A gyergyószentmiklósi örmény szertartású plébániatemplom harangjai
Fotó: Beliczay László
Trianon centenáriuma körül sok szó esik a harangokról, a harangozásról. Gyakorta elhangzott, hogy a békediktátum kihirdetésekor Kárpát-medence-szerte megszólaltak a települések harangjai. Vajon? Sok, nagyon sok toronyból hiányzott annak hírközlő lakója, mert „besorozták” és hadba kellett vonulnia. Időszerű, hogy megpróbáljuk „hadrendbe állítani” harangmúltunk emlékeit. Érchangú emlékezések következnek.
2020. július 06., 17:472020. július 06., 17:47
Gyermekkoromban az öregek még emlékeztek arra a szörnyű napra, amikor besorozták a Szent István-harangot. Három kisebb toronylakó megmaradt, mégis amazt emlegették: a nagynak a hangja Borszékig elhallatszott. A távoli havasokon erdölő ditróiak is ahhoz igazodtak. Elborzadva mesélték utolsó útját: ledobták a toronyból. Földet érve a harang „sírt”. Széttörésének hangjait nemzedékről nemzedékre örökítették. Hasonló méretűt és hangzásút álmodtak…
„A nagy háború sokba került, és a hatalom egyre találékonyabb volt a szükséges anyagi utánpótlás előteremtésében – emlékeztet Szász Tibor András felsősófalvi református lelkipásztor. – Előbb kért, utána követelt, végül rekvirált. Az idegen hadak és a csőcselék pedig simán zsákmányolt vagy rabolt, ha szerét ejthette. Előbb jött az »aranyért vasat« mozgalom. Felszólították a derék honleányokat, hogy ajánlják fel arany ékszereiket a »haza oltárán«. Cserébe egy vasgyűrűt kaptak, felirattal, amit büszkén viseltek.
Előbb felkérés érkezett az egyházakhoz, de csak egy-egy repedt kisharangról mondtak le, felajánlásként. Ekkor jött a kvóta: előbb a harmadik harang, majd a második harang kötelező beszolgáltatása. Végül katonai rekvirálók járták a falvakat, és irgalom nélkül vitték az egészet, a lakosság fémmozsaraival együtt. Előbb óvatosan engedték alá a toronyból az áldozatra szántat, mely annyi ünnepet hirdetett, vihart zavart szét, halottat siratott. Felvirágozták, és zokogva kísérték a falu határáig, mint az elhunytat szokás. Később erőszakkal dobálták le őket a végrehajtók a torony ablakán át. Amíg éltek, mesélték a szemtanúk, hogyan kondult utolsót és szakadt meg legtöbbször szíve köpenye. A táj csendbe borult, nem válaszoltak egymásnak a fehér templomok. Itt-ott egy megmaradt, elárvult harangocska próbált hírül adni mindent, elveszett testvérei helyett” – sorolta a közösségi emlékezet harangemlékeit a lelkipásztor.
Ha a trianoni kerek évfordulón nem üzentek volna az egyházaknak, hogy szóljanak a harangok a gyász napján, biztatás nélkül is zúgtak volna – elsiratva háborúk olvasztótégelyébe veszett társaikat is.
Szász Tibor András tudja:
A resicai öntöde udvarán több tucatnyi harang, beöntésre várva, túlélte a megsemmisülést, és hadizsákmánnyá lett. Elvitték őket messze földre. Talán ott sír ma is valahol egy-egy régi harang, ismeretlen toronyba zárva a Kárpátokon túl utánunk, és éjjel rólunk álmodik.”
Egyházközségeink, amint lehetőségük volt rá, igyekeztek betölteni azt az űrt, amit a hiányzó harang jelentett a közösségek hétköz- és ünnepnapjain. Beszédesek azok a harangpalást-feliratok, amelyeket Szombatfalvi József unitárius lelkész, a Székelykeresztúri Unitárius Egyházkör korábbi esperese templomaik tornyaiban írt össze.
A Székelyhon napilap júliusi Hit-vallás kiadványában a vele készült interjú indítja a harangsorozatot. Hiszen vannak a toronybéli hírközlőknek, eme nemes hangszereknek olyan titkaik, amelyeket nem „kongatnak világgá”, de válaszolnak a kérdezőknek. Például hogy az évszázadok folyamán legalább száz harangöntő műhely létezett Erdélyben; jelenleg Lázár Imre székelyudvarhelyi öntödéje a legtermékenyebb. Olvassák kiadványunkat kíváncsi örömmel a nyár folyamán is: a havi időszerű témák mellett visszamerészkedünk eleink harangemlékezetébe.
Cikkünk eredetileg a Székelyhon napilap havonta megjelenő kiadványában, a Hit-vallás legfrissebb számában látott napvilágot július 6-án.
Torockó és környéke Erdély egyik felkapott turisztikai régiója. A Székelykő lábánál fekvő két magyar település vendéglátásból jelesre vizsgázik.
Reggel háromnegyed hatra érkeztünk a marosszentgyörgyi római katolikus templomba a hat órakor kezdődő roráté misére. Az emberek sorra léptek be a templomba, egyre többen érkeztek, kapcsolódtak be a rózsafüzér-imádságba.
Erdélyben sok savanyúságot fogyasztunk, és ennek jelentős része még mindig a családi konyhán készül el. Közkedvelt a savanyú káposzta és az uborka, de kis leleményességgel minden zöldségfélét biztonságosan savanyíthatunk.
Gyerekkorában Klán János az Érmihályfalva állatpiacának helyet adó fűben kezdte rúgni a labdát, majd 17 évesen már bemutatkozott a helyi, megyei bajnokságot nyerő felnőttcsapatban.
Általánosságban egyre kevesebben tartanak sertést, Gyergyó vidékén azonban még mindig vannak, akik a téli hónapokban disznót vágnak, hogy az állat szinte minden részét feldolgozva megrakják a mélyhűtőket, éléskamrákat.
Évtizedeken keresztül testi épségét kockáztatta a vendégcsapatnak az a futballistája, aki testcsellel, egy keményebb szereléssel vagy netán góllal merészelte megtréfálni valamelyik bányavidéki ellenfelét.
Kevés téma van, amiről annyit beszélünk, hallunk és olvasunk, mint az egészséges táplálkozás és a mindennapi étkezéssel összefüggő kiegyensúlyozott életmód.
Nem lesz könnyű a jövő esztendő, figyelmeztetnek a kiadványunknak nyilatkozó gazdasági és pénzügyi szakértők, akik szerint a háztartások, a vállalkozások és az állami költségvetés is komoly kihívásokkal néz szembe.
Kárpát-medencei versenyeken díjnyertes szörpöket és lekvárokat állít elő saját gyümölcsösében megtermett nyersanyagból a kebelei Cseh házaspár.
A Máltai Szeretetszolgálat háza táján egész évben zajlik az élet, de az advent időszaka különösen aktív Marosvásárhelyen és Csíkszeredában is.
Látogatottsági adatok
szóljon hozzá!