„Számomra a mozgás életelem volt” – Beszélgetés Ráduly-Zörgő Éva gerelyhajító olimpikonnal

– A régebbi sportcsillagokat kevésbé tartják számon Romániában, mint máshol?

– Van, akit igen, van, akit nem. Az atlétikai szövetség által rendezett gálaműsorokra néha meghívnak. Helyi szinten, kolozsvári viszonylatban azért számon tartanak, főleg az idősebb nemzedék. Felismernek az utcán, rám köszönnek. Az egyetemi sportklub megalakulásának századik évfordulóján is megemlékeztek rólam. Nyáron két hónapon keresztül a volt Deák Ferenc utcában egy fotókiállítás keretében az én gerelyhajítós képem óriási méretekben volt látható. A kép mellé pedig a fontosabb eredményeim is oda voltak írva.

– Ugorjunk egyet az időben! Milyen sportokat próbált ki gyermekként?

– A volt Báthory-líceumba, az akkori 11-esbe jártam iskolába, ott tornával kezdtem. Hegedűs Sándor tornatanár korán felismerte bennem a mozgáskészséget, és beválogatott a tornacsapatba. Minden szombat délután jártunk tornakörre, ez akkor szertornát jelentett. Nekem nagyon tetszett, mert én voltam a legkisebb, és olyankor a nagyokkal együtt lehettem.

Kisgyerekként is már rengeteget másztam fára, ott olvastam a könyveket.

Később az iskolában triatlon- és tetratlonversenyeket is rendeztek, azokra is beválogattak. Látták, hogy nagyot tudok ugrani, gyorsan szaladok és a métalabdát is kiválóan dobom. Jó dobókészségem miatt nemsokára beválogattak a kézilabdacsapatba is, de a csapatsportot nem igazán szerettem.

– Hol vált igazolt sportolóvá?

– Az iskolák közötti versenyen az akkori sportiskola (ISK, románul CȘS) tanárai észrevették, hogy tehetséges vagyok, és beválogattak a csapatukba, elsőként Florica Gorgoi, aki jelenleg már Izraelben él. Elkezdtem edzeni háromszor egy héten, immár profibb módon, az eredmények pedig egyre javultak.

Lassan áttértem a többpróbaversenyekre, a pentatlonra. De azzal párhuzamosan már elkezdtem gerelyt is dobni. Már az első versenyen jó eredményt értem el, látszott, hogy ebben a sportágban fogom folytatni sportolói karrieremet.

– Hogyan lehetett összeegyeztetni a tanulást a sportolással?

– Édesapám egyetemi tanár volt, rendkívül szigorú, számára a tanulás volt az első. Elfogadta, hogy edzésekre járok, de amikor becsúszott egy-egy kilences, igyekezett időlegesen eltiltani a sporttól. Látta azonban, hogy az időmet be tudom osztani és a sportolás mellett a tanulás is jól megy, ezért beleegyezett a folytatásba, később pedig kimondottan támogatta a sportkarrieremet.

Ezzel a csapattal már külföldre is eljutottunk. Ekkor már gerelyhajításban ifjúsági 2-es rekordot értem el, és hamarosan a Román Atlétikai Szövetség ifiválogatottjának a tagja lettem. Így kerültem ki a Balkán-bajnokságra, amelyet meg is nyertem. Többszörös ifjúsági Balkán-bajnok voltam gerelydobásban, ötpróbában pedig bronzérmes.

– Az egyik országos bajnokság alkalmával ifiként a legnagyobbat dobta, mégis második lett. Hogyan történt?

– Most már viccesnek tűnik, amikor mesélem, de akkor kemény csapásként éltem meg. Az emberek szinte nem is hiszik, hogy ez így történt. Egy bukaresti hölgy volt a nagy esélyes a felnőtt bajnokságon, én még ifi voltam. Kiváló formában versenyeztem, és azt hiszem, fél méterrel rávertem. A gerelyhajító-versenyeken a bírók jeleket szúrnak a fűbe a dobás helyére. Lemérik a dobást, majd a pálya szélére is kitűzik a dobásnak megfelelő jelet.

A verseny végén, amikor már a karbantartók eltakarították a fűről a jeleket és a pályaszegélyt jelző szalagot, boldogan vártam a díjkiosztásra. Az viszont egyre jobban késett.

Bocsánat – mondták –, hibáztak és hát a másik hölgy nyeri meg az országos bajnoki címet. Alig hittünk a szemünknek. Csak hüledeztünk, óvást nyújtottunk be, de persze semmi nem változott.

– Mennyire volt csalódott? Hogyan dolgozta fel a csalást?

– Csalódott voltam, mert tudtam, hogy olyan sportágban versenyzem, ahol a pontos, lemért eredmények számítanak, én pedig ennek ellenére sem lehettem első.

– Hogyan érezte később, a vidéki ifjúsági tehetségnek vagy nemzetiségének „szólt” mindez?

– Nem tudom, minek volt tulajdonítható a csalás. Én akkor úgy éreztem, a bukarestieknek nehéz volt elviselniük, hogy az ő felnőtt bajnokukat egy vidékről, a semmiből érkező ifi legyőzi.

– Az 1972-es müncheni olimpiára ifiként jutott ki. Mennyire volt nehéz a kvalifikáció?

– Nagyon jó volt az akkori politika abból a szempontból, hogy azokat az ifiket, akik egy bizonyos szintet elértek, elvitték tapasztalatcserére. Az ötkarikás olimpiai szintet elértem, így kerültem Münchenbe. Nem voltak nagy elvárások irányunkban. A cél az volt, hogy szokjuk a hangulatot és versenytapasztalatot szerezzünk. Az már hab volt a tortán, hogy az olimpián egyéni csúcsot értem el, amellyel bekerültem a döntőbe, és tizenkettedik helyen végeztem.

– Németh Miklós aranyérmet nyert gerelyhajításban 1976-ban. Beszélgettek egymással a versenyek ideje alatt?

– Jó viszonyban voltunk végig, személyesen is gratuláltam neki az aranyérem után. A magyarországi atlétákkal jó kapcsolatban álltunk. Vicces volt, mert a srácok – ahogy szokták – egymás között mondogattak egy s mást rólunk, lányokról.

– Az 1980-as moszkvai olimpiáig melyek voltak a legemlékezetesebb versenyei?

– Számomra az 1979-es év volt a legsikeresebb annak ellenére, hogy egy évvel később értem el a legjobb eredményemet. 1979-ben ugyanis az Európa Kupa A-döntőjében első lettem az akkori világcsúcstartó keletnémet Ruth Fuchs előtt. Az eredmény következtében kikerültem a montreali világkupára, ahol Európát képviselhettem, a versenyen második lettem, éppen Ruth Fuchs mögött. Rá három hétre Mexikóvárosban pedig az Universiadét is megnyertem Universiade-csúccsal.

– Moszkvába esélyesként utazott ki. Az ott elért hetedik hely akkor csalódást jelentett. Mi történt?

– Abban az évben többször is megdöntöttem az országos csúcsot, a világ legjobb eredményei között jegyezték a dobásaimat, jogos volt az elvárás, hogy érmet szerezzek az olimpián.

– Több interjúban is elmondta, milyen fontos a sportpszichológus jelenléte. Miben és hogyan tud segíteni a sportolókon?

– Sok mindenben tud segíteni. Egyrészt a felkészülési időszakban, amikor a sportolók például hullámvölgybe kerülnek, és úgy érzik, tovább már nem tudnak edzeni. A pszichológus megpróbálja kiásni a sportolóban rejlő erőforrásokat, és azokat igyekszik annak javára fordítani. De az optimális motivációt is el tudja érni a sportolónál, közvetlenül a verseny előtt.

A világ nagy sportolói mögött mindig áll egy csapat, és ebben a sportpszichológusnak is megvan a maga rendkívül fontos feladata.

– Lett volna lehetőség az 1984-es Los Angeles-i olimpiára is kijutni?

– Igen. 1981-ben megszületett a fiam, utána folytattam a sportolást. A következő évben a Helsinkiben rendezett világbajnokságon már ötödik helyezést értem el. Biztató jel volt számomra. Később viszont a férjem lett az edző – korábban ő is gerelydobó válogatott atléta volt. Erre azért volt szükség, mert a gyerekre is gondolni kellett. Így a család az edzőtáborok során nem szétszakítottan élt, hanem együtt.

– Ezért döntött úgy, hogy nem folytatja tovább?

– Nem, még sportoltam 1986-ig. Utána fokozatosan hagytam abba, de veteránként több versenyen is részt vettem. Így lettem 1990-ben a budapesti Masters-rendezvényen Európa-bajnok, a következő évben pedig a finnországi Turkuban tartott világbajnokságon bronzérmet szereztem. Közben a másik szakmámban is szerettem volna előrehaladni, továbbképzőkön részt venni, fejleszteni magam, ezért a versenysportot végleg abbahagytam.

Nagyon szeretem a munkámat, és úgy érzem, ezen a területen is olyan sikereim vannak, mint a sport terén. Hiszen 2015-ben megkaptam a Magyar Érdemrend Lovagkeresztjét, két évvel később pedig az Emberi Erőforrások Minisztériuma a Pedagógus Szolgálati Emlékérem elismerést adományozta nekem a Báthori-emléknapok alkalmával.

– A nyolcvanas, de még a kilencvenes években is a román atléták számos érmet szereztek a világversenyeken. Miként süllyedt ilyen mélyre ez a sportág?

– Rendkívül összetett a kérdés. Egyrészt a magas vezetői szinteken nem fektetnek akkora hangsúlyt az egyéni sportokra, mint korábban. Jelenleg csupán a csapatsortoknak léteznek támogatói, szponzorai.

Másrészt az iskolai sportbázis is megcsappant, nem rendeznek iskolaközi, városi vagy megyeközi versenyeket. Harmadrészt a gyerekek már a digitális világban nőnek fel, rendkívül nehéz rávenni őket a mozgásra, a sportolásra, a versenysportra – ráadásul atlétikában – még inkább.

– Mi a helyzet Magyarországon? A dobóatlétákon kívül talán Baji Balázs nevét lehet említeni…

– Rajtuk kívül a hétpróbázó lányokat említeném, az egyik gátfutó és távolugró lány is jól mozog. A napi testnevelési órák bevezetése szerintem meghozza a gyümölcsét, de csak hosszú távon. A fejlődéshez járul majd hozzá az is, hogy 2023-ban Magyarország rendezheti a világbajnokságot. Rendkívül megijedtem legutóbb, amikor veszélybe került a vb megrendezése…

– Gondolom, nem hagyja ki a lehetőséget…

– Persze, tervezzük, hogy a helyszínen, Budapesten nézzük majd meg a versenyeket.

– Romániából kire lehet számítani, hogy az idei olimpián sikeres lehet?

Úgy érzem, a 4x400-as stafétának jó esélye van arra, hogy kijusson Tokióba és ott jól szerepeljen. A diszkoszvető Alin Firfirică most télen 62 m felett dobott, egy rangos versenyt megnyert, ez is biztató, a távolugró lányok is ügyesek, és a gerelyhajító Alexandru Novac is jól mozog. Ezeknél a sportolóknál látok esélyt arra, hogy az olimpiára kijussanak és ott esetleg az első tízbe bekerüljenek.

Somogyi Botond