Az idegen képe a székely néphagyományban

A hagyományos erdélyi falukép sok helyütt napjainkig megőrizte a szegregált etnikai térszerkezetet. Az eltérő származású, s gyakran társadalmi helyzetű csoportok elkülönültek egymástól, de főleg a szomszédsági kapcsolatokban, s a gazdaság terén az együttműködés számtalan formája ismert. A kulturális értelemben vett „másik” azonban nemcsak az adott régióban jelen lévő román, cigány, örmény, vagy zsidó közösségek képében volt jelen, hanem évszázadok óta adatolt, és általánosan ismert etnológiai jelenség a messzebb vidékekről érkező vándormunkások feltűnése.

A székelyföldi térségről már a 19. század végétől vendégmunkás kibocsátó közegként beszélnek,

ahol a kitelepedési hullámok hol felerősödtek, s hol ellanyhultak.[1]

Már egy 1895-ös országos gazda-kongresszuson a csíki Tivai Nagy Imre azzal szemben kellett érveljen, hogy a székelyek nagymértékű elszivárgását ne kitelepítéssel próbálják megoldani. A székely napszámos réteg akkor főleg Oláhországba történő kivándorlásáról így ír: „Állandó, kitartó munkát tőlük alig is lehet várni, mert jól meg kell jegyeznünk, hogy a Székelyföldön a tulajdonképpeni földnélküli munkásosztály vajmi csekély számú lévén, miután a legtöbb munkás egyuttal kisbirtokos is, tartós, huzamos munkát nem vállal, mert időközben vagy kapálni, vagy szántani, vagy aratni hazatér, hogy saját kis földjét megmivelje s csekély kis terményét betakaritsa. Ezért van, hogy oly vállalatoknál, hol állandó munkásokra van szükség, a Székelyföldön nem székelyek, hanem mostanság tót munkások dolgoznak.”[2]

A magyar, szlovák, ukrán határ találkozásánál fekvő, többségében magyar lakossággal bíró Bodrogközből például gazdagon adatolt leírásokkal rendelkezünk arról, ahogy a munkásvándorlások által a különböző etnikumok egymással rendszeresen érintkeztek, s ez különböző műveltségi elemek elterjedésében, vagy bizonyos innovációkban is kimutatható. A Bodrogköz síkvidéki magyar falvaiban a ruszin, orosz, ukrán, galíciai polyák (lengyel), vagy tót napszámosok, a főleg ruszin és tót, de esetenként oláh szolgalegények, vagy kendervágó asszonyok alkalmazása a vádormunkának egy jellemző formája volt.[3]

A modern népvándorlások a 20. század második felében lezajló népességrobbanás, a közlekedési eszközök, és a technikai fejlődés következtében kétségtelenül más környezetet teremtettek.[4] Az iparosodással megjelenő újfajta munkalehetőségek az egykori ruszin mezőgazdasági munkás számára ugyanúgy megnyitották az állandó áttelepülés lehetőségét, ahogy ma mondjuk egy afgán munkavállaló esetén. A közösség általi befogadás természetesen a konfliktus lehetőségét is magában foglalja.

Elég, ha csak a jelentős vagyonra szert tett, gyergyói örmény kereskedők és a helyi székely lakosság évszázados konfliktusait felidézzük

a vásártartás, vagy az italárusítás, s a székelység körében elterjedt alkoholizmus nyomán.[5] Jóllehet az évszázadok során beolvadt örmény lakosság mára származására büszke magyarrá lett. De milyen idegen-kép rajzolódik ki, ha megvizsgáljuk saját néphagyományainkat?

A megszokottól, a köznapitól eltérő ábrázolása számos folklórműfajban tetten érhető, melyek közül kiemelhető például a dramatikus szokáshagyományok, vagy a falucsúfolók, ez utóbbira részletesebben kitérek.

A népi, dramatikus játékok zsánerfigurájakánt magyar nyelvterületen jól ismert a csavaros észjárású, a némettel kevert jiddis nyelvet beszélő zsidó; a beszéde miatt szintén kigúnyolt, kolduló cigány; vagy az edényfoltozással, és drótozással foglalkozó, vándorló szlovák alakja.

A falusi közösségek játékosai szívesen utánozták a paraszti életformától különböző, nem földműveléssel foglalkozó lakosság, főként a vándoriparosok, és -kereskedők, az idegen nemzetiségűek, vagy a társadalom perifériájára szorultak alakját.[6]

A falucsúfoló olyan frappáns történet valamely közösség vélt, vagy valós ostobaságáról, ahol a humor forrása a főszereplő, és a hallgatóság viselkedése, illetve világképe közötti különbség. Érdekes, hogy a Néprajzi Lexikon műfajt meghatározó szócikke Duka János csíkszeredai pedagógus folklórgyűjtését kiemelve megjegyzi, hogy 1940–1960 között az egész Székelyföldet bejárva egyetlen olyan falut sem talált, amellyel kapcsolatban ne ismertek volna falucsúfolókat a környékbeliek.[7] A székely falucsúfolókat kötetbe szerkesztő Vöő Gabriella így fogalmaz:

Gyűjtőútjai során arra a következtetésre jutott, hogy a falucsúfolás szokása a székely lakta vidékeken elterjedt […]. Ennek magyarázatát a székely karakterben és a reájuk jellemző sajátos viszonyulásmódokban kereste, melyet etnikai jellemzőként könyvelt el.”[8]

Bár a megfogalmazásból kiérződik egyfajta távolságtartás, a folklórgyűjtő megállapítását inkább történeti adatokkal igyekszik kiegészíteni. A székely falucsúfolók elterjedtségét a székely hadak letelepedésével, a falutízesek kialakulásával hozza összefüggésbe. A települések belső tagoltsága, a községek relatív önállósága, az adminisztratív központok gyakori változtatása, a földrajzi adottságok, s a hadakhoz csatlakozó különböző etnikumok mind hozzájárultak a rivalizáció kialakulásához.[9]

A székelység körében kifejlődött erős közösségi szellemet az évszázadokig jellemző sajátos szabadparaszti kategóriával, és katonai életmóddal is összefüggésbe hozzák[10], ami ugye a falucsúfolóknál is megjelenik, a közösségek „mi” tudatának erősítése, a közösségformáló ereje által.

Nemcsak az ostobaság, de a szegénység is egy igen gyakori témája a falucsúfolóknak.

A várostól távol eső, s hegyes-dombos vidéke miatt silány termőföldű alcsíki menaságiakról például azt mondták, hogy zabkenyeresek, s ha valaki arra ment vendégségbe, mondogatták neki: „Ma te es zabkenyeret fogsz enni…”. Egy másik, a menaságiak nyomorán, és fukarságán élcelődő mondás így szól: „Ne készülődj, mint a menasági vendég”. E szerint a menasági vendég már délben készülődni kezd, csak hogy marasztalják, s általában rá is esteledik a vendéglátó háznál.[11]

Vagy a város közelsége, s a híressé lett borvízfürdője nyomán meggazdagodott zsögödieket korábbi szegénységük miatt faszkóknak gúnyolták. A szegényebbek az erdőben gyűjtött kucsmagombát árulták a városban, minek népi elnevezése köztudottan faszkógomba. Azóta a környéken, ha arra téved egy zsögödi, azt mondogatják: „Itt járt egy zsögödi faszkó.”[12]

Ugyancsak a szegénység, és elmaradottság gyergyói példái közül említhetjük, ahogy a csomafalviak a szomszédos alfalusiakról azt mondták: tákos, utalva ezzel arra, hogy gyakran jártak összetákolt, foltos öltözetben. Egy másik mondás szerint „Alfalu annyira esik Csomafalvától, mint az ég a földtől.” Ezzel a világlátottabb csomafalviak csúfolják a maradibb gondolkozású, s zárkózottabb alfalusiakat. A félreesőbb, s rossz termőtalajú Gyergyótölgyes lakói a fűrészgyárak bezárásával elvesztették kenyérkereseti lehetőségüket, s nyomoruk okán a gyergyóiak gusásnak csúfolták őket (a román gușă, golyva jelentésű szóból, ami alatt általában elmaradottságot, szegénységet értettek). [13]

Nemcsak a falvak, de a székek közötti csúfolók is közismertek.

A csíki székely alakja fogalommá vált a székely népköltészetben. Vöő Gabriella ennek okát maradibb gondolkodási viszonyaival, földrajzi zártságával, foglalkozásbeli sajátosságaival magyarázza, s megjegyzi, hogy szellemi léte is konzervatívabb, egyhangúbb volt. A csíki bicskások jól ismert elnevezés kapcsán egy háromszéki fiatalt idéznek: „Minden rosszat fogjatok rám, csak azt ne mondjátok, hogy csíki vagyok!”[14]

Meglepő, de az etnikai közösségeket kifigurázó falucsúfolókat alig találni a székelyeknél,

erről a kötet szerkesztője így fogalmaz: „Mintha a székelység csak saját magával lenne elfoglalva.”[15] Az elenyésző példák közül ilyen a Székelyudvarhely Küküllőn túli részén található Szombatfalva cigány lakossága, akiket korábban dögösöknek csúfoltak, lévén, hogy összeszedték a környék elhullott állatait.[16]

Elgondolkodtató, s egyben szomorú, ha megnézzük a csíkiak körében közszájon forgó, gyimesi csángókat kigúnyoló mondások sokaságát.

Ha arra gondolunk, hogy a csángók asszimilációjának utolsó löketét épp a székelység közé váló áttelepülés adta, megelevenedik előttünk a kötet elején megfogalmazott gondolat, miszerint a falucsúfoló funkciója a közösség degradációja.[17] Mivel a csángók többsége pásztorkodással foglalkozott, ruházatuk átveszi a juhtej szagát, ezért büdös magyaroknak, a gyimesközéplokiakat büdös csángóknak nevezik. Kieresztett, hosszú fehér ingük miatt ejtőernyősöknek is csúfolják őket a csíkiak.[18]

Az 1970-es években az akkori kormány elrománosító törekvését kihasználva, néhány sepsiszentgyörgyi magyar ember kihasználta pozíciójából származó előnyét, moldvai csángó ifjakat hozott Erdélybe.

A körülbelül kétezer, Sepsiszentgyörgyre telepített moldvai magyar végül épp a székelyek felől érkező megvetésnek köszönhetően inkább a velük egy időben érkezett román sorstársaikhoz húzódtak, s csaknem teljesen beolvadtak.[19]

Szintén felidézhetjük az ún. zsidózó székely szombatosok mintegy négyszáz éves, hányattatott sorsát. Orbán Balázs a Székelyföld leírásában egy helyen így fogalmaz velük kapcsolatban: „[…] üldöztetve, boszantva lévén, más felekezetüek iránt gyülölettel viseltettnek, azok nyomora és szenvedése iránt hidegek, s minden segélyt tőlük megtagadnak; ellenben, magok között összetartók, egymást mindenben segitők és védők, ha éltökbe és vagyonukba kerülne is. A zsidókhoz nagyon vonzódnak; de ezek nem eléggé viszonozzák azon szükkeblü alapelv miatt, hogy Istennek választott népe csak egyedül izrael; miért a szombatosoktól idegenkednek, őket denevéreknek csufolják, kik se nem madarak, se nem egerek, se nem keresztények, se nem zsidók; s ha némely kóbor zsidó szombatos leányt nőül veszen is, de a régi öntetü bigott zsidó tőllük távol tartja magát, egy edényből vélük nem eszik, s a szombatosok előzékenységét, kedv-keresését visszautasitja.”[20]

A székely szombatosok végül szintén a zsidók tragikus sorsában osztoztak, s mintegy négyszáz éves erdélyi történetük lezárult.

Győri Tamás