészítője, termékeit Zacsika néven ismerte meg a vásárlóközönség. Ő startup céget alapított, gépeket, felszerelést vásárolt, de a járványidőszak és az energiaárak emelkedése miatt nem tudta fenntartani a műhelyét. Hazaköltöztette a gépeit, „civil állást” vállalt, és immár hétvégenként, szabadidejében készít babákat.

„Azt kellene felismerni, hogy nagyon sokat adna turisztikai, ország- és régiónépszerűsítés szempontjából az, ha a kézművesek megerősödnének. Az állam gondolkozhatna úgy, hogy ne akarja nagyon megadóztatni őket, hanem találjon mindenki számára kedvező megoldást” – fogalmazott Czirjék Katalin, aki kétségbeejtőnek tartja a helyzetet.

„Azt kell még megérteni, hogy folyamatosan fejlődni kell, és csak az az alkotó tud fejlődni, aki folyamatosan megújul, mert másképp nem tud piacon maradni. Annak a kézművesnek, aki hétvégén és szabadidejében alkot, mert más munkát kellett vállalnia, már nincs energiája arra, hogy megújuljon. Ő csak túlél, de fejlődni nem tud.”

Az is fontos Czirjék Katalin szerint, hogy a kézművesek megértsék, nem egymás vetélytársai, hanem egymás segítői. Az Angyalkaraván projekt keretében például különböző településekre vitték el a kézművesek termékeit, így kialakultak új piacok. A csíkszeredaiak termékei eljutottak Kolozsvárra, Nagyváradra, így bővült a vásárlói körük. „Egymásnak nem konkurenciái, hiszen nem tudnak annyit termelni, hogy kiszolgáljanak mindenkit. Csak ha társulsz, ha a hasonló piacra dolgozókkal együttműködsz, segíted a másikat, akkor növekszik a vásárlói köröd. Azt kellene megérteni, hogy aki nem tud együttműködni és rugalmas lenni, annak nincs esélye a túlélésre” – hangsúlyozta.