Mózes népének húsos fazekai

Mennyire tükröződik vajon mindez a Bibliában? Érdekes elgondolkodni, hiszen ennek a hasznos edénycsoportnak az említése rámutat civilizációs szerepére. Persze arra is, hogy az ember örökké ember volt, természete nem sokat változott.

Mint említettük, a túlvilági ítélet tüze és a szenvedés kapcsán nem olvasunk konyhafelszerelésről. Noha a parázs, a tűz és Isten emésztő haragja van, amikor közel kerül egymáshoz. A parázshordó üstöcskét, melyben az eleven szenet viszik az áldozat tüzéhez, az öreg Ábrahám – az éles késsel együtt – saját kezűleg vitte, hogy meg ne égesse, sebezze a fiatal és sokszor a veszélyről megfeledkező Izsákot.

A tüzes lelkű, ítéletet hirdető próféták a Szent Várost olykor fazékhoz hasonlítják, a benne „fövőket” az ostromló ellenség tüzétől szenvedő lakossághoz. A cserép törékenységével utaltak a falak, a megtartó keret romlására; amikor ércüsttel vonnak párhuzamot, akkor a körülvevő veszedelem széttörhetetlenségére utalnak. De hagyjuk Ezékiel és Mikeás látomásait, és térjünk rá a konkrét felhasználás bibliai alkalmaira!

A zsidók, egy Kánaán földjén bolyongó kis törzsecske Egyiptomba települ, majd ott felszaporodik. Kezdetben állattartók, bizonyos függetlenséget élveznek, szabad emberek, majd „rendszerváltás” következik be. Egymást követő fáraók kemény, központi diktatúrát építenek, az egekig pörgetik a személyi kultuszt. Nem egyszerre áll be a szolgaság, mely végül a rabszolgaság szintjéig süllyed, hanem fokozatosan. A férfiakat közmunkákra, építkezésekre, majd kényszermunkára hajtják. A fáraó gondoskodik értékes, ingyen munkásainak táplálásáról.

Az ételt nagy üstökben, húsos fazékban főzik. Amikor ételszünet volt, mindenki szépen sorba állt edényével, és megkapta az adagját. Lehet, hogy egyhangú volt, szidták az ételt ízéért, változatlanságért, de nem kellett gondolkodni, és nem kellett félni az éhezéstől vagy az éhenhalástól.

Amikor eljött a szabadság és Mózes vezetésével kijutottak a pusztába, gyakran éheztek; bizonytalanná vált az ellátmány, nekik maguknak kellett előteremteniük a szükségeseket – nagyon szűk forrásokból. Összehasonlították a függetlenség bizonytalanságát a függőség szerény, de megfogható, megehető biztonságával. Visszasírták az egyiptomi húsos fazekakat. (4 Móz 11, 8)

Évszázadokon keresztül a Szent Sátor, a zsidók kultikus helye egy Siló nevű helyen állott, szép természeti környezetben, a semmi közepén, távol nagyvárosoktól, zsúfolt útvonalaktól. Kedvelt úti célja volt a hagyományőrző és/vagy őszintén vallásos családoknak. Ünnepekkor, de máskor is felkerekedett egy-egy csoport (rokonok, ismerősök, barátok), felmentek a kegyhelyre, ahol az állandó tüzű oltár állt. Itt a szokás és hagyomány szerint állatáldozatot vittek, melyet a léviták és papok szabályszerűen bemutattak.

A törvény szerint volt rész, amit teljesen el kellett égetni – ez volt Isten része. Másik, meghatározott rész a lévitákat és a papokat illette, azaz az egyházi szolgálattevőket. Ez a gyengébb, szerényebb rész volt. A javát visszaadták az áldozatot felajánló családnak. Üstök álltak erre a célra a közelben, melyben megfőzhették és elfogyaszthatták. Nagy mulatságok kerekedtek ebből, nem volt ritka az illuminált állapotú vallásgyakorló.

Hofni és Fineás, a két fiatal és lendületes áldozár pap „újítást” vezetett be. Kevesellték az előírt szerény „díjazást”, és egy nagy villával körbelátogatták az üstöket. Udvariasan nézték, majd ráutaló felhívást tettek. „Jaj de szép húsdarab! Nem kaphatnám meg?” Hogyne! Savanyúan nézték sokan, ahogy a legjobb falatokat kihalásszák. Később már nem is kértek, csak beledöfködtek, és vitték a javát. Hiába ejnyebejnyézett a jámbor Lévi, aki elméletileg a főnök volt, nem tudott ellene tenni semmit.

Az Úristen megfordítja a történetet, engedi megszületni a kis Sámuelt, aki a kultuszt visszavezeti tiszta spirituális gyökereihez. A történet a mának is üzen: Vigyázz csak a bográcsozásra és hova nyúlkálsz! Persze ez vonatkozik minden húsos fazék körül tolakodóra is!

Halál és élet a fazékban

Érdekes történetet olvasunk Elizeus prófétáról és haszontalan szolgájáról, Géháziról. Nagy éhínség volt Gilgál vidékén, és a remete életmódot élő „prófétanoncok”-at a szükség oda gyűjtötte szellemi atyjuk köré. A próféta megparancsolta szolgájának, hogy készítse elő a legnagyobb fazekat és főzzön valamit mindannyiuk számára. Az kiment, hogy valamilyen ehető zöldséget, paréjt keressen és megfőzze, és tudatlanságában (kényelmében?) valami vad indákról ígéretesnek látszó „sártököt” (sárga vadtököt) szedett, azt vágta bele az edénybe. Amikor a társaság megkóstolta az ételt, panaszosan felkiáltottak: „Halál van a fazékban, Isten embere!” Az egy marék lisztet szórt a főzelékbe, és az ehetővé, fogyaszthatóvá vált. Jó étvággyal kikanalazták.

Lehet, mindkettő hozzájárult sikeréhez. De hiszem, hogy nem utolsósorban a nagy fazék csodás képessége is…