A gyergyószentmiklósi örmény szertartású plébániatemplom harangjai
Fotó: Beliczay László
Trianon centenáriuma körül sok szó esik a harangokról, a harangozásról. Gyakorta elhangzott, hogy a békediktátum kihirdetésekor Kárpát-medence-szerte megszólaltak a települések harangjai. Vajon? Sok, nagyon sok toronyból hiányzott annak hírközlő lakója, mert „besorozták” és hadba kellett vonulnia. Időszerű, hogy megpróbáljuk „hadrendbe állítani” harangmúltunk emlékeit. Érchangú emlékezések következnek.
2020. július 06., 17:472020. július 06., 17:47
Gyermekkoromban az öregek még emlékeztek arra a szörnyű napra, amikor besorozták a Szent István-harangot. Három kisebb toronylakó megmaradt, mégis amazt emlegették: a nagynak a hangja Borszékig elhallatszott. A távoli havasokon erdölő ditróiak is ahhoz igazodtak. Elborzadva mesélték utolsó útját: ledobták a toronyból. Földet érve a harang „sírt”. Széttörésének hangjait nemzedékről nemzedékre örökítették. Hasonló méretűt és hangzásút álmodtak…
„A nagy háború sokba került, és a hatalom egyre találékonyabb volt a szükséges anyagi utánpótlás előteremtésében – emlékeztet Szász Tibor András felsősófalvi református lelkipásztor. – Előbb kért, utána követelt, végül rekvirált. Az idegen hadak és a csőcselék pedig simán zsákmányolt vagy rabolt, ha szerét ejthette. Előbb jött az »aranyért vasat« mozgalom. Felszólították a derék honleányokat, hogy ajánlják fel arany ékszereiket a »haza oltárán«. Cserébe egy vasgyűrűt kaptak, felirattal, amit büszkén viseltek.
Előbb felkérés érkezett az egyházakhoz, de csak egy-egy repedt kisharangról mondtak le, felajánlásként. Ekkor jött a kvóta: előbb a harmadik harang, majd a második harang kötelező beszolgáltatása. Végül katonai rekvirálók járták a falvakat, és irgalom nélkül vitték az egészet, a lakosság fémmozsaraival együtt. Előbb óvatosan engedték alá a toronyból az áldozatra szántat, mely annyi ünnepet hirdetett, vihart zavart szét, halottat siratott. Felvirágozták, és zokogva kísérték a falu határáig, mint az elhunytat szokás. Később erőszakkal dobálták le őket a végrehajtók a torony ablakán át. Amíg éltek, mesélték a szemtanúk, hogyan kondult utolsót és szakadt meg legtöbbször szíve köpenye. A táj csendbe borult, nem válaszoltak egymásnak a fehér templomok. Itt-ott egy megmaradt, elárvult harangocska próbált hírül adni mindent, elveszett testvérei helyett” – sorolta a közösségi emlékezet harangemlékeit a lelkipásztor.
Ha a trianoni kerek évfordulón nem üzentek volna az egyházaknak, hogy szóljanak a harangok a gyász napján, biztatás nélkül is zúgtak volna – elsiratva háborúk olvasztótégelyébe veszett társaikat is.
Szász Tibor András tudja:
A resicai öntöde udvarán több tucatnyi harang, beöntésre várva, túlélte a megsemmisülést, és hadizsákmánnyá lett. Elvitték őket messze földre. Talán ott sír ma is valahol egy-egy régi harang, ismeretlen toronyba zárva a Kárpátokon túl utánunk, és éjjel rólunk álmodik.”
Egyházközségeink, amint lehetőségük volt rá, igyekeztek betölteni azt az űrt, amit a hiányzó harang jelentett a közösségek hétköz- és ünnepnapjain. Beszédesek azok a harangpalást-feliratok, amelyeket Szombatfalvi József unitárius lelkész, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör korábbi esperese templomaik tornyaiban írt össze.
A Székelyhon napilap júliusi Hit-vallás kiadványában a vele készült interjú indítja a harangsorozatot. Hiszen vannak a toronybéli hírközlőknek, eme nemes hangszereknek olyan titkaik, amelyeket nem „kongatnak világgá”, de válaszolnak a kérdezőknek. Például hogy az évszázadok folyamán legalább száz harangöntő műhely létezett Erdélyben; jelenleg Lázár Imre székelyudvarhelyi öntödéje a legtermékenyebb. Olvassák kiadványunkat kíváncsi örömmel a nyár folyamán is: a havi időszerű témák mellett visszamerészkedünk eleink harangemlékezetébe.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap havonta megjelenő kiadványában, a Hit-vallás legfrissebb számában látott napvilágot július 6-án.
Iratkozzon fel hírlevelünkre, hogy elsőként értesüljön a hírekről!
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!