„Régen azért voltak tartósak a kézi szerszámok, azért maradtak hosszú ideig élesek, mert a kovács tűzben fente azokat. Ma mindenki előkapja a flexet, a köszörűt, és pillanatok alatt kiélesíti, ami annyit is tart. Az elektromos fenőgépek kilágyítják a vasat, ami sokat ront a szerszám minőségén és tartósságán” – magyarázza Dénes bácsi.

Ez azt jelentette, hogy decemberben a termelőszövetkezeti tagok egész évi fizetésként megkapták a gyári munkás havi bérét, pluszban pedig használhatták a személyenként kiutalt 15 árnyi zöldségest, amiből piacolással és rengeteg munkával lehetett megélni. A legtöbb falusi férfi nem vállalta a zsellérsorsra emlékeztető kommunista munkamegosztást, ezért elmenekült gyári munkára.

Dénes bácsi esetében a választás nem volt könnyű, mert a kollektív gazdaság vezetősége nem akarta elengedni. Ő volt a faluban és a környéken az egyetlen hozzáértő kovács, így csak nagy rábeszélés árán tudott gyári állást keresni.

A szintén kovács apja korai halálával nagyapja vette pártfogásába, az ötvenes években ő tanította meg unokáját a szakmára. A hatvanas évek elején jött a kényszerszövetkezetesítés, és nagyapja átadta a műhelyét, hátha megússzák a kisajátítást. Mindez azonban hiú ábránd maradt.

„Nagyapám beadta az állatokat a kollektívbe, és rám bízta a műhelyt. Nem akartam aláírni a belépési nyilatkozatot,

– magyarázza dióhéjban a kényszerszövetkezetesítés történetét az aranyosszéki mester.

Egy ideig ,,otthoni” műhelyébe kapott két segédet, majd a katonaság után a kollektív gazdaság által létrehozott új kovácsműhelyben folytathatta a munkát. Akkoriban rengeteg munkája volt a falusi kovácsnak, hiszen sok igavonó jószágot kellett vasalni, patkolni, szekereket javítani, fakerekeket vasalni.

Vasutas munkája mellett is folytatódott a kovácsolás, hiszen 12 órás műszak után 24 óráig otthon dolgozott. Mindig keresték a környék gazdái, és sokszor besegített a termelőszövetkezet kovácsának is.

Mostanában ilyen munkái akadnak, amióta vészesen megcsappantak az igavonók. Két-három ló maradt a faluban, holott régebb szinte minden portán tartottak igásállatot.

„Megkérdezik tőlem, miért nem adom tovább a mesterséget, miért nem tanítok be fiatalokat. Sajnos, már régóta nincs kereslet a szakmára. A termelőszövetkezet idején voltak inasaim, de az utóbbi három évtizedben a fiatalok már nem nem érdeklődtek a kovácsmesterség iránt. A régi értelembe vett kovácsra alig van már szükség, a világ megváltozott” – magyarázza az idős férfi.